Tudatfeletti – Ballai Attila publicisztikája

Az NSO „Ahogy mi megéltük” sorozatában idén tavasszal némi tépelődés után az 1985. április 17-i bécsi varázslatos osztrák–magyar labdarúgó-világbajnoki selejtezőt idéztem meg a 3–0-s diadal 35. évfordulóján. Nyilvánvaló választás, az eredmény, a tét és a személyes élmény miatt is, életem első idegenbeli válogatott mérkőzése a helyszínen maga volt a beteljesülés. Máig libabőröztető, örök emlék. De az előbb említett „némi tépelődés” okát, a másik kedvenc meccsemet egyelőre fel sem merem fedni. Úgysem hinnék el. Talán kicsit később. Előtte mesélek a nagyapámról, ettől talán minden érthetőbbé válik.

1914-ben született, viszontagságos, megpróbáltatásokkal teli élet rendeltetett neki. Édesapját nem is ismerhette, mert „ő is járt Isonzónál”, de soha nem tért haza onnan, a frissen megcsonkított országban eszmélt, a világválság, a második nagy háború, a diktatúra kiépülése, '56, az álságos konszolidáció, a „gulyáskommunizmus” jelentette a mindennapjait, egészen a nyugdíjig.

Másrészt megadatott neki a csoda: együtt nőtt fel – igaz, aztán együtt is ment össze – a magyar labdarúgással. Tízesztendősen ő is elszenvedte az „egyiptomi csapást”, de húszas éveiben már vb-döntős válogatottnak szurkolhatott. Somogyból felkerült gyerekként Csepelen, a Weiss Manfréd alapította gyárban dolgozott, a róla elnevezett csapat ekkor tündökölt, 1942-ben, 1943-ban is bajnokságot nyert. Az emberélet útjának felén nem ő jutott nagy, sötétlő erdőbe, hanem az Aranycsapat a csúcsra, a legszebb férfikorban járt az 1960-as években, az 1962-es angol- és az 1966-os brazilverés idején. 1978-tól 1986-ig három vb-t már együtt drukkoltunk és dühöngtünk végig, a mexikói 0–6 után őt már nem különösebben érdekelte a foci. 1997-ben ment el, a jugoszlávoktól oda-vissza beszedett tucattól megkímélte a sors.

Egyszer, öreg napjaiban megkérdeztem tőle, melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése, és amikor azt felelte, egy Csepel–Kaposvár 1–1, azt hittem, szórakozik. Mert éppen az is előfordult. De nem, kiderült, komolyan beszél; amikor a Rákóczi 1975-ben feljutott az NB I-be, megrezzent a „somogyországi” lelke, alig várta, hogy a kaposvári fiúk másik kedves csapatához, a Csepelhez látogassanak. Mivel nem tudta eldönteni, kinek szurkoljon, az 1–1-gyel számára ideális eredmény született. Még azt is megjegyezte: Ágfalviék csodálatosan védekeztek. A szavaira emlékeztem, az 1976 tavaszán játszott meccs részleteinek utánanéztem a digitális archívumban: Turai 59. percben esett gólját a hazai Karalyos a 71.-ben egalizálta, a vendégvédelem tengelyében Ágfalvi és Márton is 6-os osztályzatot érdemelt ki a Népsporttól, a beállós a forduló válogatottjának második csapatában is helyet kapott.

Bármilyen hihetetlennek is tetszett, ez volt az Öreg meccse. Tízmillió magyarból valószínűleg csak neki. Talán éppen ezért. Megérintette egy érzés, egy hangulat, a gyermek- és a legénykor kitüntetett együttesének első találkozása, a „kapozsiak” rég nem látott zöld meze, vagy ki tudja, akár csak Ágfalvi egy-egy pontos keresztezése.

Idővel én is megértettem, hogy az emlékezés – és ellentéte, a felejtés – irracionális tartomány, akárhogy is szeretné irányítani az agyunk, a múlt kútjába a lelkünkön át vezet az út. Az évtizedek során bennünk felgyülemlett élményanyag rejtélyes módon rostálódik ki vagy rögzül és módosul. Nekem például első futballemlékfoszlányom Boninsegna egyenlítő gólja az 1970-es vb-döntőben. Hogy miért nem Pelé, miért ő, arról fogalmam sincs. Sohasem rajongtam érte, nem szurkoltam az Internek, és az olaszoknak sem.

