BÖDE DÁNIEL |
Részlet a Nemzeti Sport 2017. szeptember 16-i számában megjelent, a 300. NB I-es meccsére készülő Böde Dániellel készített interjúból:
– Meddig bírja még?
– Jó kérdés. Nem bánnám, ha eljutnék négyszáz meccsig, ám addig sok víz lefolyik még a Dunán. Négy évig minimum futballoznom kellene ahhoz, hogy további százat rátegyek. Talán belefér.
Nos, eltelt négy év (na jó, csak három év és tizenegy hónap), és tessék: Böde Dániel a 400. élvonalbeli mérkőzésén léphet pályára. Jár a főhajtás – a majdhogynem tökéletes jóslat mellett a minden szempontból első osztályú karrier miatt is.
– Emlékszik még rá, hogy…
– Kétezerhat szeptember tizenhatodikán a Diósgyőr ellen játszottam először az NB I-ben. Lengyel Ferenc csereként küldött be fél órával a vége előtt, kettő-egyre nyertünk, a góljainkat Báló Tamás és Belényesi Miklós lőtte.
– Az is megvan, milyen utasítással küldte pályára az edzője?
– A DVTK-nak volt egy kétméteres bosnyák csatára, Tomislav Stanic, a felívelésekkel őt keresték a társai, azt kellett megakadályoznom, hogy eljusson hozzá a labda. Már kettő-egy volt, amikor beálltam, mondhatni, megőriztem az előnyünket…
– Ha valaki a lefújást követően azzal lép ön elé, hogy meglátja, Dániel, tizenöt esztendő múlva is az élvonalban futballozik majd, elhitte volna?
– Nem biztos. Mindenesetre gyorsan megkérdeztem volna tőle, hol kell aláírni azt a papírt, amely ez garantálja. Azért nagy tett szerintem, hogy a tizenhatodik idényemet kezdtem az NB I-ben, büszke is vagyok rá. Négyszáz meccset nem osztanak ingyen, örülök, hogy eljutottam idáig.
– Mi a titka?
– Száz kiló vagyok… Csak vicceltem! Egyrészt nem vagyok annyi, másrészt nem kell itt különösebb titkot keresni. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretek focizni.
– Pakson akár cselgáncsozhatott vagy kosárlabdázhatott is volna.
– Ha hiszi, ha nem, dzsúdóztam. Az általános iskolában kötelező volt, de külön edzésre is jártam. Idővel azonban csak a futball maradt. Kisgyerekként folyton a madocsai pályán rúgtam a labdát, a szüleim sokszor könyörögtek esténként, hogy ugyan már, legyek kedves hazafáradni, megvacsorázni és lefeküdni, mert másnap suli van.
– Ez hatott?
– Valamennyire igen. Azért a tanulást is fontosnak tartottam. Mindamellett voltak álmaim, arról ábrándoztam, hogy lesz egy szép házam és egy Ferrarim. A fele teljesült… Ferrarim nincs, jóllehet már nem is ácsingózom utána. Van viszont egy szép házam Madocsán, legalábbis nekem tetszik.
– Gyerekkorában azt is elhatározta, hogy csak zöld-fehérben játszik?
– Ez nem volt kikötés, de így alakult. Más kérdés, hogy csupán két klub színeiben szerepeltem az élvonalban, a Pakséban és a Ferencvároséban, ugyebár. Valljuk be, furán nézett volna ki, ha a Fradiból például Újpestre igazolok. Mégiscsak vannak elvek, nemde?
– Ehhez képest a FourFourTwo júliusi számában elárulta, amikor a kilencedik kerületben futballozott, a negyedikben lakott.
– Így volt. Azt sem titkoltam, hogy egy lelkes Újpest-szurkoló, Sanyi bácsi volt az egyik szomszédom, vele a mai napig jóban vagyok. Hozzáteszem, sokat azért nem barangoltam Újpesten. Nem mintha féltem volna, de ha nem otthon voltam, többnyire a népligeti bázison tartózkodtam, a szabadnapjaimon pedig hazamentem Madocsára. De ha már a színeknél tartunk, elárulom, egyszer szeretnék még piros-fehérben is játszani.
