(Mi)csodák? – Deák Zsigmond publicisztikája

Kereken negyven éve ezekben a napokban Farkas Bertalan éppen az űrben volt. Talán megbocsátja nekem a Simonyi Károlyként Budapesten született Charles Simonyi szofterfejlesztő amerikai milliárdos, kétszeres (2007, 2009) űrturista nemzettársunk, hogy hiába töltött összességében több időt ott fent, ettől függetlenül sokunknak, így nekem is „Farkasberci” marad az igazi magyar űrhajós. Ezt sulykolták belénk annak idején, nekem is volt emlékérmem, matricám, minikönyvem a nagy eseményről, s van számos emlékem, Valerij Kubaszovot, a szovjet (elv)társat és Magyari Béla tartalékot – Isten nyugosztalja őket – sem feledem soha. Farkas Bertalannal személyesen is találkozhattam, méghozzá Barcelonában 2018 őszén, amikor közös küldöttség tagjaként koszorúztuk meg többek között Kubala László szobrát (ő is történelmet írt, csak épp nem az űrben, hanem a földkerekség egyik legnépszerűbb futballklubjánál) a Camp Nou előtt. A tábornok úr – mert az űrben még vadászrepülő századosként járó Farkas Bertalan jelenlegi rangja nyugalmazott dandártábornok – kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, igaz, amikor elkezdte mesélni, hogy „a mexikói kollégám, a francia kollégám...”, nehezen jöttem rá, hogy a többi asztronautáról beszél. Nincsenek túl sokan, mintegy négyszázan Jurij Gagarin 1961-es premierje óta. Ő volt a kilencvenhetedik.

Noha a sport hozott össze minket egy kis időre, rá­adásul Farkas Bertalan annak idején odahaza, a nyírségi Gyulaháza focicsapatának tehetséges centereként már tizenévesen riogatta az ellenfeleket – aki nem hiszi, nézze meg Csillag Péter kollégám remek riportját a Hátsó füves sorozat honlapján –, most nem (csak) ezért emlegetem őt és korszakos tettét. Maga a négy évtizeddel ezelőtti „csoda”, s a hozzá kapcsolódó emlékeim a Nemzeti Sport online oldalán jelenleg is futó, Ahogy mi megéltük című cikkfolyamunk okán jutott az eszembe. Erre csak ráerősített N. Pál József minapi, a Pólósok pólósa választás kapcsán írt publicisztikája, annak is a következő passzusa: „Amikor a szurkoló a történelemre néz (ami személyes históriája hosszával egyezik általában!), nem a meccsre/sporteseményre, hanem a benne ragadt élményre, a milyen boldog/csalódott lettem akkor állapotára emlékezik elsősorban, s értékválasztását ez az emóció határozza meg. Midőn »leg«-et választ, nem szigorúan »szakmai« döntést hoz tehát, még ha az adott sportághoz ért, illetve az eredményeit részletesen ismeri (ami még nem azonos a »hozzáértéssel«!), akkor sem talán.”

S tessék elhinni, ez nemcsak a szurkolóval, hanem a „hozzáértő” újságíróval is pontosan így történik, hiszen valaha ő is a sport csodájára rácsodálkozó gyerek, majd drukker volt, s bizonyára azért választotta a hivatását, mert valahol legbelül ez az énje örökre megmarad (ha nem, az baj szerintem). S miközben élvezettel olvastam közvetlen munkatársaim, barátaim, valamint olvasóink bizonyos szempontból egyforma, mármint a különbségek ellenére egyformán felemelő írásait arról, hogyan éltek meg bizonyos, számukra katartikus hatású sporteseményt, próbáltam számba venni a magam hasonló élményeit. S itt találkoztam azzal az alapvetéssel, amit az imént idéztem, miszerint nem feltétlenül a legnagyobb szabású, legfontosabb viadal teszi ránk a legmélyebb hatást. S nemcsak boldogság/csalódottság mértéke miatt, hanem azért, mert amikor újságírókként dolgozunk akár olimpián, labdarúgó-világbajnokságon, bárhol, akkor (sajnos) nincs helye, lehetősége a teljes eksztázisnak. Szorít a lapzárta, vár a szerkesztő, folyamatosan zakatol a hírverseny, minél előbb küldeni kell az anyagot az online-ra, a stressz pedig enyhén szólva megnehezíti a felhőtlen beleélést. Ha pedig nem vagyunk ott az adott viadalon, akármilyen átélhető is a televízió- vagy rádióközvetítés – a túlnyomó többség, ugye, így kapcsolódik a meccsekhez-versenyekhez –, a helyszíni tapasztalat hiánya pótolhatatlan.

