Egy pesti szleng életre kel – Malonyai Péter publicisztikája

Az élet néha megcáfolja a legfrappánsabb gondolatokat is, most éppen Hérakleitoszét, mely szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Miért ne lehetne? Nevezetesen női kosárlabdában, amelyben ahogy negyven éve, ezúttal sem leszünk ott az olimpián.

Amikor ezeket a sorokat írom, néhány perce ért véget Sopronban a spanyol–magyar, s vele a selejtező negyedik helye a miénk. Négy csapatból. Nem tisztem megítélni a produkciót, legyen elég annyi, hogy láttam a meccset. Huszonkét pontos előnyben éppen úgy, mint a hajrában.

Nekem nehéz lesz mentséget találni a történtekre, éppen úgy, ahogy 1984-ben sem sikerült, ám azért a két eset össze sem hasonlítható.

A soproni torna jóvoltából egyébként ki tudja, hányszor került elő az 1984-es kubai selejtező – bennem talán mindenkinél összehasonlíthatatlanul többször. Pályafutásom talán legkeserűbb emléke, s a legtanulságosabb is. Megtanulhattam, szembesülhettem vele, hogy a nagypolitika (lehet kicsi, ahol a hatalom diktál?) egy tollvonással semmivé teheti, amit az ember, esetünkben a sportolók felépítenek. Mert ugyebár hiába vívta ki Killik László csapata a Los Angeles-i részvételt, az esztelen bojkott jóvoltából nem utazhatott.

De korábbról kezdem. Egy esztendővel, 1983-nál, amikor az itthoni Európa-bajnokságon bronzérmesek lettek a lányok. Hogy aztán merjenek nagyot (nagyobbat) álmodni. Utána januárban a mátraházai edzőtáborban összeült a csapat, s megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, kivívja az olimpiai indulás jogát. Több volt ez a gyűlés elszánt lányok gyülekezeténél, hétköznapi sportolói fogadkozásnál, ugyanis nagyon jó volt a csapatunk. A center Németh Ági 22 esztendős volt, Boksay Zsuzsa 23, az irányító Borka Ági 24, fia születése után remek formában, elszántan tért vissza Beloberk Éva, és ugyebár a csapatkapitány Kiss Lenke, aki nálam a vezérek vezére – azóta is.

A kijutás különleges lehetőséggel szolgált, hiszen Los Angelesben hatcsapatos volt a torna, az Egyesült Államok és a Szovjetunió verhetetlennek látszott, de a fél tucat azt jelentette, hogy két győzelemmel esély lehet a bronzéremre. Olimpián. Kosárlabdában.

És most vissza Havannába, pontosabban előbb ­Santiago de Cubába, ahol a csoportban elérte a csapat, hogy ott legyen a nyolcas végjátékban. Két vereséggel kezdtek a lányok (Kína, Kanada), a kanadaiaktól enyhén szólva is bírói segédlettel kaptak ki, Németh Ágit egyszerűen kiszórták a második félidőben. Ugyanakkor a csapat tiszteletre méltón küzdött: egy szinte végig vezető ellenféllel szemben megőrizte a tartását, ment, csak ment előre, bízva benne, hogy megfordítja az állást, igyekezett úrrá lenni azon, ami nem megy. Így kapott ki egy ponttal.

Én pedig több lettem tudósítónál, szép, nem szép, drukkerként léteztem tovább, főként, amikor tanúja lehettem annak, hogy Kiss Lenke minden pillanatot megragadott, hogy lelket öntsön a többiekbe, hitet, reményt sugallt, pedig – tőle tudom – benne is volt izgalom, félsz, de ez természetes.

A Kuba elleni meccs különleges volt. Ott volt a lelátón Fidel Castro, ám az ország első emberét csak módjával ünnepelték a helyiek, a lelátói 15 ezer el volt foglalva azzal, hogy megfeleljen a nézőtéri zenekar ritmusának, egyszerűen végigtáncolták a meccset. Egyébként pedig ki-be jártak a csarnokban, az eredmény állásától függővé téve, hogy nézik-e a mérkőzést. A végén már nem szívesen asszisztáltak a látottakhoz, hátrányból nyertünk három ponttal.

A meccsről szóló tudósítás mellett már ott állt lapom, a Magyar Nemzet sportrovatában is, hogy a Szovjetunió elhatározása végleges, bojkottálja a Los Angeles-i olimpiát.

Mai eszemmel és tapasztalataimmal már mondtam volna, hogy enyhén szólva is rossz előjel, de akkor – hiszik, nem hiszik – senki sem gondolta, hogy bennünket is kötelez a szovjet döntés.

