Interjú: Dzsudzsákra mindig testvérként gondolhat Lazovics

– Gyakran látogat Magyarországra?
– Sajnos nem elég gyakran, de ha tehetem, szívesen jövök – árulta el Danko Lazovics. – Csodálatos időszakot töltöttem a Vidinél, barátokra tettem szert, velük mindmáig tartom a kapcsolatot. Ezt megelőzően egyébként nem is Pesten, hanem Szombathelyen jártam, afféle tanulmányút keretében három napig vendégeskedtem az Illés Akadémiánál, nagyon tetszett, amit láttam.

– Ezek szerint tanulással töltötte a visszavonulása óta eltelt négy évet?
– Így van. Előbb megszereztem az UEFA A-, majd Pro licencet, néhány hete pedig az UEFA-mesterdiplomát vehettem át. Ezzel a folyamat végére értem, felkészítettem magam életem új szakaszára, most már jöhet a munka!

– Edzőként?
– Soha ne mondd, hogy soha, de egyelőre nem abban gondolkodom, hogy leülök a kispadra. Sokkal inkább lennék sport­igazgató vagy klubmenedzser, úgy vélem, a pályafutásom során szerzett tapasztalataimnak, no meg az elvégzett kurzusoknak köszönhetően megállnám a helyem valamelyik szerepkörben.

A GYŐZTES TÍPUSÚ JÁTÉKOSOKAT SOHA SEM KELL MOTIVÁLNI

– Ha már szóba hozta a pályafutását: 2018 szeptemberében miért határozott úgy egyik napról a másikra, hogy felhagy a játékkal?
– Csak kívülről tűnt úgy, hogy hirtelen döntöttem. Sokakat meglepett, amikor bejelentettem, hogy ennyi volt, de elhihetik nekem, jó ideje érlelődött már bennem. Két évvel korábban azért igazoltam Magyarországra, hogy Szerbia, Hollandia és Oroszország után egy negyedik országban is bajnok legyek. Az első idényben ez még nem jött össze, de a másodikban már igen. Akkor eszembe jutott, talán ez a megfelelő pillanat a búcsúra, ám Kovács Zoltán sportigazgató és Marko Nikolics vezetőedző meggyőzött arról, hogy érdemes folytatnom. Elkezdődött az újabb szezon, jól is szerepeltünk, a Bajnokok Ligája-selejtezőben eljutottunk a rájátszásig. Ott azonban az AEK Athén megállított minket – egyetlen gólon múlt a párharc... Ez nagyon elkeserített, már csak azért is, mert képesnek tartottam a csapatunkat arra, hogy bejusson a csoportkörbe. Azzal, hogy az utolsó akadályon buktunk el a BL-ben, az Európa-ligában főtáblásak lettünk, ami sikernek számított, mégis csalódott voltam, mert éreztem, hogy hatalmas lehetőséget szalasztottunk el. S volt még valami: jól ment a játék, és azt szerettem volna, hogy a szurkolók úgy emlékezzenek rám, mint aki tudott futballozni, nem akartam megvárni azt a napot, amikor lekövetelnek a pályáról. Hát így hagytam abba.

– Utóbb nem bánta meg?
– Lehet, hogy még két-három évig húzhattam volna, de vajon több lennék azzal? Nem hinném. Ezt a két-három évet inkább a tanulásra szántam, és ma azt mondom, ennél jobban nem dönthettem volna. Boldogan tekintek vissza a karrieremre, a futball rengeteget adott nekem, mi több, még a családomnak és a barátaimnak is, azt gondolom, ideje visszaadnom valamit.

– Mikor volt karrierje csúcsán?
– A Hollandiában és Oroszországban töltött éveim alatt. A PSV-ben imádtam futballozni, kiváló futballisták alkották a csapatot, bajnokságot és holland Szuperkupát nyertünk. Akkor még fiatal voltam, a Zenitnél ugyanakkor már rutinos játékosnak számítottam. Már nem gyerek, nem tehetség voltam, hanem felnőtt férfi, édesapa – mondhatni, érett labdarúgóként értem egy nagy sikereket, hiszen amit Oroszországban lehetett, megnyertük.

– A PSV-ben és a Zenitben is együtt ünnepelhetett egy-egy magyar futballistával...
– Dzsudzsák Balázs és Huszti Szabolcs személyében két csodálatos játékost, két remek embert ismertem meg, szerencsés vagyok, hogy együtt futballozhattam velük. Nyugodt szívvel jelenthetem ki, Balázs és Szabolcs az elmúlt húsz év legjobb magyar labdarúgói közé tartozik.

– Melyiküket tartotta jobb játékosnak?
– A tudást tekintve szinte lehetetlen volt különbséget tenni köztük, mindketten magas szintet képviseltek. Balázs viszont több volt nekem csapattársnál, sőt több egy barátnál is – a testvéremként tekintek rá. Amikor Eindhovenbe igazolt, bármiben számíthatott rám, amikor én szerződtem Magyarországra, ő segített nekem mindenben. Játékosként és emberként egyaránt a legjobbakat mondhatom róla, ha jó történik veled, ha rossz, biztos lehetsz abban, hogy melletted van. Ahogy a hazáját és a klubjait képviseli, fantasztikus, sokan vehetnének példát róla. Megtisztelő volt, hogy a válogatottbeli búcsúmeccsét a neki legfontosabb emberek társaságában nézhettem végig, tényleg családtagnak érezhettem magam.

