Vár még acélváros? – Ballai Attila publicisztikája

Néztem csütörtök este a Diósgyőr–Újpest meccset, és közben azon gondolkodtam, vajon meddig lehet a sorsot kísérteni? Aztán a mérkőzés végére kiderült, valószínűleg eddig lehetett, és nem tovább. Ez sem volt kevés, mármint időben, mert produkcióban nagyon is. Hiszen a tizenkét csapatos rendszer bevezetése óta a DVTK folyamatosan és egyre csak a kiesés elől menekül űzött vad módjára, de mostanáig utolsó erőtartalékainak, az ellenfelek gyengeségének vagy elképesztő szerencséjének köszönhetően ötször egymást követően is benn maradt. 2016-ban kilencedikként, 2017-ben tizedikként, azonos pontszámmal a 11., tehát már alászálló MTK-val, amely az utolsó fordulóban döntetlent játszott Pakson, de ha nyer, az végzetes helycserét jelentett volna. 2018-ban ugyancsak a záró körben, a Videoton feletti 2–1-gyel sikerült megkapaszkodni, még épp a szakadék szélén. A kicsivel korábban becserélt Makrai Gábor a 88. percben szerezte meg a túlélést jelentő gólt, és tízezernyi sóhaj szakadt fel, amikor a fehérvári Pátkai Máté jó húsz méterről dörgő kapufát lőtt; egyrészt, nem ment be, másrészt, így aztán senki sem vádaskodhatott bundával. A Diósgyőrhöz hasonlóan 36 pontot gyűjtő, de azzal kieső Balmazújváros sem. 2019-ben sem futotta többre a tizedik pozíciónál, a 2020-as kilencedik az előző évekhez képest már „biztos” kötelező gyakorlatnak számított.

Ám a csapat hívei legfeljebb megkönnyebbülést éreztek, örömöt már réges-régen nem. Több ezer ember lelkével együtt rezdülni, agyával együtt gondolkodni természetesen bajos, meg sem kísérlem. De egyével nagyon is lehet. Hát még ha régi barát és diósgyőri futballőrült az illető. Mint Kuksi. Végig ő járt az eszemben a csütörtöki szenvedés láttán, bár ez így szerinte nem pontos; legalább szenvedtek, beledöglöttek volna a fiúk az Újpest elleni 0–0-ba, ami minden valószínűség szerint az utolsó esélyt kínálta, mert akkora szerencse már nincs, hogy ezt is megússzák. Még az ezt megelőző, bravúros hármas győzelmi sorozat után sem. Kuksi szerint „zúgjanak is ki”, és ezt nem az első vagy a századik elkeseredés hozta ki belőle, hanem a hit, hogy az NB II felér majd egy tisztítótűzzel.

Mondja ezt az a korombéli, egykor fanatikus miskolci fiú, akinek mindene volt a csapat. Illetve, ahogyan sajátosan megfogalmazta akkoriban, az „egyik mindene”, a másik meg az Edda. Amikor az 1970-es évek második felében megismerkedtünk egy balatoni úttörőtáborban, mindkettő fénykorát élte, feszített is a srác rendesen. Eszébe nem jutott volna a diósgyőri várral, Lillafüreddel vagy Miskolctapolcával büszkélkedni, de az Edda és a DVTK miatt fél méterrel a föld és az ország minden szegletéből odasereglett kölykök fölött lebegett. Megértettem, mert szigetszentmiklósi gyerekként mi sem kérkedtünk soha az Ádám Jenő Múzeummal, a Csepel Autógyárral, az Árpád stranddal, bezzeg azzal mindig és harsányan, ha legyőztük a Halászteleket, a Szigetújfalut, kézilabdában a Tökölt! Kuksi mindkét kedvence összeállítását fújta, szinte fohászként ejtve ki Pataky Attiláék és Tatár Gyuriék nevét. Utóbbi mellett Veréb, Salamon, Kutasi, Oláh, Görgei, Szántó, Váradi (nem a Béla, az Ottó) örökre belém is vésődött. Ők nyerték meg 1977-ben a Magyar Népköztársasági Kupát, nem is akárhogyan: négyes, körmérkőzéses finálét rendeztek, és a borsodiak a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, valamint a friss bajnok Vasas előtt, óriási meglepetésre, hazavitték a trófeát. Miként 1980-ban is, a kettő között pedig összejött a bajnokságban is egy bronz, már Borostyánnal, Fükővel kiegészülve. Az olimpiai válogatottba időnként nyolc-kilenc játékost adott a gárda, de többen, esetenként öten a nagyok közé is befértek. Az UEFA-kupa 1979–1980-as kiírásában a bécsi Rapid, majd a skót Dundee United kiverése, egyaránt kettős győzelemmel, már-már a mondák világa, négy évtized távolából lassan azok sem hiszik el, akik a saját szemükkel látták.

