Messzire ment – Deák Zsigmond publicisztikája

Messziről jött ember azt mond, amit akar – jól ismerjük a szólást s a jelentését is: aki távolról jön, tehát idegen számunkra, annak a szavára ne adjunk automatikusan, hiszen előfordulhat, hogy becsap minket. Braganca Paulista városa és Kisvárda légvonalban mintegy tíz és fél ezer kilométerre fekszik egymástól, ami földi mértékkel mérve messzinek számít, ez az első számú tény. A második, hogy Luis Felipe Ventura dos Santos, labdarúgóként egyszerűen csak Felipe a brazil Bragantino csapatától (más források szerint Uberlandia EC-ből, de az sincs közel, s ott nem játszott egy meccset sem) igazolt a Nyírségbe másfél éve, tehát megtette a szép hosszú utat. A harmadik tényszerűség, hogy bár citált szólásmondásunk a magyar néplélekből vont le bizonyos következtetést, a kapus dél-amerikai könnyedséggel rajzolt magyarországi karrierje segít a jelentés földrajzi kiterjesztésében és hangsúlyossá tételében.

Azt hiszem, 2018 májusában velem együtt sokan felkapták a fejüket meglepetésükben, amikor három brazil játékos, Felipe, Anderson Pico és Sassá megjelent a Várkerti Stadionban, arrafelé ebből a nációból foglalkozástól függetlenül kevesen jártak. Nekem azonnal egy több mint két évtizeddel ezelőtti másik szambatrió ugrott be: az élelmes menedzsernek, Reginaldo de Oliveirának köszönhetően Gugu, Tato és Regis Siófokon szállt partra 1998 telén, de nem váltották meg a világot, sőt még a Balaton környékét sem, fél év, néhány meccs után odébb is álltak. Volt egy olyan érzésem velük kapcsolatban, hogy kizárólag a származásuk miatt lehetett őket futballistaként eladni ideig-óráig, persze csak a földkerekség távoli pontjain, mert otthon bizonyára tisztában voltak vele, hogy képtelenek egy egyeneset rúgni a labdába. Minden brazil tud focizni; ez olyasféle prekoncepció (főképp messze idegenben), mint hogy minden kínai tud pingpongozni, vagy minden magyar pólózni, pedig dehogy, én például sokkal jobban futballozom és pingpongozom, mint amennyire vízilabdázom.

A lényeg, hogy testközelből kiderült, amit a józan ész alapján sejthettünk is, nem mindegyik brazil labdazsonglőr, s mivel a legjobbjaiknak enyhén szólva sem Magyarország, azon belül Siófok vagy Kisvárda a fő célállomás, érdeklődéssel vártam az újabb kontingens szereplését. Tartozunk annyival az igazságnak, hogy míg annak idején Guguékról a származásukon kívül gyakorlatilag semmit sem lehetett tudni, a mostaniakról legalább azt, hogy valaha mindhárman felhúzhatták a nagy hírű Flamengo mezét, s pályafutásuk további állomásai is fellelhetők a XXI. század felturbózott információs lehetőségeinek köszönhetően. Felipének kifejezetten veretes a múltja, őrizte többek között a két legnépszerűbb brazil csapat, a Corinthians és a Flamengo kapuját (108, illetve 88 alkalommal), a portugál Bragával megjárta a Bajnokok Ligáját, szerepelt Ronaldóval egy gárdában, kivédte Ronaldinho tizenegyesét, Neymar pedig neki rúgta a 2011-es FIFA Puskás-díjas gólt.

Ettől még érthetetlenebb, mi szél fújta ide 34 évesen. Ő maga így indokolt a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében 2018 telén Bodnár Tibor kollégámnak: „Csak olyan ajánlatokat kaptam, amelyek nem nyerték el a tetszésemet, és ekkor futott be a kisvárdaiak megkeresése. Utánanéztem, majd személyesen is meggyőződtem róla, hogy Magyarországon fejlődésben van a futball, sok új stadion épül, és amikor orvosi vizsgálatra, valamint a szerződés aláírására Kisvárdára érkeztem, megtetszett a város is.” Jómagam ismerek szebb települést, de ezen ne akadjunk fenn, hiszen a kapus azóta 44, a duci Anderson Pico 17, Sassá pedig 13 tétmérkőzésen szerepelt Várdán, s bár előbbi kettő már nem tagja a keretnek, túlzás lenne azt állítani, hogy csődnek bizonyult a szerződtetésük, sőt. Felipe olyannyira kiemelkedően teljesített, hogy a 2018–2019-es idényben lapunk osztályzatai alapján az NB I legjobb kapusának – s poszttól függetlenül az ötödik legjobb játékosának – bizonyult kicsit több mint hatos átlagával.

