Küldetés – Ballai Attila publicisztikája

Ma huszonnyolc esztendeje nyerte meg huszonnegyedik bajnoki címét a Ferencváros labdarúgócsapata. És persze négy napja a harmincegyediket. A két elsőség számos hasonlóságot és különbözőséget mutat. Utóbbiak közül a legnyilvánvalóbb az, hogy míg 1992. június 20-án Diósgyőrben 30 ezer ember őrjöngött, és ha nem is az egész város, de fél Budapest és a fél ország ünnepelt – a hazabuszozó Fradit a régi hármas út mentén minden településen népfelvonulás és zászlóerdő köszöntötte –, addig 2020. június 16-án már annak is örülni kellett, hogy kezd visszatérni régi kerékvágásába a világ, és a papírdrukkereket legalább néhány száz igazi, hús-vér szurkoló válthatta fel.

Sportszakmai nézőpontból érdemibb differencia, hogy 1992-ben tizenegy, 2020-ban egy év után zárt ismét a tabella élén az FTC. Pedig az 1981-es bajnokcsapat a diósgyőri Szántó és a győri Pölöskei, két ifjú válogatott tehetség leigazolásával tovább erősödött, általános is volt a vélekedés, hogy szinte nem lehet elvenni az újabb aranyat a Fraditól. Csakhogy összeállt a Verebes-féle, virtuóz ETO, majd Détáriék nagy Honvédja, és a Ferencváros több mint tíz év böjtre ítéltetett. Most viszont duplázott, ami ritkább bravúr, mint hinnénk. A címvédés ugyanis legutóbb 1996-ban, még korábban 1968-ban és 1941-ben sikerült. Azaz nyolcvan év leforgása alatt mindössze négyszer.

Ennél is beszédesebb, hogy mikor nem. Az 1932-es, százszázalékos diadalmenet után, mert felnőtt az akkor még új, most már ősi rivális, az Újpest. Az 1949-es, Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor ötös fogat által bemutatott egész éves, szakadatlan gólzuhatag után, mert a kiépülő diktatúra hadat üzent a klubnak. A fentebb már említett, 1981-es diadal után. Vagy éppen 1992 után sem, hiába remélték a hívek, hogy a rendszerváltással a Ferencváros nagyhatalmi státusza is visszaáll, az 1993-as, némi csalódást keltő harmadik hely után az 1994-es dobogó már így festett: 1. Vác, 2. Kispest, 3. Békéscsaba.

Valószínűleg nem hiába hajtogatják oly sokan – jelesül most Szerhij Rebrov vezetőedző is –, hogy mindenféle címet könnyebb megszerezni, mint megvédeni. Részben persze téves ez a „megvédeni” megközelítés, a tavalyi aranyat ugyanis már nem veheti vissza senki a vitrinből, az elsőség kőbe vésetett a márványtáblán és az évkönyvekben, a 30 bajnokságból sohasem lehet 29, csak 31. Másrészt viszont igaz, hogy a győztesre számos külső és belső veszély leselkedik. Mindenki rá feni a fogát, ellene akarja megmutatni, mit is ér valójában, a vetélytársaknál a kudarc dacot, a bajnoknál a siker kényelmességet, ingerszegénységet vagy akár a „nemesi rang kötelez” típusú görcsöt szülhet. A beteljesüléshez vezető út emellett annyi energiát, erőforrást – humánt és anyagit is – emészthet fel, hogy abba gyengébb szervezet, emberé vagy klubé hosszabb távra egyaránt belerokkanhat. Csak nézzük meg a közelmúlt egyszeres bajnokainak útját: milyen mélységeket járt meg 1994-es sikerét követően a Vác, 2000-től a Dunaferr, 2002-től a Zalaegerszeg.

