A kosárlabda hőskorától az angol nyelvű irodalom új hullámáig

Fekete Margit (3) jól védekezett, a szovjet lányok mégis rendre legyőzték Gyímesi János csapatát, az 1950-es pesti Eb-n is

„Ne haragudj, George, de ne hozd el a feleségedet az edzésünkre, túl kemény!” – súgta az amerikai játékostárs George Fischer fülébe, miután félrevonta a tréning végén. George Fischer a manchesteri egyetemen kosarazgatott, s a közgazdaságtan-hallgató – akinek Magyarországon szerzett végzettségét az Egyesült Királyságban nem ismerték el – a férficsapat edzéseire levitte a feleségét is. Ebből lett elegük egy idő után játékostársainak, mondván, az asszonyka játéka nekik, meglett férfiaknak, nagyon kemény.

Igen, Fischer Györgyné Fekete Margit kemény volt a kosárlabdapályán, hihetetlenül atletikus és villámgyors. Abban az évtizedben éppen ez emelte a magyar női kosárlabdázókat Európa, sőt a világ élvonalába, a kiváló fizikai alapokra építő gyors támadásvezetés és a kemény védekezés.

ŐK ÍRTÁK A SPORTÁG HAZAI HISTÓRIÁJÁT

Hogy az origótól induljunk: az első női kosárlabda Európa-bajnokságot 1938-ban rendezték, ám a házigazda olaszok sikerével végződő tornán csak öt ország vett részt. Nálunk 1942-ben alakult meg a szövetség (MKOSZ) és a frissen verbuvált női válogatott 1942. augusztus 2-án játszotta első mérkőzését az Európa-bajnoki címvédő Olaszország otthonában (27–18-ra kikapott). Az 1943-as női bajnokságot a Nagykovácsy SE nyerte, a szerb származású Nagykovácsy (Kovacsevics) Milenkó magyar királyi kereskedelmi főtanácsos mecénási fellépésének köszönhetően a budapesti klubnál nagyszerű csapat formálódott. A főváros egyik leggazdagabb őméltósága (övé volt a szocializmusban Úttörő Áruház néven ismert konfekcióáruház) együttesének vezéregyéniségévé később Fekete Ilona vált, aki mai szóhasználattal élve „multitalentum” volt, bármilyen sportágban mélyült el, bajnoki címig jutott. Az 1926-ban született Fekete Ilona magasugrásban, a 4x100 méteres váltó tagjaként, 100 és 200 méteres síkfutásban, gerelyhajításban, súlylökésben nyert országos bajnokságot, ő volt a mezei futás és 800 méteres táv első magyar bajnoknője, az 1946-os oslói Eb-n távolugrásban nyolcadik lett. Kézilabdában 1944-ben volt bajnok a Csokor Habselyem játékosaként, kosárlabdában pedig 1947-től 63-szoros válogatott, 13-szoros bajnok – sikerei zömét a KASE együttesében, három évvel fiatalabb húga, Fekete Margit oldalán aratva.

„Miután a feleségemet »eltanácsolta« a játékostársam a manchesteri kosárcsapatunktól, hogy valamit mégis sportoljon, gyephokizni ment el. Hokizni egyáltalán nem tudott, de olyan gyors volt, hogy senki sem tudta lefogni – emlékezett Fekete Margit férje, Fischer György. – A feleségem szülei gyári munkások voltak, a lányok – ahogy a családban szólították őket, Kuki és Manci – sporttehetsége gyorsan nyilvánvalóvá vált, s a BEAC margitszigeti edzőpályájára jártak atletizálni. Ilonával ellentétben Margit nem volt oda az atlétikáért, ő kosárlabdázni szeretett jobban. A KASE-ban játszottak, »nagy Kefe« és »kis Kefe«, így ismerte őket mindenki. Az edzőjük, idősebb Gyímesi János volt az egyik legjobb tréner Magyarországon – a férfiaknál is eredményesen dolgozott, s miután átcsábították a lányok, velük is –, rendkívüli hangsúlyt fektetett az atlétikai képzésre. A KASE női csapata az NB I-ben játszott, a férfi az NB II-ben, s Gyímesinek az volt a módszere, hogy a lányokat a fiúcsapat ellen játszatta edzésen – megkeserítve az életünket, mert ütöttek, vágtak minket, amit nekünk ugye viszonozni nem volt szabad. De ne értse félre, nem voltak durvák, csak kemények, és nagyon jók: a korszak sztárklubja volt a KASE, minden riválisát fölényesen verte, vagy tíz bajnokságot nyert sorozatban. A mi férficsapatunk sem volt gyenge, nálunk játszott az 1948-as londoni olimpián is szereplő Novakovszky László. Mi tehát a KASE-ban ismerkedtünk meg, kezdetben csak »sporttársak« voltunk, aztán 1950-ben gyűrűzött be az életembe »kis Kefe«, s 1954-ben házasodtunk össze, a városligeti jáki kápolnában. A hátsó bejáraton szöktünk be és ki, a két tanúval, a bátyámmal és »nagy Kefe« férjével, Molnár Józseffel, mert akkoriban nem lehetett templomi esküvőt tartani következmény nélkül.”

