Ilyen még nem volt a honi futball történetében: Újpest – mesternégyes!

Az 1971–1972-es bajnoki idény előtt a közvélemény leginkább az Újpesti Dózsát tartotta az aranyéremre esélyesnek. A lila-fehérek Baróti Lajossal a kispadon 1969-ben, 1970-ben és 1971-ben is megnyerték a bajnokságot, ám ezt követően Baróti a perui válogatott szövetségi kapitánya lett, helyét a Megyeri úton Kovács Imre vette át, akit a legendás Bukovi-iskola egyik képviselőjének tartottak.

A Népsport később kiemelte, hogy Kovács módosított a csatársor kétékes rendszerén: Bene Ferencet némileg hátravonta, a középcsatárnak így nagyobb terület jutott. Az 1970. szeptemberi magyar–osztrákon (1–1) súlyos térdsérülést szenvedő Göröcs Jánost Zámbó Sándor pótolta a középpályán. Az is tény, noha Titi 1972 tavaszán visszatérhetett, az edző nemigen forszírozta a játékát, a kiváló jobbösszekötő ezért is távozott Tatabányára. A védelemben a Pécsre kerülő Solymosi Ernő helyére érkező Maurer László lett a középhátvéd, mellette Horváth József „beleizmosodott” a beállósposztba (az idény végén centerhalfként már fel-felbukkant Harsányi László).

Az ősszel a megszerezhető pontok nyolcvan százalékát begyűjtötték a lilák, a Megyeri úton csak a Tatabányát (2–2) és a Pécset (0–0) nem tudták legyőzni, utóbbi mérkőzésen Rapp Imre kivédte a hazaiak szemét – a Komló (7–1), a Rába (8–1), az Eger (5–1) a Csepel (4–1), a Haladás (4–2) nem úszta meg a gólcunamit, de a Videoton sem volt kivétel (3–0). A rangadókat – az MTK ellen idegenben 1–0, a Vasassal szemben ugyancsak idegenben 2–0, a Fradi ellen 2–1 – hozta a csapat, csupán a kispesti rangadót bukta el 1–0-ra (ezen a mérkőzésen búcsúzott a játékvezetéstől Zsolt István). A végül a Moór Ede irányításával harmadiknak befutó Salgótarján – már összeállt a Szalay Miklós, Répás Béla, Básti István középpályássor, Szalay 1972-ben a spanyolok ellen be is mutatkozott a válogatottban – a Karancsalján 2–2-t játszott a Dózsával. A derbin a Népstadionban meglepően kevés néző (17 000) előtt az FTC szerzett vezetést – szokás szerint Szőke István szabadrúgásgóljával –, de Bene és Fazekas László az utolsó negyedórában megfordította a mérkőzést, amelyet a Népsport négycsillagosra értékelt, a lap szerint „lélektani fordulópont volt a gól” –   mármint Benéé. A zöld-fehérek a Megyeri úton 1972. április 15-én 2–0-s győzelemmel vágtak vissza az őszi vereségért, s talán mondani sem kell, hogy a közelmúltban elhunyt Szőke ezen a délutánon is bevette szabadrúgásból Szentmihályi Antal kapuját. Ez a meccs arról is nevezetes, hogy Páncsics Miklós kiemelkedő védőjátékáért az értékelés történetében először 10-es osztályzatot kapott a Népsporttól – más kérdés, hogy a 21. fordulót követően a tabellán az Újpest 34 pontjával szemben a második Ferencváros neve mellett csupán 28 pont állt. Viszont az is tény, hogy ezt követően Pécsen 1–1-et játszottak Fazekasék, Tatabányán 1–0-ra ki is kaptak, sőt a Megyeri úton a Honvédot sem sikerült megverni (1–1).

Öt fordulóval a bajnokság vége előtt hazai pályán Bene 88. percben szerzett góljával sikerült 1–0-ra legyűrni a Vasast, a csapat már bajnok lett az MTK 6–3-as legyőzésével. Ugyan Komlón 2–1-re kikapott, de a bronzérmes Salgótarjánt az utolsó körben 6–1-re ütötte ki. A tudósítás szerint  „a tartalékos, de minden részében jobb Dózsa ilyen arányban is megérdemelten nyert a hajrára összeroppanó ellenféllel szemben”.

A játékosok a klub Eötvös utcai székházában bajnoki vacsorán vettek részt, amelyen a 29 gólos Bene Ferenc átvehette a gólkirálynak járó serleget – immár harmadik alkalommal. Az SBTC három fordulóval a vége előtt nagyszerű mérkőzésen 3–1-re megverte a Honvédot, ezzel feljött a tabella második (!) helyére, de aztán a Videotontól (7–4) és az Újpesttől (6–1) kikapott, így bronzérmes lett.

