Másodvirágzás – Deák Zsigmond publicisztikája

Májer – Szabó, Sztahon, Planéta – Balogh, Kondás, Hauberger, Asszony – Ternován, Csipke, Deszatnik; csereként többek között Zsiga, Orlóczki és Smolniczki is számításba jött. Ha valaki nem tudná, ez a kilencvenes évek legelején a labdarúgó NB II Keleti csoportjában vitézkedő Kazincbarcika összeállítása. Sőt nagyjából belőhetjük 1991-et, mert Deszatnik Péter, „Deszka” a következő idényben már a Fradival lett aranyérmes az élvonalban, majd kupagyőztes is.

Ebből a csapatból többen ott voltak a „nagy” Honvéddal (Disztl Péter, Sallai, Sikesdi, Pisont, Fodor, Csábi, Gregor és a többiek) 1990 nyarán vívott osztályozón, amelyet csak hajszállal – idegenben 0–1, otthon 15 ezer néző előtt 2–2, vezette Puhl Sándor, aki a korabeli tv-kommentárok szerint méretes lest nézett el az egyik kispesti gólnál – veszítettek el. Az ifjú Lipcsei Péter ezután igazolt el a Ferencvároshoz, hogy kiteljesítse pályafutását, s a zöld-fehérek újkori legendájává váljon, Kondás Elemér debreceni sikeredzőként lett országosan ismert, az apró termetű „Deszkáról” már említést tettem, Ternován Ferenc székelyhídi (épp túl a román határon) és Asszony Béla keszthelyi származásáról egy-egy ottani cimborámtól értesültem évekkel később.

De vissza a citált névsorhoz. Ismerek olyan embert, aki büszkén bombázza gyanútlan társaságát a fejében megragadt összeállításokkal változatos évekből, osztályokból és országokból, függetlenül a többiek korától, nemétől és főleg attól, hogy van-e kedvük ilyesfajta kéretlen sport­kvízhez, de én nem vagyok ilyen. Pontosan tudom, hogy nagyjából egyetlen barátom van, aki ugyanúgy fújja ezt a barcikai gárdát, mint én, ennyi bőven elég. Adódna esetleg valamiféle helyi kötődés, de ez sincs, szégyellem magam, ám emlékezetem szerint legfeljebb átutazóban jártam Kazincbarcikán.

Egyszerűen annyi a magyarázat, hogy az akkori Nemzeti (Nép)Sportot rendszeresen bújva megtetszettek az érdekes, egyedülálló nevek egy csapaton belül, s hát ott volt a druszám, Zsiga is... Természetesen soha semmi hasznom sem származott ebből a „tudásomból”, pontosabban egyszer egy régi buliban megismerkedtem egy lánnyal, s amikor kiderült, hogy kazincbarcikai, gyorsan bedobtam Planétáékat, ami segített közelebb kerülni hozzá. Azért túl közel nem, a feleségem például szegedi, most lesz a huszadik házassági évfordulónk, annak ellenére, hogy egyetlen szegedi csapat összeállítását sem tudom kívülről.

A viccet félretéve nyilván Lipcsei és Deszatnik átigazolása a lokális csúcson lévő, Nyilasi Tibor vezette FTC-be segített a megjegyzésben, meg különben is, akkor még volt varázsa az NB II-nek. A legnagyobb hazai klubok sem külföldről, hanem innen töltötték fel a keretüket tehetségekkel, működött az átjárás a különböző szintek között, a meccseken meg az egészséges lokálpatriotizmus jegyében ezrek üvöltöztek a korlát mögül.

Az osztályozó léte további izgalmat kölcsönzött a rendszernek, ráadásul néha a patinás pesti gárdák is eljutottak a szakadék szélére. A Kazincbarcika, ugye, 1990-ben a Honvédot, a Szeged 1989-ben a Vasast (ekkor kezezett Szabó Gyula az utolsó pillanatban, majd Szabadi belőtt büntetője után kitört a balhé a Tisza partján), a Hatvan 1993-ban az Újpestet szorongatta meg, de nagyon. Utóbbi párharc első, 0–0-ra végződő meccsén ott voltam a Megyeri úton, s mondhatom, a Heves megyeiek derekasan helytálltak. További emlékezetes tény, hogy a sógorom angol barátja, Simon héjastól ette a szotyit, mert fogalma sem volt róla, mi az... Ugyanitt a drága sógor, minden idők egyik legjámborabb, legrendesebb embere mosdatlan szájjal szidta Molnár játékvezetőt egy teljesen egyértelmű és ártalmatlan szituációban, a lila ultrák is csak néztek, ki ez a kőkemény legény.

Amikor megkérdeztem, ugyan miért csinálta, azt mondta, nem a mostaniért, de néhány perccel korábban szerinte tévedett a jellegzetes arcszőrzetű, nagy bajuszú bíró, csak akkor túl messze állt, és nem hallotta volna a bekiabálását. Logikus.