A KASE, vagyis a Közalkalmazottak Sportegyesülete 1947-től tíz év alatt egyszer veszítette el a női bajnoki címet (1953-ban a Vörös Lobogóé lett az arany), 250 élvonalbeli mérkőzéséből hatot nem nyert meg, volt öt idénye, amelyben veretlen maradt. A sikerekből a Fekete testvérek, Ilona és Margit is kivették a részüket, utóbbi ötszörös magyar bajnok és négyszeres Magyar (Népköztársasági) Kupa-győztes lett a KASE (1947–1950), a Bp. Petőfi (1951), a Petőfi SK (1952–1953), a Petőfi Tervhivatal (1953–1954), a VTSK (1954–1956) színeiben. „Ez mind ugyanaz a csapat. Csak a név változott, a teljesítmény nem. Így alakult akkoriban a történelem…” – révedt vissza Fischer György.

A Fekete lányok az 1949-es budapesti főiskolai világbajnokságon kerültek be együtt Gyímesi válogatottjába, és a Szovjetunió mögött ezüstérmet szereztek. „Négy évvel a felszabadulás után annyira fontos sporteseménynek számított, hogy egyetemisták nemigen kerültek be a válogatottba, csak két-három Testnevelési Főiskolán tanuló vagy végző játékos. Ez volt az egy évvel későbbi budapesti Európa-bajnokság főpróbája” – mondta Fischer György.

HELYTÁLLTAK A BÉKÉÉRT FOLYÓ HARCBAN

A sportág második női Eb-je, az első, amelyen Magyarország részt vett, óriási jelentőségű volt a hazai politikai vezetőségnek – az imperializmus ellen vívott örök küzdelemben. A 60 fillérbe kerülő Népsportban ez állt: „A sport fontos fegyver a békéért folyó harcban. Ennek a harcnak a jegyében folyik majd a küzdelem a női kosárlabda Európa-bajnoki címért is. A világ haladó erőinek békeharcában a nőknek rendkívül fontos szerepe van.” Az ország első sportcélra épült fedett csarnoka, az 1941-ben átadott Nemzeti Sportcsarnok vörös drapériával borított falán lógó képekről Lenin, Sztálin és Rákosi elvtárs figyelte a kosarasokat, az utasítást öles betűkkel mellékelték magyar, orosz, francia nyelven: „Váljék a sport is éles fegyverré a világbéke megőrzéséért vívott harcban!”

A magyar válogatott játékán kezdetben fanyalgott a Népsport, pedig Gyímesi János együttese a hatos döntőbe veretlenül, Izrael, Lengyelország és Ausztria legyőzésével jutott, majd miután Franciaországot, Olaszországot és Csehszlovákiát is legyűrte, a Szovjetunió elleni utolsó meccsen a két veretlen találkozott. A döntőre zsúfolásig megtelt a Sportcsarnok, a Népsport szerint ott ült a nézőtéren „Gerő Ernő államminiszter, Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Vas Zoltán miniszter, a Tervhivatal elnöke, Kiszeljov szovjet nagykövet, Nógrádi Sándor altábornagy, honvédelmi miniszterhelyettes, Hegyi Gyula államtitkár, Sebes Gusztáv, a SZOT sportosztályának vezetője”. A félidőben még 24–22-re vezetett a legjobb játékát mutató magyar válogatott, aztán Fekete Ilona és Stieberné Hajós Ilona kipontozódása után a vége 45–32 lett oda.

„A szünetben állítólag Hegyi Gyula az öltözőbe »látogatott«, s azzal biztatta a lányokat, hogy küzdjenek továbbra is keményen, de azért a felszabadítóinkat ne hozzák kellemetlen helyzetbe – mondta Fischer György. – Nem tudom, tényleg így volt-e, ön újságíróként nyilván nem elégedhet meg annyival, hogy én mondom, az viszont tény, hogy a Szovjetunió csapata rendkívül erős volt, a későbbiekben sem sikerült legyőznünk.” Az is tény, hogy a budapesti volt a szovjet női együttes első Eb-aranyérme, amelyet 1991-ig további húsz követett, majd három már Oroszország zászlaja alatt… És a magyar vezetőség Eb-ezüsttel elégedett volt, a Népsport „Pompásan szerepelt a magyar válogatott, de – még sokat tanulhat a szovjet kosarasoktól” szalagcímmel jelent meg, a lapban Benyák Ferenc, a kosárlabda-szövetség főtitkára pedig hozzátette: „Nem véletlenség az, hogy a szocialista Szovjetunió csapata után két népi demokrácia, Magyarország és Csehszlovákia következik.”

S hogy miként jutalmazták a béke­harc legügyesebb „katonáit”? „Ál­amatőrök voltak, kaptak valamennyi zsebpénzt vagy inkább kalóriapénzt, ami jobb táplálkozást tett lehetővé. Egy jó ebéd tényleg rengeteget számított” – mondta Fischer György.

