A Fradi-szív és más belső szervek – Deák Zsigmond publicisztikája

Ha lecsupaszítjuk a hazai klubfutball legutóbbi, múlt vasárnapi FC Fehérvár–Ferencváros szereposztású szuperrangadóját, azt mondhatjuk, a játék képe és a Nemzeti Sport osztályzatai alapján főképp a 9-esre védő Dibusz Dénes és a 8-asra teljesítő, két gólt szerző Sigér Dávid „hozta” a győzelmet a vendégeknek. Ám van olyan aspektusa a történteknek, amely túllép e két, valóban extra formát mutató játékoson, s továbbgondolásra érdemes. Sokan sokszor szidják manapság a televíziós kommentátorokat csatornától és sporteseménytől függetlenül, néha bizony okkal, most viszont pozitív értelemben meg kell említenem az eleve az egyik legjobbnak tartott szakmabelit, Hajdú B. Istvánt. Ugyanis ő ültette bele a bogarat a fülembe azzal a találó megjegyzésével, hogy a zöld-fehérek igazi Fradi-szívvel védekeztek nyolc napon belüli harmadik jelentős, ráadásul győztesen megvívott csatájuk (az Újpest elleni és a székesfehérvári bajnoki között zajlott a moszkvai Európa-ligás CSZKA-meccs) hajrájában. Igaz, igaz, bólogattam a tv-képernyő előtt, de valami furcsának tetszett, aztán kis morfondírozást követően rájöttem, mi az: a Fradi-szív kétségtelen dobogását négy magyar és hét külföldi focista produkálta (a cserékkel sem borult fel az arány, mert Varga Rolandot Lovrencsics Gergő, Tokmac Nguent Olekszandr Zubkov, Eldar Civicet Marcel Heister váltotta), akik közül egyik sem Fradi-nevelés.

Erről a kétségkívül tényszerű, vitathatatlan kiindulási pontról sokfelé el lehet kanyarodni. Engedelmükkel a klubszintű utánpótlásképzés ostorozását meghagyom másnak, többek között azért, mert közismert világtendencia a légiósok szerepeltetése, néha túlsúlya, illetve az, hogy az évtizedekkel ezelőtti állapotokhoz képest nem feltétlenül saját nevelésű fiatalokkal töltik fel a csapatok a kereteiket. Nem mondom, hogy ennek örülni kell, sőt, mindenki – futballista, edző, szurkoló – számára egyszerűbb volt szakmailag és érzelmileg egyaránt, hogy annak idején automatikusan léptek szintet a fejlődő tehetségek évről évre klubjukban, míg beértek, egyrészt játékosként, másrészt szó szerint beértek a nagycsapat öltözőjébe. Ahonnan aztán jellemzően csak kiöregedve kilépni és alsóbb osztályban levezetni lehetett, ritka volt az átigazolásban jeleskedő vándormadár. Ezek az idők elmúltak, s nem csak nálunk. De visszatérve a konkrét helyzetre és mérkőzésre: ha most az FTC képzése nem is, a PEAC/Góliát büszke lehet Dibuszra, a DVSC Sigérre, a Szent István SE Lovrencsicsre, a Goldball és a Magyar Futball Akadémia Botkára, szintén a Goldball és a Sándor Károly Akadémia Varga Rolandra, hogy náluk bontogatta szárnyait a bajnokcsapat egy-egy magyar válogatott kitűnősége.

Na, de vissza vesszőparipámhoz, a Fradi-szívhez. Kitől „örökölték” akkor ezt a speciális, nem mindig, de most kétségtelenül megdobbanó belső szervet a hazaiak és a légiósok? Szerhij Rebrovtól biztos nem, a vezetőedző sem az Üllői úti kezdőkörben, hanem a kelet-ukrajnai Horlivkában született. Azt hiszem, a külföldiek által a futballban használt „basic angol” vagy magyar nyelven is sokat emlegetett profizmus sem elégséges indok, eleve ez a „profik vagyunk, mindig előre nézünk” duma olyan egyszerű, mint a fagolyó, érzelmi kérdésekben, szívügyekben nem ad teljes körű választ. Valahol a klubban, a klubházban kell tehát keresni a megoldást. Ott ugyanis még vannak igazi fradisták a közvetlen vezetőségben is. Még mielőtt valaki e megjegyzésem alapján azonnal szervilis „Kubatov-bérencnek” kiáltana ki, gyorsan egyesületet váltok, hogy kifejtsem, mire gondolok. Markovits László immár tizenhét éve a Vasas SC elnöke, 2002 októbere óta értelemszerűen többször újraválasztották. Újságíróként volt szerencsém ott lenni antréján, ahol sportágtól függetlenül meghatódva, könnyes szemmel beszélt a piros-kék legendákról, Mészöly Kálmánról, Farkas Jánosról, Körmöczy Zsuzsáról, Hegedüs Csabáról és a többiekről, a már korábban is létező, de általa megfogalmazott Vasas-család leghíresebb tagjairól. Családfő lett a szó legnemesebb értelmében, annak minden felelősségével, s akárhogy is, de érti a dolgát, ha ennyi ideje bizalmat kap, illetve láthatóan prosperál az egyesülete, miközben ma is párás lesz a tekintete egy-egy angyalföldi legendát emlegetve. Lehet mosolyogni az ilyesfajta vezetői érzelmeken, de úgy gondolom, ha ezt tapasztalják a beosztottak, a sportolók, igen hitelessé válik az egész. S itt kanyarodnék vissza a Fradihoz, Kubatov Gábornak hasonlóan mély a kötődése a klubhoz, amelyet irányít. Ha a versenyzőkben, játékosokban tudatosul, mert tudatosítják, hogy hová érkeztek, mit képviselnek, nem lehetetlen mondjuk dél-szudáni származású norvég állampolgárként (lásd Tokmac Nguen) is igazi fradistaként küzdeni.