A Ferencváros duplázása mindezek fényében értékelendő. A triplázás pedig még ehhez képest is egészen más dimenzió lenne. Beszédes adat, hogy az Üllői úton legutóbb 1926–1928 között akadt rá példa. Azzal a gárdával, amelyik 1929-es dél-amerikai túrája során Montevideóban verte meg 3:2-re az 1920-as években kétszeres olimpiai, majd 1930-ban világbajnok Uruguayt. Miközben itthon az MTK 1925-öt követően visszaszerezte az elsőséget. Fenn, a csúcson – témánk szempontjából felesleges méricskélni, hogy ez milyen „tengerszint feletti magasságot” jelentett a magyar futballban az 1930-as, 50-es években vagy manapság, egy csapat egyébként is csak akkor és azt a bajnokságot nyerheti meg, amikor és amelyben elindult – gyorsan fordul a szél, bár éppenséggel 2020 kora nyarán mintha levél is alig rezdülne. Nem észlelhető olyan külső hatás, amely radikálisan befolyásolná a Ferencváros közeli jövőjét. Nem robban be a két világháború közti időszak vagy az 1970-es évek Újpestje, sem az 1980-as esztendők Rábája, nem egyesülnek újra a világ proletárjai; ha a koronavírus megkíméli a futballt, a Fradi újabb elsőségére itthon csupán a Fehérvár jelenthet fenyegetést. Mert a dobogó harmadik fokáért harcban álló Mezőkövesdet vagy Puskás Akadémiát – minden tiszteletünk mellett – nehéz aranyvárományosnak tekinteni.

A kérdés innentől leginkább az, mire megy, mit tervez az FTC magával? Túlságosan egyszerű válasz az, hogy meg akarja szerezni a 32. trófeáját is. Ez természetes. Ha így lesz, még inkább elhúz az örökrangsorban második MTK-tól (23 első hely), beéri a „bécsi Fradit”, a Rapidot (32), nagyjából úgy dominálja hazája bajnokságát, mint a Real Madrid (33), az Ajax (34), a Juventus (35) vagy a Benfica (37). Ezek azonban száraz adatok; nagy számok, de csak számok. A sport viszont sokkal több ennél. Hiba, ha ezt csupán olyan tragédiák bekövetkeztekor észleljük, mint Benedek Tibor halála. Falusi csapatok, kisvárosi hősök is szurkolók százainak, ezreinek a napjait aranyozhatják be – mi más lehetne akkor a Ferencváros célja, küldetése?

Az eredmények már jönnek, annak is köszönhetően, hogy a profi és rigorózus mester, Rebrov részben a saját képére formálta a Ferencvárost. A küldetés beteljesítéséhez viszont az is szükséges, hogy valamelyest a Ferencváros is a saját képére formálja Rebrovot és minden új szerzeményét. Mert az FTC jóval több egy sportsikerek elérésére szerveződött klubnál. Ezt egy ukrán sztáredzőnek, dél-amerikai balbekknek vagy fehérorosz éknek ideérkezésekor nem kell tudnia. De ha nem átutazóba jött, akkor előbb-utóbb igen.

Az első Fradi-bajnokság 1903-ban talán a IX. kerületet hozta lázba. Mivel aranyérmet nem osztottak, egy helyi hentes vigaszdíjul felajánlott a fiúknak egy láda kolbászt, egy franzstadti pék pedig rendszeresen sóskiflivel kedveskedett. Néhány év múlva aztán az egész város programja lett az MTK elleni örökrangadó. A karikalábú Slóziért, Schlosser Imréért már Sepsiszentgyörgytől Érsekújvárig, Lendvától Munkácsig rajongott a nép. A Ferencváros táborát a trianoni országcsonkolás sem csökkentette, sőt inkább gyarapította. E népszerűséghez önmagában száz bajnoki arany is kevés lett volna; jellemző módon az ország és a klub számára is koromsötét ötvenes évek is tovább szilárdították a Kinizsire átnevezett, piros-fehérbe bújtatott, a középmezőnybe süllyesztett gárdát és híveit.

Pontokban, gólokban nem kifejezhető, felmérhetetlen eszmei értéke lenne például annak, ha a székelyföldi, korondi kirakodóvásárban, ahol minden nagyon hangsúlyosan magyar, csupán a futballmezek spanyolok, angolok és románok, végre feltűnne és elkelne egy-egy zöld-fehér, piros-fehér-zöld dressz is. Igaz viszont, hogy ehhez pontok, gólok, győzelmek kellenének. Ez pedig már a küldetés másik formája. A Ferencvárosnak azt a szerepet kellene betöltenie a magyar futballban, mint a Dinamo Zagrebnek a horvátban, a Slavia Prahának Csehországban. Ellenállhatatlan vonzerő otthon, megkerülhetetlen elrugaszkodási pont a külföldi karrier felé. Nem is elsősorban önmagáért, hanem a sportág egészéért.

A 2020-as csillagállás a felemelkedéshez roppant kedvező. Ha sikerül élni vele, az még a triplázásnál is többet érhet.