Ritka, mint a fehér holló – idézhetünk egy újabb mondást a magyar futballbajnokságban fellépő és beváló brazilokra, de olyan jópofa svihák egy sem akadt, mint a várdai légiós. A tavaly nyári felkészülés előtt ugyanis eltűnt, mint az aranyóra, majd több nap elteltével megüzente, nem a varázslatos tengerpart iránti vonzalma tartotta otthon, hanem a fogfájása. Innentől hangulatos történet kezdődött, amelynek kapcsán Révész Attila kisvárdai sportigazgató viszonylag logikusan provokációra gyanakodott szájsebészeti gondok helyett: „A közösségi média különböző csatornáin látjuk, hogy él és virul, láthatóan jól érzi magát Brazíliá­ban. Amikor távolmaradása okait firtattuk, ügyvédje tolmácsolta nekünk, hogy Felipe fogának kezeltetése miatt késik. Kértük az erről szóló orvosi papírokat, de nem kaptuk meg, ehelyett Felipe jogi képviselője azt firtatta, miként tudnánk felbontani a szerződését. (...) Tájékoztattuk arról is, hogy kártérítési perre is készülünk vele szemben. Meglátjuk, erre hogyan reagál, más kérdés, hogy milyen fogadtatásban részesítenénk, és erkölcsileg mennyire lenne aggályos a visszafogadása abban az esetben, ha esetleg mégis meggondolná magát.”

Nos, mindenkit megnyugtathatunk, az erkölcsi aggályok elenyésztek, helyükre „kommunikációs problémák” léptek, a két és fél hetes késés megbocsáttatott. Felipe összeszedte magát az „alapozás” után, megint beállt a kapuba, s tovább is maradt, mint a nyáron szerződtetett, de októberben már kirúgott edző, Miriuta László... Még mielőtt a magyar labdarúgás fertőjét, szerény morális szintjét kezdenénk ostorozni, szögezzük le, a brazil játékosok a sztárklubokba, elit bajnokságokba sem szívesen térnek vissza napfényes hazájukból a szabadság lejártakor. S érdekes módon általában azoknak bocsátanak meg könnyebben, akik egyrészt nélkülözhetetlennek tetszenek a csapatban, másrészt érvényes a szerződésük. Felipe épp ilyen volt, de az ősszel már nem ment neki úgy a védés, mint előzőleg, első helyett csak nyolcadik lett a posztonkénti rangsorban, az idény vége felé ráadásul megsérült, s gyorsan hazament kezeltetni magát.

Innen pedig hallgassuk megint az öntörvényű brazillal szemben fél év alatt engedékenyebbé váló Révész Attilát: „Felipétől kaptunk egy üzenetet, amely szerint nem tökéletes a térde, nem érzi olyan frissnek magát, mint a korábbiakban, harmincöt évesen szeretne a civil életére, a családjára koncentrálni. Ezért szeretné, ha meg tudnánk állapodni távozása feltételeiben. Hangsúlyozta, hogy nem akar eligazolni sehova, köszöni szépen ezt a másfél évet, de úgy érzi, már nem tudna azon a szinten teljesíteni, mint korábban. A kérését méltányolni tudjuk, és elindítottuk a szerződése felbontását.” Valóban az egészség és a család a legfontosabb, szóban legalábbis mindenkinél, ám az előzmények alapján esetleg számítani lehetett arra, ami történt: Felipe oly villámgyors gyógyulásba kezdett hazájában, hogy a bejelentett visszavonulás helyett tárgyalásokba fogott a Botafogo PB-vel. A brazil harmadosztály professzionalitásának szintjét innen nézve nehezen tudom felmérni, de hogy élő kisvárdai kontraktusával még az amatőrök között sem folytathatná, az egészen biztos.

Summázatként kijelenthetjük, Felipe messziről jött, s átvitt értelemben is túl messzire ment, jómagam mégsem tudok igazán haragudni rá. Noha kiderült róla, hogy enyhén szólva sem a szavahihetőség mintaképe s a szerződéses kötelezettségek bigott teljesítője, de az is, milyen jó kapus. Ha eddig nem hittük volna el, annak a sztereotípiának végleg lőttek, hogy a braziloknál a mezőnyben akadnak csak klasszisok (lásd még Alissont és többieket), s ezt most testközelből megtapasztaltuk. Felipe nagy hóhányó, de örökre beírta magát a kisvárdai labdarúgás történetébe. Rá még évtizedek múlva is emlékezünk majd, ellentétben...