A Ferencvárost ismerők pontosan tudják, hogy más szakosztályokban még plasztikusabb ez a törekvés. Csak néhány példát kiragadva: a női kézilabdázóknál gyakorlatilag Kökény Bea és egykori klasszistársai csinálnak mindent, vezetői és szakmai feladatokat, sőt, BL-meccseken a jegyosztást is, de tőlük aztán meg lehet tudni, mi az a klubhűség, hogy valahová tartozunk, hogy kell egy csapat. Szűkebb pátriámban, a birkózóknál az olimpiai bajnok Sike András és Széles József mesteredző (nevelőedzőm volt hajdan) plántálja tovább a fradizmust, az ezzel összefüggő érzelmi kötődést. Nehezen tudnám röviden összefoglalni, mi mindent tanultam a hetvenen túljáró Józsi bától, sportszeretetet és főképp emberséget mindenképpen. Pedig csak a véletlenen, pontosabban a BKV 1980-as állapotán múlt, hogy nem máshová kerültem. A Moszkva térnél (ma, ugye, Széll Kálmán) laktunk, a szüleim első gondolata az volt, cselgáncsozni menjek Újpestre a Dózsába, de nagyon nehezen jutottam volna oda tömegközlekedéssel, mert akkor még nem volt kész a kék metró északi szakasza, így maradt a déli, vele a birkózás és a Fradi a Népligetnél. Hozzáteszem, van egy olyan érzésem, az újpesti dzsúdósok között is emberré váltam volna, s arrafelé sem kell elmagyarázni a klubkötődés mibenlétét.

Utóbbi kifejlődése kapcsán semmiképpen sem szabad elfeledkezni a drukkerekről. Ha a sportoló érzi, hogy egy nagy közösség részévé válik, s nemcsak neki és szűkebb környezetének, a csapatnak, hanem ezrek, tízezrek számára fontos, hogy milyen teljesítményt nyújt, akkor megsokszorozódik az ereje. Többször leírtam, szereptévesztésnek, értékzavarnak tartom azokat a nézőtéri drapériákat és szurkolói rigmusokat, hogy „mi vagyunk a klub”, mert ez nem igaz. Ellenben mindenkinek szabadon választott lehetősége saját pénzén kimenni a sporteseményre, a meccsre és ott motiválni az övéit. Ha ezt olyan számban, hevülettel és hatékonysággal teszi, mint mondjuk a ferencvárosi tábor, az óhatatlanul átragad a küzdőtérre, magyarra és légiósra, védőre és csatárra egyaránt. Ennyi és nem több, de ez sem kevés, sőt, a közösségi élmény minden szereplőnek megfizethetetlen.

A Fradi-szív Hajdú B. István által említett székesfehérvári dobbanásából egy szót szeretnék kiemelni: a szívet. Mert ez már a sportszív, amely köztudomásúlag nagyobb az átlagosnál, s minél több zakatol együtt, annál jobb. Nincs kedvem beleártani magam a napi politikába, annyit azonban megjegyeznék, akinek nem fejlődött ki a sportszíve, azért tartsa tiszteletben azokat, akiknek megadatott ez, s ne gáncsolja csak azért is a lehetőséget az együtt dobbanásra. Legközelebb több mint 67 ezer ember szívét az új Puskás Aréna november 15-i avatásánál. Mert akkor – és a verseny-, valamint a szabadidősport óhatatlan pozitív kölcsönhatásának köszönhetően – hosszabb távon tényleg csak a sportpályák, a bicikliutak, az uszodák, a csarnokok és a stadionok lesznek egyre zsúfoltabbak a kórházak helyett. A szívkórházak helyett is.