Furcsa játék a futball: ha van eredménye, senkit sem érdekel a ráfordított pénz; ha több a bánat a pályán, mint az öröm, akkor kezdődik a „bezzegelés”.
Hogy a fociban mi az igazán jó, arról Tőzsér Dániel beszél lapunkban, amikor megemlíti, hogy Debrecenben akkor van igazán szép világ, amikor a szurkolók az utcán megállítják a játékost, amikor odaintegetnek a meseautójával a piros lámpánál várakozó futballistának, de a legjobb talán az, amikor leülnek sörözni a kedvencekkel (speciel arrafelé a sörözés akkor is megy, amikor a csapat nem a bajnoki címért, hanem – mint legutóbb – a kiesés ellen küzd, és a drukker úgy érzi, lenne mit megbeszélni a fiúkkal, hogy ugyan ne essék már meg ez a csúfság).
A Loki bajnoki aranyéveiben Dombi Tibor, Sándor Tamás, Madar Csaba, Bernáth Csaba sztárstátusban volt, de ez a jelző nem a prémium miatt ragadt a kedvencekre, hanem ezért, mert a dicsőség a futball révén volt fontos minden debreceninek, azon keveseknek is, akik amúgy még meccsnapon sem mentek a stadion közelébe. Mint ahogyan – és ezt is jól mondja Tőzsér Dániel – a Tankcsapda zenéje sem üt mindenkit szíven, ám a köztudottan Loki-rajongó rockerek csapata és a futballdicsőség önmagában s közösen is ikonikussá vált, mert mindaz, ami jó, sőt professzionális, idővel értékteremtővé is válik – főleg ha egy tőről is fakad.
A legnagyobb igazság pedig abban van, hogy az olyan városban, mint Debrecen, ahol a borbélytól kezdve az autószerelőn, a szabón, a könyvtároson át a futballistáig mindenki ismer mindenkit, nem mindegy, hogy szombaton, vasárnap (néha szerdán) ki lép pályára a Nagyerdeiben. Az idegen földről jöttnek sokkal, de sokkal nehezebb elfogadtatnia magát, akkor pedig szinte lehetetlenség, ha nem jön a gól, az eredmény, míg a mi gyerekeink élvezik azt az előnyt (lásd a borbélyt, az autószerelőt, a könyvtárost), hogy miután az egész város látta felcseperedni, kíváncsi rá, sőt ha arra kerül sor, még szidni is szebben, kedvesebben szidja, amikor kimarad a helyzet.
Na, oda akarok kilyukadni, hogy miközben hosszú-hosszú évek óta próbáljuk megfejteni, miért is volt jobb a magyar labdarúgás régebben, mint ma, akkor itt van egy szeletnyi válasz: úgy éreztük, hogy az edzők, a játékosok által miénk is a futball.
És szerettük.