Fekete és fehér – Pór Károly publicisztikája

Az éremnek két oldala van – tartja a közmondás. Csakhogy manapság, a nyilvánosság különböző színterein, nemcsak a sport, hanem az élet számos területén, világszerte – az Egyesült Államoktól Vuhanon keresztül Brüsszelig – azzal találkozhatunk, hogy a másik megértése, a pró és kontra álláspontok, érvek egymás mellé helyezése, objektív értékelése helyett az ellenvélemények elnyomása, az egyet nem értők szempontjainak elhallgatása, szélsőséges esetben kifigurázása, megsemmisítése folyik. Építő jellegű együtt gondolkodás és kompromisszumkészség nélkül pedig még a mikroközösségek problémáit sem lehet megoldani, nemhogy a világ legégetőbb kérdéseit.

A szűklátókörűség tipikus esete volt, amikor néhány hete a Budapest Honvéd–Mezőkövesd labdarúgó Magyar Kupa-döntő kapcsán azzal foglalkozott az amerikai, azt idézve pedig persze a teljes világsajtó, hogy Magyarországon tízezer szurkolót be mertek engedni egy futballmérkőzésre, amelyen az emberek nem tartották be a távolságtartási szabályokat, és a beszámolók finoman utaltak arra, ne csodálkozzon senki, ha két hét elteltével jelentősen emelkedni fog Budapesten a koronavírusos esetek száma. Köszönjük az aggódást a Washington Postnak, de itthon szerencsére az elmúlt két hétben is folyamatosan csökkent a koronavírussal küzdő, aktív betegek száma – persze ebből már nem lesz világszenzáció, ez már nem érdekli az amerikai kollégákat... Ez a történet kicsit a nyúl és a sapka tipikus esetét juttatta eszembe az ismert viccből: ha nincs néző, az a baj, ha sok a néző, akkor meg az. Éppen a korlátozások miatt csak tízezer jegyet árusított a Puskás Arénában megrendezett fináléra az MLSZ, de a belépők alig két nap alatt elfogytak. Pedig nem a legnagyobb táborral büszkélkedő Ferencváros, hanem a tizenhatezres lélekszámú Mezőkövesd csapata és a pályaválasztóként ebben az idényben kétezer-kétszázas átlagot produkáló Honvéd lépett pályára.

Jelen sorok célja egy objektív, az érem mindkét oldalát láttató összegzés, a most befejeződött NB I-es idény legfontosabb tanulságainak a levonása. Éppen ezért és a bevezetőben jelzett hibát elkerülve rögtön szögezzük is le: a Honvéd–Kövesd meccsen minden volt, csak jó futball nem, és azt is tegyük hozzá, hogy a bajnoki évad 3156-os átlagnézőszáma sem ad különösebb okot a mell kidüllesztésére. De azért az érem másik oldalát is figyelembe véve, azt is tegyük hozzá, hogy a koronavírus miatt több mérkőzést zárt kapuk mögött, illetve erősen korlátozott nézőszám mellett rendeztek meg. Ennek ellenére is háromezer fölött alakult az átlag, egymás után másodszor (tavaly 3301 volt), miközben a 2018–2019-es idényt megelőző hat élvonalbeli bajnokság mindegyike háromezer alatt marad. Pedig például a 2014–2015-ös idényben olyan nagyvárosok klubja szerepelt a 16 csapatos NB I-ben, mint Pécs, Győr, Kecskemét, Nyíregyháza, Szombathely, mégis csak 2500-as átlag jött össze. Persze, hurráoptimizmusnak nincs helye, a szám most is alacsony, nincs arányban a futballt körülvevő, egyre modernebb környezettel, a sportág állami támogatásának mértékével, de fokozatosan emelkedik, és már így is magasabb, mint a szomszédos országok közül például a szerb (1896) vagy a horvát (3 069) élvonalé, miközben említett bajnokságok az UEFA-koefficiens rangsora alapján a magyar előtt vannak, tehát magasabban vannak jegyezve.

A 2019–2020-as évad fejleménye, hogy – akármennyire furcsán is hangzik – egyértelműen javult az NB I külföldi megítélése, nemzetközi besorolása. Ennek egyik jele, hogy az elmúlt hetekben több környező ország sportcsatornái (Ukrajnában és öt délszláv országban) fizettek azért, hogy az OTP Bank Liga mérkőzéseit műsorra tűzhessék. Másrészről pedig jelen állás szerint három kupacsapatunk, a Ferencváros és a Mol Fehérvár mellett a Budapest Honvéd is kiemeltként várhatja a nemzetközi kupaselejtezők, a Bajnokok Ligája és az Európa-liga sorsolását. Ez nagyban köszönhető annak, hogy az előző két idényben a Fradi, illetve a Vidi is főtáblára jutott az El-ben.