Így jött el 1984. május 17. Hogy mi történt, egyszer már leírtam, jobban most sem tudom megfogalmazni, nem is teszem, elvégre ha magamtól lopok, önplágium, nem ügy.

A dátumot, az időpontot nem felejtem. Havannában délelőtt tíz óra volt, Budapesten már délután négy. A szerkesztőségi rovatügyeletes, Árvay Sanyi, miután megköszönte a beszámolómat, így folytatta:
– Kapaszkodj meg… Teljesen mindegy, hogy a lányok nyernek-e a jugók ellen…
– Már miért lenne mindegy? – semmit sem értettem.
– Mert délelőtt eldőlt, hogy nem megyünk az olimpiára. Bojkott. A ruszkik nyomában.

Taxiba vágtam magam, s átmentem a csapat szállására, ahol a szövetségi kapitány, Killik László már azelőtt mondta, hogy kinyithattam volna a számat.
– Meg se szólalj, tudjuk… De nem mondjuk meg a lányoknak, összeroppannának. Te se szólj senkinek, tudod, a remény hal meg utoljára…

A remény – ma már nyilvánvaló – akkor már halott volt, mi több, el is temették. Jó mélyre.

Ültem este a csarnokban, néztem a bemelegítő lányokat, láttam, hogy Beloberk Éva, Németh Ági, Szöllősi Judit, Bacsa Magdi, Petrik Katalin, Borka Ági, Deák „Pintyő”, Gulyás Ildi, Winter Ica, Medgyesi Judit, Kiss Lenke és Körmendi Gyöngyi, miközben a megszokott mozdulatokat végzik, biztatják, bátorítják egymást. Most vagy soha! – ez sütött róluk.

Szívszorító érzés volt… Hát még, amikor lefújták a meccset… A jugoszlávok legyőzésével negyedik lett a csapat, kvalifikált Los Angelesre. Legalábbis jegyzőkönyvileg, hivatalosan. A lányok a levegőbe dobálták Killik kapitányt, sírtak, nevettek, kiáltoztak, skandálták, hogy „O-lim-pia! O-lim-pia!”, nem akarták elhinni, hogy sikerült, a selejtező negyedik helyével elérték, amit akartak. A mátraházai hangulat elrepítette őket a célig. Három vereség (Ausztrália, Kanada, Kína) után négy győzelem (Kuba, Csehszlovákia, Dél-Korea, Jugoszlávia), ez már önmagában nagy tett, s a végén jó esély egy olimpiai éremre.

Havannából madridi leszállással Prágán át repültünk haza. Nem volt rövid út. A gépen Kiss Lenke mellett ültem, aki szinte az egész utat végigkötötte. Ám időnként letette a tűt, hol fölnézett a plafonra, hol oldalra, rám. Nem kellett megkérdeznem, mire gondol, ugyanaz járt a fejünkben.

Killik kapitány az év végén szokás szerint értékelt a Népsportban, az olimpiáról egy szót sem szólt, igaz nem is kérdezték. Mindenki igyekezett nálunk elfelejteni a szégyenletes bojkottot – miközben lehetetlen mindmáig a sutba vágni. Killik Laci bácsi híres volt arról, hogy ha valaminek vége volt, lezárta magában, másnap új élet, új feladatok. A kubai utunkról mégis beszélgettünk néhányszor, de csak mint turista volt hajlandó emlékezni. Felemlegetve, hogy a csak kijelölt boltokban levásárolható úgynevezett diplomata peso árfolyama 0.99 dollár volt, soha annyi fehér inges fiatalt nem látott, mint ott, utcabálon is akkor járt évtizedek elteltével, meg hogy a legendás futballbíró, a kosaraslányok örök híve, Zsolt úr elhagyta a hivatalos belépőjét, ám a Fidel Castro érkezése miatti szigor ellenére is bejutott a csarnokba. (Egy kézcsók a jegyszedő hölgynek, és már intett is: „Malonyai úr, behozzam…?”) Volt, van még ma is miről mesélni, csak éppen azt nem jó felidézni, amiért végül is megfordultunk Kubában – nem bocsátkozom ismétlésekbe.

Hiába ugyanaz a vég (nincs kijutás!), hiába ég és föld a két csapat közötti különbség a végső produkciót, a hátteret, a lehetőségeket tekintve, nincs értelme az összehasonlítgatásnak. Hérakleitosz folyójánál maradva, elúszott az olimpia.

Ugyanakkor a mindig találó pesti szleng egyik fordulatával élve: „De mecsoda különbség…!”

Ebben azért megállapodhatunk.

Így, „e”-vel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!