Mi éppen abban az életszakaszunkban jártunk, amikor lelkünk érése befejeződött, alapértékeinket onnantól soha többé nem tagadtuk meg. Kivéve, ha azok váltak hűtlenné hozzánk, azaz elsősorban inkább önmagukhoz. Kuksi szerint ez történt az Eddával Slamovits István, „Slamó” kiválásakor, ezért a mai napig határozottan vallja, az együttes 1983-ig létezett, és két nagylemezt adott ki: az elsőt és a másodikat. Onnantól „egy mindene” maradt, a DVTK. Ki is tartott mellette. Ha az én kedvencemmel, a P. Mobillal és a szülőhelyét nem feltétlenül idealizáló „Acélváros, nehéz, szürke nappalok” sorral kóstolgattam, ő azzal folytatta, „Ez a város, Miskolc mindig várni fog.” Amelynek fő vonzereje, kincse a DVTK. Volt, akkor. Én is miatta, általa szerettem meg ezt a legalábbis hazai pályán mindig szenvedélyesen futballozó csapatot, a több tízezernyi, rajongásában és dühében is félelmetes szurkolót, a fura stadiont, amelynek külön meredező lelátóiból mintha egy óriás tépett volna ki darabokat.

Csakhogy ez a szerelem sem tartott örökké. Nem az enyém, hanem Kuksié. Tomiszlav Szivics szerződtetésekor roppant meg először igazán; addig kizárólag magyar edzők ültek a kispadon, köztük Bukovi Márton, Mathesz Imre, Puskás Lajos, Palicskó Tibor, Tornyi Barnabás, Temesvári Miklós, Csank János, Gálhidi György, Sisa Tibor, és mindegyikük előtt az aranykor mestere, Szabó Géza. Nem idézhetem, miként vélekedett a barátom Szivicsről, mert semmi kedvem pereskedni, maradjunk annyiban, visszafogottan szólva szemfényvesztőnek nevezte. Ekkor azonban még élt a hagyomány tisztelete és az összetartás. A húszévesen, leukémiában 2014-ben elhunyt Rakaczki Bence megmentéséért, gyógykezeléséért szervezett pénz- és vérgyűjtés, a fiatal játékos halála másnapján a többezres, csendes tisztelgés a stadionnál sok mindenre képes belső erőt, kohéziót mutatott. Ráadásul újra magyar edzők jöttek, akik közül Kuksi Horváth Ferit és Bódog Tamást sajnálta leginkább. Ő bennük a remény forrását látta, nem a bajét, utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy a csapatnak tulajdonosa van, de gazdája nincs.

A közelmúltban valóban úgy tűnt, mintha az Északi-középhegységben uralkodó széljárás fújta volna össze a különféle légiósokat. Miközben például a Pakson felépített színmagyar keret pénteken nemcsak negyedik helyét tette biztossá, hanem 75 góljával rekordot állított fel a 12 csapatos bajnokság történetében. Kuksi mindezekért önmagával is viaskodva szenvedte végig az Újpest elleni, csütörtöki meccset. Nem is tudta, miért szorítson. Egyrészt a néhány hónapja felállt új vezérkar részéről tiszta hangokat és szándékokat érzékelt, és abban bízik, hogy ezek a másodvonalban, abban a bizonyos tisztítótűzben, ahol eleve tilos légiósokat foglalkoztatni, nem elenyésznek, hanem megerősödnek. Másrészt persze kiesni mégis borzasztó, de így legalább csak az marad, akinek szívügye a város, a csapat.

Legyen így! Annál is inkább, mert ha a csoda nem menti meg hatodszor is a Diósgyőrt, és búcsúzik, sőt esetleg a Debrecen sem jut vissza, akkor Magyarország nyolc legnépesebb településéből hétnek nem lenne első osztályú futballcsapata. Bár ilyen irányú, átfogó kutatások érthetően nem készültek, azt hiszem, ez világszerte egyedülálló. De e különlegességre végképp ne legyünk büszkék. Úgyhogy az idén kerüljön fel a tavalyi trauma hatására tulajdonost és koncepciót váltott „Loki”, jövőre a remélhetőleg újjászülető DVTK, aztán ébresztő, Szeged, Pécs, Győr, Nyíregyháza, Kecskemét!

Kuksi amúgy legbelül nem adta fel abbéli meg­győződését, hogy Slamó egyszer még visszatér az Eddába. Ehhez képest pedig igazán hétköznapi, logikus fejlemény lenne, ha a Diósgyőr is újra elfoglalná méltó helyét a magyar labdarúgásban.