Ami viszont nem javult és jelen helyzetben az egyik legnagyobb kihívást jelenti, hogy olyan játékosok kerüljenek ki a labdarúgó NB I-ből, akik nemzetközi szinten is piacképesek, akik a magyar bajnokságból tovább tudnak lépni, és magasabb szinten is helytállnak. Lesújtó adat, hogy amíg szinte az összes szomszédos ország élvonalbeli bajnoksága sokmillió eurós bevételt könyvelhetett el a téli játékospiacon (Ausztria: 45, Horvátország: 27.1, Ukrajna: 16, Szerbia: 16.465, Szlovákia: 11, Románia: 3.2 millió), addig a miénk szinte a nullán zárt. Ez a tétel két módon lenne növelhető: sokkal hatékonyabb utánpótlás-neveléssel és fejleszthető, piacképessé tehető légiósok szerződtetésével. Ami az elsőt illeti: az elmúlt 15 évben a hazai akadémiákról kikerülő fiatalok közül jelenleg csak az MTK-ban nevelkedő Gulácsi Péter (RB Leipzig) és a Puskás Akadémiából induló Sallai Roland (Freiburg) szerepel európai topbajnokságban. Ez egy, az európai labdarúgás középmezőnyébe igyekvő országtól kevés. És persze az utánpótlásedző ilyenkor az első csapatra mutogat („hiába végzek én jó munkát, ha nem teszik be a gyereket az NB I-be”), az első csapat szakvezetője meg az utánpótlásra („ha ezeket a gyerekeket beteszem, két forduló után kirúgnak, mert nem jönnek az eredmények”). Ugyanakkor tény, a szomszédos nemzetek közül az NB I-ben a legmagasabb a játékosok átlagéletkora (26.3 év), és egy tavaszi felmérés szerint a világ 93 országából a magyar élvonal csak a 88. az U21-es játékpercek százalékos megoszlásában (5.1 százalékkal), miközben Szlovákia a listavezető (29 százalék). Ezzel együtt manapság hiába van adva már minden feltétel a minőségi munkához, valóban nem látni azokat a tehetségeket, akik itthon nevelkednek, 17-18 évesen bemutatkoznak az NB I-ben és 19 esztendősen nemzetközi meccseken is olyan teljesítményre lehetnének képesek, mint, mondjuk, 1995-ben Lisztes Krisztián, vagy a 2000-es évek elején Hajnal Tamás és Szabics Imre – de rajtuk kívül is többen eljutottak európai topligákba, jóval többen, mint manapság.

A piacképes NB I másik feltétele az utánpótlás mellett, hogy többségében olyan légiósok érkezzenek hozzánk, akik fejlődőképesek, felnőtt- vagy utánpótlás-válogatottak és a magyarországi teljesítményüknek is köszönhetően klubjuk tovább tudja adni őket, növelve ezzel bajnokságunk szakmai presztízsét, ahogy korábban erre láthattunk példát a bosnyák Muhamed Besic vagy éppen a macedón Enisz Bardi esetében is. A Ferencvárosban és a Mol Fehérvárban több olyan légiós is futballozott ebben az idényben – például Ihor Haratin, Olekszandr Zubkov vagy éppen Viszar Muszliu is ez a kategória, – akikben megvan ez a lehetőség. Minél több ilyen futballistára lenne szükség, olyanokra, akiktől valóban jobbá válhatnak csapataink. Sokan mondják, túl sok volt a 24 légiós a két élcsapatunkban (Fehérvár: 10, FTC: 14), s kevés a magyar. Mit gondolnak, a mostanában „bezzegklubként” emlegetett osztrák Red Bull Salzburg első keretében hány külföldit találunk? Huszonkettőt! A lényeg az lenne, hogy a külföldiek mellett két-három évente feltűnjön egy-egy új Lisztes, Hajnal vagy Szabics, akik klubjukkal nemzetközi porondon tudnak fejlődni és hosszú távon a magyar válogatott alapemberei lehetnek. A baj az, hogy a most befejeződött idényben egyik élvonalbeli csapatnál sem láthattunk az említettekhez hasonlítható tehetségeket (pedig azért belőlük sem lettek világklasszisok).

Végezetül még egy fontos tanulság: a magyar futball jelenlegi helyzetében a nemzetközi eredményesség mindennél fontosabb. Annál is, hogy egy derbin közönségszórakoztató játékot lássunk. A Fradi ebben az idényben háromszor is „csúnya” célfutballal verte meg az Újpestet 1–0-ra. Ám első rangadójuk után öt nappal győzött Moszkvában, és több mint egy hónapon belül itthon is pontot szerzett a CSZKA-val és az Espanyollal szemben. Márpedig a hazai labdarúgás nemzetközi helyezésén az ilyen meccsekkel lehet javítani, nem gólzáporos derbikkel.