A magyar válogatott mindenesetre a két Fekete lánnyal a soraiban ezüstérmes lett az 1951-es berlini főiskolai világbajnokságon, majd bronzérmes az 1952-es moszkvai szabadtéri Európa-bajnokságon. Gyímesi János csapata hiába győzte le nagy különbséggel az olaszokat, az osztrákokat és a finneket, a hármas döntőben kikapott Csehszlovákiától és a Szovjetuniótól, s ez a szövetségi kapitány posztjába került. Gyímesi menesztéséhez – megint csak állítólag – az is hozzájárult, hogy a válogatott párizsi vendégjátéka alatt elvitte a kosarasokat a Notre-Dame-székesegyházba, s ezt az eltévelyedést a politika nem tűrhette.

Addigi segítője, a helyére ültetett Szabó János (akit mindenki csak Johnnyként tisztelt még évtizedekig), a sportág nagy stratégája, a begyakoroltatott sémákra, figurákra alapuló rendszerjáték híve volt, aki az Egyesült Államokból lehetetlen utakon beszerzett szakfolyóiratokból képezte magát, ő vezette be itthon az elzárásos játékot. De a nagy tornákon nem volt szerencséje, egyaránt negyedik lett a válogatottal az 1953-as bukaresti világifjúsági találkozón és a prágai nagydíjon, az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságon és a belgrádi Európa-bajnokságon.

CSAPATKAPITÁNYKÉNT AZ EB DOBOGÓJÁN

Az 1956-os prágai Európa-bajnokság sem ígért sikert: a hat évvel korábban Eb-ezüstérmes válogatottból csupán hárman maradtak (Nagy Mária, Mátay Dezsőné Vékony Ilona, Fischer Györgyné Fekete Margit), a tatai edzőtáborozás alatt a csapat centere, Blahó Kálmánné Pirik Margit kijelentette, nem akar többé Szabó Jánossal együtt dolgozni, a szokásos esti lábtenisz közben a szövetségi kapitány Achilles­ín-szakadást szenvedett, már a kinti, prágai edzések egyikén Bokor Györgyné Bárány Mária bokája sérült meg, a románok elleni meccsen Parti Jánosné Szabó Ágnes szárkapocscsontja törött el, a szovjetek elleni összecsapáson Mátay Dezsőné Vékony Ilona ujja ugrott ki. A csapat mégis legyőzte a csoportban a franciákat, a németeket és a románokat, majd a középdöntőben az olaszokat és a lengyeleket (bár kikapott a csoport élén végző szovjetektől), s az elődöntőben a másik középdöntős csoport első helyezettjét, a házigazda cseheket is legyűrte – hosszabbításban, egy ponttal.

A szovjetek elleni június 10-i döntő előtt Koren Csabáné Mogyorósi Sarolta évtizedekkel későbbi visszaemlékezése szerint „finoman az értésünkre adták, hogy ne merjünk hazaindulni, ha a döntőben meg találnánk verni az oroszokat. Pedig nagyon ment a játék, fej fej melletti meccset játszottunk, talán bennünk volt a győzelem is”, de a „nagy testvér” nyert 49–41-re. Az Európa-bajnoki dobogó második fokára a döntőben 12 pontot dobó, a csapatkapitányi posztot a nővérétől, Fekete Ilonától ezen a tornán átvevő Fekete Margit állhatott fel – s akkor, a magyar női kosárlabdázás legszebb időszakában, senki sem gondolta, hogy ekkora sikert már nem ér el a válogatott, arra is 27 évet kell várni, hogy ismét dobogós legyen a kontinenstornán (az 1983-as budapesti Eb-n bronz)…

A prágai Eb-ezüsttel még kiharcolta a jogot, hogy részt vegyen az 1957-es brazíliai világbajnokságon, amelyen az 1956-os forradalom után emigráló Blahó Kálmánné Pirik Margit, Cselkó Tiborné Bárány Katalin, Nagy Mária, Tancsa Mihályné Dobai Judit és Fischer Györgyné Fekete Margit nélkül is a sportág történetének legjobb eredményét elérve lett ötödik a vb után leváltott Szabó János együttese.

„Az ezüstérmes válogatott csapatkapitányaként nyilván a feleségem is ott lett volna Rio de Janeiróban a világbajnokságon, de feladta a család kedvéért, hihetetlenül önzetlen volt. Később tartottam attól, hogy felveti, ő mennyit adott fel, mennyit mulasztott azért, hogy együtt lehessünk, de sohasem tett szemrehányást, a családnak szentelte magát – mondta Fischer György, akit a válogatottban 38-szor pályára lépő Fekete Margit 1956. december 3-án követett Angliába.

Nem csupán az ő életében, a magyar kosárlabdázásban is lezárult egy korszak.

(Felhasznált forrás: A Kezdő Ötös – Magyar Kosárlabda Múzeum, www.kosarlabdamuzeum.hu/kezdo5/)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 13-i lapszámában jelent meg.)