Köszönjük, Titi bá! – búcsú Göröcs Jánostól

Elnéző mosollyal tűrte, amikor visszatérően elmondtam neki, mekkora megtiszteltetés, hogy a kegyeibe fogadott, szívesen beszélget velem, kérdezhetek akármit, mesél…

Megtiszteltetés… Elkoptatott kissé a kifejezés, ám én komolyan gondoltam, gondolom. Van az az érzés, amelyet képtelenség megfogalmazni, ami akkor fogja el az embert (esetünkben engem), amikor olyasvalaki engedi közel magához, akire ismeretlenül is felnézett. És ez akkor sem képes hétköznapivá változtatni a kapcsolatot, amikor élővé válik.

Azt mondta, marhaság, miért lenne ő több, mint akárki más. A futballban? – kérdeztem vissza, ott is, és egyébként. Nem tartotta magát különlegesnek, áldotta a sorsot, hogy futballban volt tehetséges, s hogy vitte is valamire. Valamire – ezt is ő mondta, amire az a válaszom, hogy a legtöbbre. Más volt a nézőpontunk, ő az eredményekre gondolt, én a kisugárzására, a körülötte lévőkre tett hatására.

Mert vezér volt. Kétségtelen, a tudása emelte nagyon magasra, ám ez csak arra szolgált, hogy emberként igyekezzen minél többet átadni magából. Nekem jellemző, hogy a szintén áldott tehetségű Zámbó Sándor a kérdésre, hogy melyik a legemlékezetesebb meccse, kapásból vágta rá, hogy amikor először volt pályán Göröcs Titivel. Az időpont 1963. augusztus 28., a Megyeri út a helyszín, Zámbó 19 esztendős volt, Titi 24. Nem nagy korkülönbség, ám az öt év is elegendő volt ahhoz, hogy az NB I-ben bemutatkozó ifjú felnézzen alig idősebb pályatársára. A DVSC elleni győztes meccsen a krónikák szerint „Göröcs sok mozgással igyekezett szabadulni őrzőjétől”, Zámbó pedig „lámpalázzal küzdött, de a mozgásából arra lehet következtetni. hogy fog még jobban is játszani”.

Mindezt csak a tények kedvéért, s példaként, hiszen nem Zámbó (aki finoman szólva is játszott jobban, sőt sokkal jobban) az egyetlen, akire nagy hatással volt Titi.

Titka nem volt, nem lehetett, hiszen a pályán minden kiderül, meg aztán hiába próbálták volna meg utánozni, jó esetben is csak részeredményeket érhettek volna el. Akkor volt irányító, amikor még fedezetnek, esetleg összekötőnek hívták azt, akinél a kezdeményezés volt. Az pedig utánozhatatlan volt, ahogy indított, úgymond „lyukra futtatta” Benét, Dunai II-t, indította Fazekast vagy éppen Zámbót. A labda mindig előttük landolt, ők pedig indulhattak az útjukra. Ragadt a lábukhoz a passz, köszönhetően annak, hogy – ő magyarázta így – alákanalazott a labdának, így az a földet érve visszafelé pörgött, éppen a lábukhoz. A kérdésre, ezt hogyan találhatta ki, az volt a válasza, tanulta valamelyik angyalföldi grundon, esetleg a Jutában, hogy kitől, meg nem mondja, csak azt tudja, remek iskolája volt.

Olyannyira, hogy iskolát teremtett – nem csupán a pályán. Önérzetét, tartását akkor sem adta föl, amikor a neki mindennél fontosabb válogatott mez volt a tét. Amikor Baróti Lajos szövetségi kapitány csak tartaléknak jelölte az 1966-os angliai világbajnokságra, nem kért belőle. Legalább végre nyaralok egyszer rendesen a Balatonon – mondta, miközben nem volt kicsi a kapitány ejtette seb: 27 évesen hagyták itthon, miközben Baróti már akkor a legjobb középpályásnak tartotta Európában. Ez persze csak később derült ki, az viszont már korábban, hogy a futball, a minőség mindennél fontosabb Titinek, ezért bólintott rá vezérként, hogy Baróti legyen az Ú. Dózsa edzője alig fél évvel a vb után. „Jó edző” – zárta rövidre az okvetetlenkedő pletykavadászok kombinációit.

A történet persze már legenda, ezer és egyszer napvilágot látott, s Titi később sem mondott mást, mint korábban. Arról is csak ritkán beszélt, hogy éppen ott – Újpesten – kapta a legnagyobb pofonokat, ahol az sem lett volna (lenne) ördögtől való gondolat, ha a pálya szélén körbe-körbe mindvégig az ő fotóját láthatná a nép. Ha másért nem, hát kárpótlásul, hiszen játékosként és edzőként is elbántak vele szűkebb pátriájában. „Mondja, kit hagyjak ki, Titikém?” – kérdezte az edző, Kovács Imre, nos, ha engem kérdeztek volna, azt mondom: akárkit. Edzőként pedig azzal lehetetlenítették el, hogy éppen Barótit helyezték fölé tanácsadóként, akivel – tisztelet ide, tisztelet oda – miért ettek volna egymás tenyeréből.

Ha olvasná (bár olvashatná!) ezeket a sorokat, most biztos felhívna, hogy „Minek ezt, fiam?”, ami elmúlt, elmúlt. Mindennek megvan a tanulsága, csak az fontos, hogy szívleljük meg és lépjünk tovább.

Nem ő tehet róla, leginkább „rohanó világunk”, hogy egyre több tanulságot kellett legyűrnie. Hogy ne csak a futballpályán kalandozzunk, ott volt ugyebár a Pozsonyi úti Ipoly presszó, a dózsások törzshelye, ahonnan azért szorultak át a Móri borozóba, mert úgymond megváltozott a törzsközönség, a Móri ma már nincs, kell-e mondanom, hogy valami pizzériaféle uralja a terepet.

Az Ipolyban egyébként a kék és fehér vérű Sándor Csikar is honos volt, ami az egykori futballistaközeg jellemzése mellett azért is fontos, mert Titi hamiskás mosollyal emlegette: „Csikar? Nagyon egy húron pendültünk. És nem csak a pályán…” Értse mindenki, ahogy akarja, ám a lényeg: az összetartozás. Több generáció sajátja – volt.

Magától értetődően.

Rövidre is zárom: Titi bá, jó, hogy velem, velünk maradsz.