A felvetésre, hogy Kovács Imre összességében elégedett-e csapata játékával, az edző így válaszolt:      „Azt hiszem, furcsa lenne, ha kritikai megjegyzésekkel illetném a csapat eredményességét. Negyedszer nyertük meg a bajnokságot, és ez jóval több, mintha valakinek egyszer sikerül. A negyedik bajnokság – tiszteletre méltó eredmény! (...) A teljesítménnyel kapcsolatban már nem tudok ilyen egyértelműen nyilatkozni. Két részre bontom az évet, ősszel úgy játszott a gárda, ahogy megterveztük, kigondoltuk, tavasszal csak a mérkőzések egyharmadán nyújtott annyit, amennyi tőlük joggal várható.”   Hogy miért? „Ebben minden bizonnyal »ludas« a játékosok sokirányú terhelése. A válogatottban, az Újpesti Dózsában nemzetközi ellenfelekkel szemben, hét közben hazai partnerek ellen összpontosítaniuk nem mindig sikerült. A kulcsjátékosok formája visszaesett, ez az évente megismétlődő hullámvölgy idén tartós maradt. A fiatalok pedig nem mindig bírták az átvállalt terheket.”   A Baróti Lajost követő edző jól látta: a Dózsa 1971 szeptemberében a BEK-ben kiverte a svéd Malmőt, kettős győzelemmel Alfredo Di Stéfano Valenciáját. A mester többek között ezt nyilatkozta a Megyeri úton 2–1-re elvesztett találkozó után:      „Félelmetesen jó csapat az Újpesti Dózsa.”   Majd hozzátette, nem érti, miért fütyül a közönség, amikor a csapata így futballozik. A harmadik fordulóban, 1972 márciusában a skót Celtic állította meg az Újpestet. Akárcsak 1970-ben 1971–1972-ben is valamennyi forduló után az első helyen állt az Újpesti Dózsa, végül hétpontos előnnyel nyert.

A Népsport rangsorai is Dózsa-fölényt tükröztek. Az év csapatában Juhász Péter volt a balhátvéd, és a teljes csatársort (Fazekas, Bene, Dunai II, Tóth András) is az újpestiek adták, a B-csapatba a jobbhátvéd Noskó Ernő és a jobbfedezet Dunai III Ede került be. A forduló tizenegyében Juhász P. 11, Fazekas 12, Bene 15, Dunai II 9 alkalommal szerepelt.

A játékosrangsorban Szentmihályi Antal 6.56-os átlaggal nyolcadik, őt követte Fazekas a kilencedik helyen, érdekesség, hogy a legjobb tízbe hat kapus került (Rapp Imre, a pécsiek kiválósága 6.92-vel végzett az élen). A Tatabánya szakvezetője, Lakat Károly érdemelte ki az Év edzője címet, a Tatabánya a bajnokságban a Salgótarján mögött negyedik, a trénerek listáján Moór Ede (SBTC) második lett, a két edző tavaszi meccsét Lakat együttese nyerte meg 4–1-re.

Némileg meglepő, hogy Kovács Imre neve fel sem vetődött, pedig a sorozatban megnyert negyedik aranyéremnek ő a „kovácsa”. A négy bajnokság (1969, 1970, 1970–1971, 1971–1972) alatt négy futballista lépett pályára 100-nál több alkalommal. Dunai Ede valamennyi mérkőzésen (106) játszott, de Bene és Zámbó (103-103), továbbá Noskó (102) és Dunai II (101) sem maradt el sokkal tőle.

Kovács Imre a vele készült interjúban az edzésekről szólva elmondta:  „Ami a napi foglalkozásokat illeti, olvastam az NSZK válogatott labdarúgója, Netzer nyilatkozatát, hogy ő naponta két órát edz. Nos, nem is az időben van lényeges különbség a nyugatnémet és a magyar edzések között. Nálunk inkább a módszerben vannak hibák. És az alanyok különbözőek. Sajnos, a mieink vérében nincs benne az a dinamika, az a lendület, ami például a németekben megvan. Ugyanez vonatkozik a munkafegyelemre, s egyáltalán a fegyelemre. A magyar labdarúgók mellett ott kell állni szorosan, s ellenőrizni kell őket. Akkor csinálják a gyakorlatokat. De ha az edző elfordul, lazítanak. Netzer viszont nem azért edz, mert figyeli őt az edző, hanem hogy tudja hozni magát a mérkőzéseken. Mert csak addig játszik a csapatban. Egy nappal sem tovább! (...) Itthon ennyi is elég a boldoguláshoz. Véleményem: a magyar labdarúgóknál nem ott van a probléma, hogy nem edzenek, hanem abban, ahogyan végzik! A lezser mozgásnak ugyanis kevés a foganatja.”

Noha játékosai közül többen is nagyképűnek tartották az Aranycsapatba Bozsik József miatt gyökeret ereszteni nem tudó, egyébként kiváló jobbfedezetet, bizony a fején találta a szöget.