Visszakanyarodva a bevezetőhöz, különösebben már meg sem hökkentem magamon attól, hogy az „Ahogy mi megéltük” témaválasztása kapcsán két opció között ingadozom: a bécsi osztrák–magyar mellett az 1990. őszi RFC Antwerp–Ferencváros a másik jelölt. Egy 0–0. A nagyapa meccse legalább 1–1 lett. Tudósítottam öt olimpiáról, két labdarúgó-vb-ről, 2016-ban az is megadatott, amiben már nem reménykedtem, Eb-n láthattam – méghozzá győzni – a mi fiainkat. Megjártam a BL-főtáblát a Fradival és a Debrecennel, Madridtól Liverpoolig, nem is beszélve a megszámlálhatatlan kézi- és vízilabda-világversenyről, a szívet melengető diadalokról, az ideget ölő fejre állásokról. Vagy a Csíkszereda–Steaua román hokidöntőről.

De valamiért ez az antwerpeni 0–0 tolakodott elő. A harmadik nullának nyugodtan tekinthetjük a tétet, UEFA-kupa, első forduló, első felvonás. És mégis. Ráadásul az utazást szervezők vonzó ígéretével – luxusbusz, két vérprofi sofőr, kiváló társaság, odafelé szállás Aachenben, a frank birodalom székhelyén, a hazaúton megmerítkezés a müncheni Oktoberfestben – szemben valóságos tortúrában volt részünk. Fapados járaton zötyögtünk, a brancs fele nagyjából a budaörsi benzinkútnál rúgott be, onnantól félóránként álltunk meg sört vételezni, pisilni. A két pilóta valószínűleg először járt Mosonmagyaróvártól nyugatra, az aacheni szállást zárva találtuk, számomra is hihetetlen bravúrral én intéztem el, hogy a helyi tűzoltóság tornatermében, pokrócokon alhassunk. Antwerpenbe érve olyan hatást kelthettünk, mint a háborús menekültek, a rajtunk álmélkodó helyiek egyike angolul fordult a vezérszurkolónkhoz, mire ő ékes magyarsággal a következőt felelte neki (szó szerint idézem, valamiért belém ivódott): „Ilyet még viccbő' se mongyá, te birka!” Mindehhez képest a mérkőzésen nem történt semmi rendkívüli: Patkós az elején eltrafálta a lécet, a végén egy felesleges ostobaságért kiállították, Topor döbbenetes ziccert rontott, Limperger ajtó-ablak helyzetben tisztázott Claesen elől, a 0–0 jó alapot adott a továbbjutáshoz. Előbb persze nekünk kellett hazajutnunk, és mivel a müncheni szállásunkat sem sikerült megtalálni, a banda mintegy két hektoliternyi összsörfogyasztás után éjfél körül buszra szállt, majd húsz-harminc rövidebb-hosszabb megszakítással másnap délelőtt begördült Budapestre.

Ez az egyik legmaradandóbb futballemlékem. Ép ésszel ne keressük az okát. Rendre előbukkan a lelkem valamelyik bugyrából, és kész. Ha innen közelítünk, akár még az is kiderülhet, miért. Talán azért, mert a rendszerváltás és a szovjet blokk felbomlása után először utazhattunk szabadon nyugatra, nem tekintettük ellenségnek a határőrt, nem dugdostuk a százmárkást a vámos elől, nem kiabáltak át a mellettünk elhaladó autóból, mint néhány évvel korábban Ausztriában, hogy „Communist red pigs”. Vagy mert a nyáron Nyilasi Tibort harmincöt évesen kinevezték a Ferencváros vezetőedzőjének, és ő első bajnoki mérkőzésén, a Megyeri úton az Újpest feletti 5–0-val nyitott, így fel sem vetődött bennünk, hogy Antwerpenben bármi baj érhetné a csapatot. Esetleg, mert fiatalon úgy éreztük, a lehető legjobbkor zökkent normális kerékvágásába a világ, valóban karnyújtás a végtelen, még minden előttünk áll.

Rég volt, de igaz volt. Legalábbis annak tűnt. Vagy a mából visszatekintve látszik így? A lényeg, a végkövetkeztetés ugyanaz: mindenkinek szíve joga másra és másként emlékezni. Persze bizonyos határok között. Hogy kollektív memóriánk egy ismert példájával éljek: az 1978-as argentin–magyar vb-csoportmeccset negyvenkét éve ordas, arcátlan csalásnak tartjuk. Érdemes visszanézni a teljes mérkőzést; csupán annyit állítok, lesz meglepetés. De nem kell, hogy ez bármin változtasson.

Mint ahogyan a múlt sem változik, csak a róla alkotott, őrzött képünk. Helyesen tesszük, ha ezt elfogadjuk, magunktól is, mástól is. Akár az „Ahogy mi megéltük” sorozat, akár a Pólósok pólósa vagy a Kézisek kézise szavazás a téma. Mert olvasok dühödt hozzászólásokat, „leleplezéseket”, és némelyikből úgy tűnik, mintha a gazdájuk hivatásos és elvetemült történelemhamisítók ellen vívna háborút.

Miközben csak játszunk és emlékezünk. Pelére vagy Ágfalvira; aki, ami előjön a tudatalattiból. Vagy inkább a „tudatfelettiből”?