Most nem kanyarodnék el arra, mit ér a sport nézők nélkül (az aktuális koronavírus-járvány okozta változás napról napra, hétről hétre megmutatja a különbséget), inkább saját élményeimből szemezgetnék. A már említett pótolhatatlan helyszíni tapasztalatok közül az elsőket még kisiskolásként szereztem, amikor anyukám egyik kollégája kivitt néhány labdarúgó kettős rangadóra a Népstadionba. Jellemzően az eredményekre már nem is emlékszem, de arra igen, hogy otthon nem a meccsekről meséltem lelkesen (pedig nagyon szerettem a focit), hanem arról, hogy kint milyen cifrákat káromkodtak a környékünkön ülő drukkerek. „Hová viszed te ezt a gyereket, Béla?” – értetlenkedett édesanyám, de már későn, örökre be lettem oltva a sporttal (a csúnya beszédet próbálom kerülni). Ez volt a kezdet, s nem akarok kronológiai sorrendben haladni, maradjunk annyiban, ha apám nem volt elég fürge reggel, egy kanál- vagy villanyéllel kipiszkáltam a postaládánkból az előfizetett aznapi Népsportot, s akkor ő csak este olvashatta, mert elvittem a suliba. Birkózóélményeimmel most nem untatnék senkit, de nyilván az általam fiatalon űzött sportág hatása jelentős volt. Nézőként ott lehettem az 1983-as budapesti világkupán, az 1985-ös és '86-os vb-n (utóbbin diákmunkásként is), mégis, ha egyvalamit kell kiemelni, azt mondanám, amikor a legendás Fradi–Csepel csapatbajnoki rangadók egyikén egy vélt bírói csalás után két hérosz, a háromszoros világbajnok Komáromi Tibi és az olimpiai aranyérmes Sike Bandi műanyag vödröket hajigált be a szőnyeg közepére protestálás gyanánt. Magyarán nem a jelentőség, az élmény a meghatározó valóban. Ez a kitétel vonatkozik az 1990. októberi Fradi–Antwerp UEFA-kupa-meccsre is, amelyet a betiltott Üllői út helyett Zalaegerszegen rendeztek. Jómagam egy barátommal és két ifjú hölggyel autókáztam oda egy Trabant fedélzetén, a hosszabbításos továbbjutás katarzisát dúsította, hogy éjjel hazafelé ütköztünk egy jókora vaddisznóval.

Nem állítom, hogy az olimpiákról, labdarúgó vb-ről, ahonnan tudósíthattam, nem maradt meg semmi rendkívüli, de mindegyik egy-egy, számomra speciális és emocionális eseményhez kapcsolódik. A 2006-os világbajnokság nyitó meccse igen emlékezetesre sikerült Münchenben (Németország–Costa Rica 4–2), nekem viszont az rögzült, amikor a kezdés előtt a volt világbajnok válogatottak képviselői bevonultak az arénába. Még az 1950-es aranyérmesek közül is ott volt egy agg uruguayi, a vastapsot kapó, 1954-ben nyertes nyugatnémetek helyére odaképzeltem Aranycsapatunk akkor még élő legendáit, Puskást, Grosicsot és Buzánszkyt, Öcsi bácsit már súlyos betegen. A valóság is megrendítő és felemelő volt, hát még a képzelet játéka... A 2012-es londoni olimpiáról sem az aranyak maradtak meg legmélyebben, hanem a későbbi ezüstérmes birkózó, Lőrincz Tamás elődöntőbeli fogása, az úgynevezett vasgyári (fejlefogásos pörgetés, állítólag Diósgyőrben csinálták először, innen a név). Már úttörő korcsoportban megtanultuk, hogyan kell védeni, erre a mi zsenink eladta a grúznak...

Szakíróként számos ökölvívó- és öttusa-világversenyen vehettem részt, a legnagyobb sikerek mellett/helyett mégis két, kívülről jelentéktelenebb epizódot emelnék ki. A 2002-es bunyó Eb-n az uráli Permben a néhány nap múlva ezüstig jutó Balzsay Károly és a román Lucian Bute – két későbbi profi világbajnokról van szó – olyan negyeddöntőt produkált (agyba-főbe verték egymást), hogy alig kaptam levegőt, Karesz meg is kérdezte a ringből lefelé jövet: „Mi van veled, rosszul vagy?” Pedig neki kellett volna elájulnia. S a számos öttusaélmény közül is halványodhatnak a diadalok, de az nem, amikor Németh Róbert (egyébként egyéni vb-bronzérmes kiválóság) egy musztáng kinézetű barna foltos lovon visszafelé halad a pályán, s nem önszántából... Ha pedig foci, akkor nem feltétlenül a mindenki számára oly kedves 2016-os Európa-bajnokság ugrik be, hanem a 2011. októberi Eb-selejtező a svédek ellen. Rudolf Gergely az utolsó percben bevágja a győztes gólt, néhányan az asztalon táncolunk örömünkben, egy kollégánk viszont lesújtva mormolja maga elé: „Most írhatom át a cikket meg a címet...”

Ennyit a helyi érdekű csodákról és élményekről, esetleg még egy utolsó adalék: a tervek szerint Farkas és Simonyi után 2025-ben jöhet el az újabb magyar űrhajós ideje.