A lényeg mégis az, hogy abban az időben még az NB II-nek és az osztályozónak is nagy jelentősége volt, és mély indulatokat kavart (a már említett Szabó Gyulának például azonnal el is kellett mennie Szegedről). Azóta folyamatosan változott a lebonyolítási rend, miközben a másodosztály akkor kapott újra némi reflektorfényt, amikor 2006 nyarán a Magyar Labdarúgó-szövetség aktuális vezetősége példastatuálás gyanánt, pénzügyi visszásságokra hivatkozva – amelyekhez hasonló akkoriban sajnos mindenhol előfordult – egy tollvonással, adminisztratív úton leminősítette a története során mindig első osztályú Ferencvárost. Ilyet még a kommunisták sem mertek megcsinálni az ötvenes években, ők „csak” elvették a klub nevét, színeit és legjobb játékosait.

Ettől persze még a zöld-fehéreknek fél évszázad múltán nem kellett volna három idényt is a „purgatóriumban” tölteniük. Pedig így történt, előbb a Nyíregyháza, majd a Kecskemét és a Szolnok is megelőzte őket az NB II Keleti csoportjában, aztán visszaállt a rend, az ország legnépszerűbb futballcsapata 2009-től újra az NB I kiemelkedő tagja. Épelméjű szakembernek klubszimpátiától függetlenül ez a természetes, ha a magyar futball általános érdekeit nézi. Persze ha mást...

A másodosztály mindenesetre megint kikerült az érdeklődés homlokteréből, miközben a légiósok tömegessé és az NB I 12 csapatossá válásával már az a régi metódus is elgyengült, hogy az élvonal felszippantja az errefelé kitűnő tehetségeket. Sőt, azóta inkább az akadémiákról kikerülő fiatalok is itt ragadnak, illetve itt kapnak lehetőséget, mert „fent” nincs annyi hely.

Nagyon úgy érzem, hogy most sok minden megváltozik, egyebek mellett azért, mert ha az NB I őszi szezonjának, illetve teljes idényének gólkirálya egyaránt „leigazol” a másodosztályba, ott valami készülődik. Márpedig Feczesin Róbert és Radó András is a Vasashoz szerződött Újpestről, illetve Zalaegerszegről, ez kecsegtető szakmai és anyagi lehetőségeket sejtet „alant” is. A kiesés utáni azonnali visszakerülést önmaguknak, s részben az idény koronavírus-járvány miatti csonka végének köszönhetően elpuskázó angyalföldiek mindenesetre jelentős vetélytársakat kaptak a feljutásért folyó harcban.

Ha a bajnoki címeket nézzük (az élvonalbelit!), a DVSC hét, a Vasas hat, a Győr négy aranyat tesz be a másodosztályú „közösbe”. Budapestet is beszámítva tíz megyeszékhely tizenhárom csapata – a főváros mellett Debrecen és Győr duplázik – szerepel a húszas mezőnyben. A már említettek mellett Szombathelyről a Haladás, aztán a Békéscsaba, a Szeged, a Nyíregyháza, a Pécs, a Szolnok, a Kaposvár, ráadásként Somogyból még az egykori kupagyőztes Siófok: második első osztály – mondhatnánk!

S szerencsére nem csak mi mondjuk, hiszen örömmel konstatáltuk, hogy a rajtot régen nem látott tömeg (22 270 néző) követte figyelemmel a helyszíneken, s összesen több mint kétszázezren kattintottak online oldalunk élő eredménykövetőjére, valamint most bevezetett percről percre tudósításaira. A második fordulóban is megközelítette a nézőszám a húszezret, pedig a hétközi és részben kora délutáni lebonyolítás nem kedvezett a szurkolóknak. A debreceni városi derbit a DVSC és a DEAC között 6187-en látták a Nagyerdei Stadionban!

A fokozódó érdeklődés a már említett patinás klubok mellett annak is szólhat, hogy az NB II-ben nincsenek légiósok, csak magyarok, így a drukkerek gyakorlatilag itt láthatják sajátjaikat, a helyi kötődésű ifjakat. No meg neves szakembereket, korábbi jó játékosokat a kispadon, s munkájuk nyomát a gyepen: a már említett Kondás Elemér és Lipcsei Péter, aztán Bognár György, Gálhidi György, Csertői Aurél, Bene Ferenc, Mátyus János, Csábi József, Waltner Róbert.

Ja, és el ne feledjem, ott vannak a mezőnyben a kazincbarcikaiak is! Még nem jegyeztem meg a mostani összeállításukat, de hátha okot adnak rá, mondjuk az első győzelmük megszerzésével. Maradjunk annyiban, figyelem őket, a többiekkel együtt. Érdemesnek tetszik, amire őszintén szólva nem gondoltam volna néhány éve.