Néztem csütörtök este a Diósgyőr–Újpest meccset, és közben azon gondolkodtam, vajon meddig lehet a sorsot kísérteni? Aztán a mérkőzés végére kiderült, valószínűleg eddig lehetett, és nem tovább. Ez sem volt kevés, mármint időben, mert produkcióban nagyon is. Hiszen a tizenkét csapatos rendszer bevezetése óta a DVTK folyamatosan és egyre csak a kiesés elől menekül űzött vad módjára, de mostanáig utolsó erőtartalékainak, az ellenfelek gyengeségének vagy elképesztő szerencséjének köszönhetően ötször egymást követően is benn maradt. 2016-ban kilencedikként, 2017-ben tizedikként, azonos pontszámmal a 11., tehát már alászálló MTK-val, amely az utolsó fordulóban döntetlent játszott Pakson, de ha nyer, az végzetes helycserét jelentett volna. 2018-ban ugyancsak a záró körben, a Videoton feletti 2–1-gyel sikerült megkapaszkodni, még épp a szakadék szélén. A kicsivel korábban becserélt Makrai Gábor a 88. percben szerezte meg a túlélést jelentő gólt, és tízezernyi sóhaj szakadt fel, amikor a fehérvári Pátkai Máté jó húsz méterről dörgő kapufát lőtt; egyrészt, nem ment be, másrészt, így aztán senki sem vádaskodhatott bundával. A Diósgyőrhöz hasonlóan 36 pontot gyűjtő, de azzal kieső Balmazújváros sem. 2019-ben sem futotta többre a tizedik pozíciónál, a 2020-as kilencedik az előző évekhez képest már „biztos” kötelező gyakorlatnak számított.

Ám a csapat hívei legfeljebb megkönnyebbülést éreztek, örömöt már réges-régen nem. Több ezer ember lelkével együtt rezdülni, agyával együtt gondolkodni természetesen bajos, meg sem kísérlem. De egyével nagyon is lehet. Hát még ha régi barát és diósgyőri futballőrült az illető. Mint Kuksi. Végig ő járt az eszemben a csütörtöki szenvedés láttán, bár ez így szerinte nem pontos; legalább szenvedtek, beledöglöttek volna a fiúk az Újpest elleni 0–0-ba, ami minden valószínűség szerint az utolsó esélyt kínálta, mert akkora szerencse már nincs, hogy ezt is megússzák. Még az ezt megelőző, bravúros hármas győzelmi sorozat után sem. Kuksi szerint „zúgjanak is ki”, és ezt nem az első vagy a századik elkeseredés hozta ki belőle, hanem a hit, hogy az NB II felér majd egy tisztítótűzzel.

Mondja ezt az a korombéli, egykor fanatikus miskolci fiú, akinek mindene volt a csapat. Illetve, ahogyan sajátosan megfogalmazta akkoriban, az „egyik mindene”, a másik meg az Edda. Amikor az 1970-es évek második felében megismerkedtünk egy balatoni úttörőtáborban, mindkettő fénykorát élte, feszített is a srác rendesen. Eszébe nem jutott volna a diósgyőri várral, Lillafüreddel vagy Miskolctapolcával büszkélkedni, de az Edda és a DVTK miatt fél méterrel a föld és az ország minden szegletéből odasereglett kölykök fölött lebegett. Megértettem, mert szigetszentmiklósi gyerekként mi sem kérkedtünk soha az Ádám Jenő Múzeummal, a Csepel Autógyárral, az Árpád stranddal, bezzeg azzal mindig és harsányan, ha legyőztük a Halászteleket, a Szigetújfalut, kézilabdában a Tökölt! Kuksi mindkét kedvence összeállítását fújta, szinte fohászként ejtve ki Pataky Attiláék és Tatár Gyuriék nevét. Utóbbi mellett Veréb, Salamon, Kutasi, Oláh, Görgei, Szántó, Váradi (nem a Béla, az Ottó) örökre belém is vésődött. Ők nyerték meg 1977-ben a Magyar Népköztársasági Kupát, nem is akárhogyan: négyes, körmérkőzéses finálét rendeztek, és a borsodiak a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, valamint a friss bajnok Vasas előtt, óriási meglepetésre, hazavitték a trófeát. Miként 1980-ban is, a kettő között pedig összejött a bajnokságban is egy bronz, már Borostyánnal, Fükővel kiegészülve. Az olimpiai válogatottba időnként nyolc-kilenc játékost adott a gárda, de többen, esetenként öten a nagyok közé is befértek. Az UEFA-kupa 1979–1980-as kiírásában a bécsi Rapid, majd a skót Dundee United kiverése, egyaránt kettős győzelemmel, már-már a mondák világa, négy évtized távolából lassan azok sem hiszik el, akik a saját szemükkel látták.