– Nocsak, csábítja a Kisvárda vagy a Diósgyőr?
– Egyik sem. Hív a haza… Ami hivatalosan még nem nem valósult meg, szeretném, ha évek múltán sikerülne, másképp fogalmazva: jó lenne egyszer Madocsán focizni.
– Hogy érti, hogy hivatalosan még nem valósult meg?
– Gyerekként játszottam a csapatban – hamis igazolással… Hol így, hol úgy hívtak, de az máig előttem van, hogy egyszer Hódos voltam. Szeretnék Böde néven is játszani. Nagy vágyam például, hogy pályára lépjek a Madocsa–Bölcske rangadón. Vannak bölcskei haverjaim, jó lenne egyszer ellenük játszani, borsot törni az orruk alá. Ámbár ezeknek a meccseknek sem olyan a hangulatuk, mint régen volt. Ráadásul most osztálykülönbség van a két csapat között, sajnos a Bölcske javára. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy a legutóbbi tíz mérkőzésből kilencet mi nyertünk meg!
– Térjünk vissza az ön múltjára! Az első élvonalbeli góljára is úgy emlékszik, mint az első meccsére?
– Az elsőt nem felejti el az ember. Kétezernyolc márciusában lőttem a Vasasnak, Tököli Attila adta a gólpasszt. Három-nullára győztünk, én szereztem az első gólunkat – a vendégszektor felőli kapuba.
– Édesapja és fivére mit szólt?
– Örültek. Még akkor is, ha mindketten Vasas-drukkerek voltak, és persze még ma is azok. Három évvel később a Vasas ellen szereztem az első mesterhármasomat is az NB I-ben, akkor is három-nullára nyertünk, azzal a sikerrel vált biztossá, hogy a bajnokságot a második helyen zárjuk. Az az ezüstérem nekünk, paksiaknak arannyal ért fel.
– Tartja annyira azt az ezüstöt, mint a később a Fradival elhódított serlegeket?
– Igen! A sikereim között nemigen tudok, de nem is akarok különbséget tenni, egytől egyig fontosak nekem. A Ferencváros tagjaként idehaza megnyertem mindent, amit lehetett, erre nagyon büszke vagyok, és utólag is köszönöm mindazoknak, akik ebben segítettek. Sok nagy döntést nem kellett meghoznom a karrierem során, de a legnehezebbet, egyben a legjobbat akkor hoztam meg, amikor kétezertizenkettőben rábólintottam az FTC megkeresésére. Imádtam Pakson játszani, de akkor úgy éreztem, eljött az idő a váltásra. Úgy voltam vele, ha most nem megyek, akkor soha. A folytatás sokak előtt ismert, hét gyönyörű év jutott nekem a Fradiban. Nemegyszer beszéltem már erről, ám szívesen elmondom újra és újra: arról a szeretetről, amit a Fradi futballistájaként kaptam, álmodni sem mertem volna. Gyerekfejjel, amikor a madocsai pályán rugdostam a labdát, mindenre gondoltam, csak erre nem. Ha valahol érdemes labdarúgónak lenni, az a Ferencváros. Mondom ezt úgy, hogy a Paks is nagyon közel áll a szívemhez. Ezért is tértem vissza két éve. Emelt fővel mentem el, és emelt fővel jöttem haza.
– A tizenhármas mezt is visszakapta!
– Ez volt az egyetlen feltételem… Komolyra fordítva: felnőttszinten – Pakson, a Fradiban és a válogatottban is – csak tizenhármasban játszottam, semmi másban.
– Ezek szerint nem babonás.
– Ellenkezőleg, péntek tizenharmadikán többnyire jó dolgok szoktak velem történni. Egyébként az elvégzett munkában hiszek, nem a szerencsében.
– Hajdanán miért a tizenhármasra bökött rá?
– Egyfelől az volt szabad, másfelől Váczi Zoltán volt az egyik kedvencem, és amikor a Vasasban bolondította a védőket, a tizenhármas virított a hátán.
– Azt tudja, ön melyik csapatot „boldogította” legtöbbször az egy híján négyszáz NB I-es fellépésén? Azazhogy: melyik két csapatot?
