Aczél Zoltán: Kivégeztek mint vezetőedzőt

– Parancsoljon – nyomja kezembe a gravírozott pennát a szakember. – Karácsonyra kaptam a szeretteimtől, a nevemet vésették bele. Abban a hiszemben voltam, hogy az edzésnaplót írom majd ezzel, de mivel úgy alakult, hogy sokat nem használhattam, fognia kell... Annyit elöljáróban leszögeznék, hogy bár az elmúlt időszakban számos nekem tulajdonított nyilatkozat jelent meg, én most adok interjút először. Remélem, beszélgetésünkből kiderül, milyen ember valójában Aczél Zoltán.

– Vágjunk hát a közepébe: fogadott el valaha pénzt az eredmény befolyásolásáért?
– Egyetlen forintot – és persze egyetlen eurót sem.

– November harmincadikán, a székesfehérvári kupamérkőzés után mégis megbilincselve, rendőrautóban vitték el a Sóstói Stadionból.
– Azóta az jár a fejemben, hogy miért. Ezzel kelek, ezzel fekszem, ebbe betegedtem bele. Kapkodom a fejem, hogy mi ez, mi történik velem, mit is csináltam. S ahhoz képest, hogy semmit, kilenc napot töltöttem fogdában. Most meg itt ülök negyvenöt évesen, erkölcsileg lenullázva. Nem mondom, megéltem már rosszabb periódust is, most éppen hullámzom. Vannak jobb és roszszabb időszakaim. Ha ránézek a hároméves fiamra, aki nem ért az egészből semmit, kicsit megnyugszom, ha viszont a tizenhét esztendős fiamat látom, aki szenved az apjával történtek miatt, visszaesem. Szóval, miután lefújták a kupamérkőzést, az öltözőfolyosóra belépve azt láttam, hogy két úr közelít felém, az egyik kamerával a kezében. Azt hittem, újságírók. Hamar kiderült, hogy nem a meccs értékelését akarják hallani... Amikor rákérdeztem, viccelnek-e velem, a tekintetük meggyőzött róla, hogy nem. Ami utána történt... Mindenre emlékszem, de nem szívesen. Nem tettem semmi rosszat, mégis úgy vittek el, mintha meggyilkoltam volna valakit. Reklámfilmnek mindenesetre jó volt... Én azonban ott, helyben a bitófa alá kerültem. Mint vezetőedzőt kivégeztek.

– Feltételezem, elrejtőzéstől, szökéstől, bizonyítékok megsemmisítésétől tartott a hatóság.
– Ugyan már! Az elmúlt másfél évben egyszer léptem át a határt, mégpedig akkor, amikor Szombathelyről átmentem Ausztriába, hogy a gyereknek cipőt vegyek. Azonkívül egyszer voltam nyaralni, akkor is Hévízen. Elhiheti nekem, ha akarom, elhagyhattam volna az országot, most mégis itt ülök egy hetedik kerületi klubban. Elrejtőzés? Hová rejtőztem volna el?! Mindenki tudta, hogy engem két helyen lehet megtalálni: a Haladás-pályán vagy a veresegyházi otthonomban. Ami pedig a bizonyítékok megsemmisítését, netán az összebeszélés veszélyét illeti, ha tréfás kedvemben lennék, csak nevetnék ezen: ha lett volna mit eltüntetni, rég eltüntettem volna, nem?

– Az ügyészségen jó néhányan beismerő vallomást tettek – ön nem.
– Sok mindenről kérdeztek, amire tudtam, őszintén feleltem. De amit nem követtem el, azt értelemszerűen nem ismerhettem el. Hozzáteszem, aki azt gyanítja, hogy az akciófilmekből ismerős, félhomályba borított, füstös helyiségben próbálták kiverni belőlem a vallomást, téved, a nyomozók mindvégig tisztességesen viselkedtek velem szemben. A legutóbbi szembesítés alkalmával már jót beszélgettünk a futballról.

– Ha már szóba hozta: ügyvédje, Czeglédy Csaba a győzelem napjaként aposztrofálta azt a szembesítést.
– Én csupán annyit jegyeznék meg, hogy az engem bemártó H. Gábor és Sütő László nemegyszer ellentmondásba keveredett. Utóbbi azt állította, én kerestem meg őket, előbbi meg azt, hogy ők fordultak hozzám. Vagy: Sütő László arra ugyan emlékezett, hogy adott nekem pénzt, de arra már nem, hogy három-, négy-, netán ötezer eurót-e. Ha most megint viccelni akarnék, tisztelettel megkérném az illetékeseket, derítsék már ki, hogy pontosan mennyit kaptam, mert a jelenlegi anyagi helyzetemben nem mindegy, hogy háromezer vagy ötezer euróval kell elszámolnom... Egyikük aztán azzal jött, olyan kezdő tizenegyet raktam össze, amelyben szerepeltek azok a játékosok, akik képesek voltak a kívánt eredmény elérésére. Ezzel szemben a másik elismerte, hogy nem manipuláltam az összeállítást. Most akkor hogy is van ez?

– Maradjunk H. Gábornál: a REAC-nál, Siófokon és a Diósgyőrben is a játékosa volt. Olybá tűnik, ahová ment, vitte magával.
– Legfeljebb ő vihetett volna engem, ugyanis amikor a REAC-hoz, illetve a Siófokhoz kerültem, ő már ott volt. Azt ugyanakkor nem tagadom, amikor kineveztek a DVTK edzőjének, Gábor szinte könyörgött, hadd igazoljon oda. Elismerem, szorgalmaztam is a szerződtetését – csakúgy, mint másokét –, de a vételárát nem én fizettem ki... Eleinte játszott is, nem nyújtott rossz teljesítményt, aztán megsérült. Fél év után én eljöttem Miskolcról, azóta nem találkoztunk.

– A legjobb barátjával nem találkozott?!
– Pardon, azt Gábor mondta a szembesítés során, hogy én vagyok a legjobb barátja. Nos, ő nekem nem a barátom, hanem a futballistám volt. Aki ismer, tudja rólam, hogy játékospárti vagyok, a tiszteletet mindenkinek megadom. Csak jó lenne már, ha ez ügyben olyan labdarúgókat is megkérdeznének, akikkel valamelyik klubnál vagy a válogatottnál dolgoztam, és akiknek objektív véleményük van, nem pedig az a szándékuk, hogy bármi áron, de megússzanak egy húszéves börtönbüntetést. Sosem hittem volna, de H. Gábort megsajnáltam a szembesítésen. Ahogy ott sírt, azon töprengtem, hogyan került ebbe a helyzetbe. Normális ember, jó futballista volt, nem tudom, kitől vagy mitől fél. Talán idővel kiderül, milyen sötét világba csöppent bele.

HA ARRA IS KÍVÁNCSI, MIT MOND ACZÉL ZOLTÁN A SZERENCSEJÁTÉK-SZENVEDÉLYÉRŐL SZÓLÓ PLETYKÁKRÓL ÉS A BP. HONVÉD–SIÓFOK MAGYAR KUPA-ELŐDÖNTŐRŐL, KERESSE A NEMZETI SPORT SZERDAI SZÁMÁT!