Mi éppen abban az életszakaszunkban jártunk, amikor lelkünk érése befejeződött, alapértékeinket onnantól soha többé nem tagadtuk meg. Kivéve, ha azok váltak hűtlenné hozzánk, azaz elsősorban inkább önmagukhoz. Kuksi szerint ez történt az Eddával Slamovits István, „Slamó” kiválásakor, ezért a mai napig határozottan vallja, az együttes 1983-ig létezett, és két nagylemezt adott ki: az elsőt és a másodikat. Onnantól „egy mindene” maradt, a DVTK. Ki is tartott mellette. Ha az én kedvencemmel, a P. Mobillal és a szülőhelyét nem feltétlenül idealizáló „Acélváros, nehéz, szürke nappalok” sorral kóstolgattam, ő azzal folytatta, „Ez a város, Miskolc mindig várni fog.” Amelynek fő vonzereje, kincse a DVTK. Volt, akkor. Én is miatta, általa szerettem meg ezt a legalábbis hazai pályán mindig szenvedélyesen futballozó csapatot, a több tízezernyi, rajongásában és dühében is félelmetes szurkolót, a fura stadiont, amelynek külön meredező lelátóiból mintha egy óriás tépett volna ki darabokat.

Csakhogy ez a szerelem sem tartott örökké. Nem az enyém, hanem Kuksié. Tomiszlav Szivics szerződtetésekor roppant meg először igazán; addig kizárólag magyar edzők ültek a kispadon, köztük Bukovi Márton, Mathesz Imre, Puskás Lajos, Palicskó Tibor, Tornyi Barnabás, Temesvári Miklós, Csank János, Gálhidi György, Sisa Tibor, és mindegyikük előtt az aranykor mestere, Szabó Géza. Nem idézhetem, miként vélekedett a barátom Szivicsről, mert semmi kedvem pereskedni, maradjunk annyiban, visszafogottan szólva szemfényvesztőnek nevezte. Ekkor azonban még élt a hagyomány tisztelete és az összetartás. A húszévesen, leukémiában 2014-ben elhunyt Rakaczki Bence megmentéséért, gyógykezeléséért szervezett pénz- és vérgyűjtés, a fiatal játékos halála másnapján a többezres, csendes tisztelgés a stadionnál sok mindenre képes belső erőt, kohéziót mutatott. Ráadásul újra magyar edzők jöttek, akik közül Kuksi Horváth Ferit és Bódog Tamást sajnálta leginkább. Ő bennük a remény forrását látta, nem a bajét, utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy a csapatnak tulajdonosa van, de gazdája nincs.

A közelmúltban valóban úgy tűnt, mintha az Északi-középhegységben uralkodó széljárás fújta volna össze a különféle légiósokat. Miközben például a Pakson felépített színmagyar keret pénteken nemcsak negyedik helyét tette biztossá, hanem 75 góljával rekordot állított fel a 12 csapatos bajnokság történetében. Kuksi mindezekért önmagával is viaskodva szenvedte végig az Újpest elleni, csütörtöki meccset. Nem is tudta, miért szorítson. Egyrészt a néhány hónapja felállt új vezérkar részéről tiszta hangokat és szándékokat érzékelt, és abban bízik, hogy ezek a másodvonalban, abban a bizonyos tisztítótűzben, ahol eleve tilos légiósokat foglalkoztatni, nem elenyésznek, hanem megerősödnek. Másrészt persze kiesni mégis borzasztó, de így legalább csak az marad, akinek szívügye a város, a csapat.

Legyen így! Annál is inkább, mert ha a csoda nem menti meg hatodszor is a Diósgyőrt, és búcsúzik, sőt esetleg a Debrecen sem jut vissza, akkor Magyarország nyolc legnépesebb településéből hétnek nem lenne első osztályú futballcsapata. Bár ilyen irányú, átfogó kutatások érthetően nem készültek, azt hiszem, ez világszerte egyedülálló. De e különlegességre végképp ne legyünk büszkék. Úgyhogy az idén kerüljön fel a tavalyi trauma hatására tulajdonost és koncepciót váltott „Loki”, jövőre a remélhetőleg újjászülető DVTK, aztán ébresztő, Szeged, Pécs, Győr, Nyíregyháza, Kecskemét!

Kuksi amúgy legbelül nem adta fel abbéli meg­győződését, hogy Slamó egyszer még visszatér az Eddába. Ehhez képest pedig igazán hétköznapi, logikus fejlemény lenne, ha a Diósgyőr is újra elfoglalná méltó helyét a magyar labdarúgásban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!BALLAI Attila