– A Honvédban biztos vagyok, a másik pedig… Minden bizonnyal olyan gárda, amelyik nem esett ki. Legyen az Újpest!
– Süllyedt! Egyaránt harmincegy bajnokin szerepelt a piros-feketék és a lila-fehérek ellen. No, és melyik együttes hálóját rezegtette meg eddig legtöbbször?
– A Honvédét!
– Téved. Annyit segítek, hogy ebben az idényben nem találhat a kapujába…
– Akkor a Diósgyőr! Becsületemre váljék, hogy a miskolciak kiesése nem rajtam múlt, mert tavaly nem rúgtam nekik gólt.
– A Paksnak viszont rúgott, amíg a Ferencvárost erősítette, nem is egyet. Vajon hányat?
– Hármat?
– Hatot!
– Mentségemre szóljon, egyik után sem csaptam nagy ünneplést. Sőt kicsit sem. Fura érzés volt gólt lőni a Paksnak, de miután nekem mindig az a csapat volt a legfontosabb, amelyikben éppen játszottam, a múltra, a közös emlékekre nem lehettem tekintettel.
– Azon kell töprengenie, hogy a Fradi ellen hányszor volt eredményes?
– Kétszer! Mindkétszer azt megelőzően, hogy odaigazoltam volna. Úgy rémlik, meg is nyertük azt a két meccset.
– Az létezik, hogy a százharmincöt első osztályú góljából mindössze hatot lőtt büntetőből?
– Létezik, igen. Kevés tizenegyest rúgtam. Hogy miért? Mert többnyire voltak nálam jobb lövők. De ezzel sohasem volt gondom.
Böde Dániel jubileumi meccsei jól alakultak, mindössze egyszer, a 350. mérkőzésén szenvedett csapata vereséget. Érdekesség, hogy a 250. és a 350. találkozója is a Paks–Fradi volt, előbbin az FTC-t, utóbbin nevelőegyesületét erősítette. 50.: 2008. november 1., 100.: 2010. október 9., 150.: 2012. szeptember 1., 200.: 2014. május 3., 250.: 2015. december 5., 300.: 2017. szeptember 16., 350.: 2019. szeptember 14., |
– Azzal sem, hogy felnőttpályafutása során csak Magyarországon futballozott?
– Ma már ez sem zavar. Volt idő, amikor figyeltek külföldről, próbajátékon is voltam, de ennél tovább nem jutottam. Utólag nem bánom, már csak azért sem, mert akkor most nem beszélhetnénk arról, hogy a négyszázadik NB I-es meccsemre készülök. Ki tudja, mi lett volna, ha légiósnak állok. Lehet, hogy minden szép és jó lett volna, de az sincs kizárva, hogy a kispadon üldögéltem volna. Márpedig nekem fontosabb, hogy a pályán legyek, mint az, hogy a bankszámlámra időben megérkezzen a pénz. Akkor érzem jól magam a bőrömben, ha játszom.
– A jubileumi mérkőzések fontosak önnek?
– Tudjuk, hogy van ez, minél idősebb valaki, annál jobban értékel bizonyos dolgokat.
– Az eddigi háromszázkilencvenkilenc találkozóból melyiket tartja a legtöbbre?
– Ne kérje tőlem, hogy kiemeljek egyet. Amúgy elárulom, mit tartok nagy számnak. Azt, hogy ha lehetőséget kapok a Honvéd ellen, úgy lesz meg a négyszázadik élvonalbeli meccsem, hogy abból kétszázat a Paksban, kétszázat a Fradiban játszottam le.
– Azt a kétszázát!
– Mondok jobbat! Negyvennél is több meccset eldöntő gól fűződik a nevemhez. A huszonöt válogatott mérkőzésemen is rúgtam ötöt, Feröernek éppenséggel két meccsen hármat, az Eb-selejtezőn elért dupla ugyanúgy győzelmet ért, mint a világbajnoki selejtezőn szerzett gólom.
– Mire a legbüszkébb?