– S mit érez akkor, amikor az NB I-es tabellára néz, és azzal szembesül, hogy nyolcadik a Vidi?
– Nem vagyok boldog. Ennél jóval többre hivatott a Fehérvár! Hogy az elmúlt egy-két évben miért nem úgy szerepelt a csapat, ahogy az elvárható tőle, nem az én tisztem elemezni, csak azt tudom, hogy amikor ott futballoztam, bajnokságot nyertünk és bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe. Talán azért, mert győztes típusú játékosokkal volt tele az öltöző, jóformán senkit nem kellett motiválni. Ha netán mégis, akkor ott volt Juhász Roland, ott voltam én, vagy ott volt valaki más, hogy nyomatékosítsa: ez a Vidi, ez a csapat csak úgy mehet fel a pályára, hogy bármilyen áron legyőzze az ellenfelét! Örültem, amikor nemrég Rolit sportigazgatónak, Huszti Szabolcsot vezetőedzőnek nevezték ki, szurkolok nekik, hogy visszaállítsák a Fehérvárt a helyes útra. Ha a tudásuk kellő bátorsággal párosul, és megkapják a megfelelő támogatást a klubtól, valamint a drukkerektől, sikeresek lehetnek.

A MAGYAR LABDARÚGÁSNAK SZÜKSÉGE LENNE EGY JÓ VIDIRE

– Dolgozna egyszer Székesfehérváron?
– A futballban soha nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de pillanatnyilag én csupán a Vidi szurkolója vagyok. Egy biztos, a magyar focinak szüksége lenne egy jó Vidire! Mert az minden elismerést megérdemel, amit a Ferencváros művel az elmúlt években, de talán a zöld-fehérek sem bánnák, ha a hazai porondon újra lenne egy nagyon erős riválisuk.

– Akár más magyar klubnál is vállalná munkát?
– Miért ne? Manapság minden adott Magyarországon a minőségi futballhoz, az infrastruktúrát a környező országokban is megirigyelhetik. Persze lehet még min javítani, például azt látom, hogy hiányzik egy-két igazán erős karakter, és talán a mentalitás is lehetne jobb. Az említett körülményeknek köszönhetően némelyek hajlamosak elkényelmesedni, márpedig úgy nem lehet eredményeket elérni, ha valaki belesüpped a komfortzónájába. Szerintem azzal a tapasztalattal, amire a futballban töltött évtizedek során szert tettem, továbbá a rám jellemző gondolkodásmóddal tudnék segíteni. Mindamellett azt is hozzá kell tennem, hogy jelen pillanatban nem azt tervezem, hogy Magyarországon dolgozom a közeljövőben. Hogy hol, azt még megtartanám magamnak, de remélem, hamarosan beszélhetek róla.

A BRAVÚR NEM SIKERÜLT, DE A DÉL-AFRIKAI VB SZÉP EMLÉK

– Amiről már most beszélhet, az a világbajnokság. Vállalkozna arra, hogy megtippeli a végső győztest?
– Arra nem, de a rajt előtt úgy gondoltam, Franciaország, Brazília, Argentína és Anglia közül kerülhet ki a világbajnok. Volt, aki jól, volt, aki kevésbé jól kezdte a tornát, ám a véleményemet ma is tartom.

– Szerbia meddig juthat?
– Hiszem, hogy messzire. A mostani válogatott roppant erős, megvan a képessége ahhoz, hogy különlegeset alkosson. A futballisták topligákban játszanak, Dragan Sztojkovics kiváló szövetségi kapitány, már csak egy kis szerencse kell, és akkor szép vébénk lehet.

– Tizenkét éve önnek is megadatott, hogy pályára lépjen a világbajnokságon.
– Te jó ég, milyen csapatunk volt! Dejan Sztankovics az Interben is vezérnek számított, Nemanja Vidics a Manchester United csapatkapitánya volt, Milos Kraszics a Juventus kötelékébe tartozott, és akkor még ott volt Alekszandar Kolarov, Milan Jovanovics, Zdravko Kuzmanovics vagy éppen Marko Pantelics is. A keretünk hemzsegett a jó játékosoktól, Radomir Antics személyében nekünk is megvolt a remek edzőnk, csak Fortuna pártolt el tőlünk a legfontosabb pillanatokban. Németországot megvertük egy nullára, de Ghánától és Ausztráliától kikaptunk, így nem jutottunk tovább a csoportból. Ez rettentően bántott, mert több volt bennünk. Más kérdés, hogy ha manapság összejövünk, már jó szívvel gondolunk vissza arra az időszakra is. Legalább kéthavonta találkozunk, olyankor mindig szóba kerülnek a régi idők – van mire büszkének lennünk.

– Úgy hallottam, a kisfiába is szorult tehetség...
– Tízéves, a Partizanban focizik, a legfontosabb, hogy imádja a focit. Amikor a Vidiben játszottam, a meccseinket követő regeneráló edzésre mindig eljött velem, egyszer-egyszer be is szállt közénk a végén. Csodás kis fickó, jó őt Partizan-mezben látni. Vérbeli csatár, érzi a kaput, de korai arról beszélni, mire viheti. Mindenben támogatom, ám a saját útját kell járnia, ahogyan én is tettem. Ha szóba kerül köztünk a labdarúgás, újra és újra elmondom neki, eddzen keményen, szenvedjen meg minden szép pillanatért és szeresse, élvezze a játékot – mert futballozni csak úgy érdemes, ha az ember örömét leli benne.