– A gyerekeimre, Danira, Gergőre és Lénára. Ha most megkérdezné, kivel szeretnék egyszer még egy csapatban játszani, azt felelném, hogy a fiaimmal. Más lapra tartozik, hogy mivel Dani még csak kilenc-, míg Gergő hatéves, egy ideig várnom kell rá. Ami a futballt illeti, ha meglesz a négyszázadik NB I-es mérkőzésem, az jóleső érzéssel tölt majd el. Akkor már csak tíz találkozó választ el attól, hogy a „top húszba” bekerüljek. És csak tizenhét attól, hogy jó barátomat, Éger Lászlót megelőzve felkapaszkodjak az örökranglista tizennyolcadik helyére. Ez persze mit sem változtat majd azon, hogy Laci a paksi futball legendája, nála többet kevesen tettek a klubért. A technikai vezetőnk, Karszt József mellett ő az, akire mindig számíthatok.
– Az előzésen kívül mi hajtja még?
– A győzelem. A gól. A gólpassz. Ha nem nyerünk, idegbeteg vagyok.
– Ha meglesz a négyszázadik, már csak százhetven hiányzik ahhoz, hogy az említett örökranglista élére kerüljön.
– Az én tempómban az még tíz év. Annyi már nincs bennem.
– Apropó, meddig még?
– Amíg szeretek futballozni. És még szeretek! A játék öröme még mindig megvan bennem. Ha már nem lesz meg, abbahagyom, de ez még odébb van. Lehet, idővel eljutok odáig, hogy az élvonalban kívánt szintet nem ütöm meg, ám akkor sem dőlök a kardomba. Annak is a jó oldalát nézem majd.
– Úgymint?
– Elég, ha annyit mondok, hogy Madocsa–Bölcske?
Ki a legjobb barátja a futballban? – szólt nemrég az újságírói kérdés Böde Dánielhez. „Karszt József és Éger László. Rájuk mindig számíthatok” – érkezett a válasz. Nos, a legjobb barátok egyike, a Paksi FC technikai vezetője (egyben mindenese), Karszt József vett egy mély levegőt, mielőtt lapunk kérésére belefogott volna a jubiláló támadó jellemzésébe. „Nehéz érzelmek nélkül beszélnem Daniról… Tizenkét éves kora óta ismerem, akkor láttam először futballozni, amikor még a Paksi Bezerédj Általános Iskolába járt. Azóta eltelt huszonkét esztendő, és azt gondolom, a mentorából valóban az egyik legjobb barátja lettem. Játékosként és emberként egyaránt közel áll hozzám, óriási megtiszteltetés, hogy gyerekkora óta végigkísérhettem csodálatos pályafutását. Órákon, sőt napokon át mesélhetnék, edzésekről, serdülő- és ifjúsági meccsekről is vannak emlékeim, élményeim róla, a felnőttkarrierje pedig önmagáért beszél. Nagyon örülök, hogy idáig jutott, annak kiváltképp, hogy a bajnoki címek, a Magyar Kupa-győzelmek, a gólkirályság, a válogatottság, az Európa-bajnoki szereplés sem változtatta meg, megmaradt »Bödedaninak«. Ugyanolyan harmincnégy évesen, mint fiatalon volt, csak a centik és a kilók száma más… Dacos, de szerethető és lelkes srác volt, és az is maradt. A fiamként tekintek rá, ennélfogva mindig őszinte vagyok vele. Elfogadja tőlem a dicséretet, amiként a kritikát is, azt is elmondom neki, ha gyengén futballozott, vagy hülyeséget csinált. A kapcsolatunkra jellemző, hogy sosem volt ebből sértődés, harag. Felemelő belegondolni, hogy a stoplis cipőt először Pakson felhúzó gyerek ilyen szintre eljutott. Mondom is a mai gyerekeknek, nem kell a tévét bekapcsolniuk ahhoz, hogy példaképet találjanak – itt van nekik Böde Dani, Éger Laci vagy éppen Szabó Jani. Fantasztikus az is, amit Dani a szülőfalujáért, Madocsáért és a madocsai futballért tesz. A kis településeken ott van foci, ahol valaki foglalkozik is vele. Ha látták volna a minap Dani arcát, amikor azt újságolta, hogy négy játékost igazolt az ifibe…! Rendkívül büszke vagyok rá!” |