Népsport: 70 éve átadták a Népstadiont – Bp. Honvéd-győzelemmel

Az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion azzal a szándékkal épült, hogy Budapest megkaphatja az 1960-s olimpia rendezési jogát. Különben nem először vetődött fel egy nagy stadion szüksége a fővárosban: már 1896-ban, 1912-ben, 1920-ban és 1933-ban is napirenden volt egy komplex aréna felépítése. A létesítmény tervező főépítésze, Dávid Károly már a stadion alapterületét is az ötkarikás játékok szellemében álmodta meg. Eleinte patkó, majd kagyló alakú változatban gondolkodott, végül az ellipszis formát választotta.

Noha a népi emlékezet úgy tartja, a Népstadion eredetileg 100 ezer nézőnek adott volna otthont, ez nem igaz. Amikor Dávid Károly, Juhász Jenő és Kis Ferenc 1948 áprilisában elkészítette a vázlattervet, a labdarúgó-világbajnokság nemzetközi előírásait tartotta irányadónak, s 70 ezer fő befogadására alkalmas stadiont terveztek. Más kérdés, hogy amikor a földmunkák már folytak, 1950 februárjában az előregyártott lelátókat hetvenezresre, majd bővítve százezresre tervezték, végül 78 ezer néző foglalhatott helyet, igaz, ideiglenes pótlelátókkal százezren is bezsúfolódhattak.

S miért éppen 1953. augusztus 20-án adták át a monumentális építményt?

Nos, talán mondani sem kellene, ez már többször módosított határidő volt. Az aréna tető alá hozása már az első hároméves tervben szerepelt, megépítését 1945-ben meg is szavazta az Országgyűlés. Mi több, dr, Ries István igazságügy-miniszter szájából 1947 januárjában elhangzott: „A 60 ezres stadion az 1948-as Szabadság-évfordulóra állni fog. Mégpedig 30 ezres ülőhellyel.” Nem így lett, Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportszövetség elnöke később már ezt mondta: „A 70 000 nézőt befogadó Népstadion 1951-ben biztosan elkészül.” Az építkezés nem a műszaki feladatok nehézsége, inkább a politika és a sportélet vezetőinek újabb és újabb ötletei miatt csúszott, ráadásul a Szabad Európa Rádió hírül adta, hogy megrepedtek a Stadion gerendái, emiatt nem lehet határidőre befejezni az építkezést. Az adás következtében négy (!) minisztert is megbíztak a munkálatok felügyeletével, az addigi 300 helyett 3000 munkás dolgozott, Farkas Mihály honvédelmi miniszter ezer katonának adott parancsot, hogy gyorsuljon az építkezés. A rend kedvéért megjegyezzük: az 1960-as olimpiai házigazdájáról 1955 júniusában Párizsban döntöttek, a választás Rómára esett.

Augusztus 20-án az Népsport címlapján a Honvéd–Szpartak mérkőzést az egész napos program fénypontjának nevezte. A lap kiemelte: „A szovjet labdarúgástól sokat tanultak a mieink, főleg edzésrendszer és taktika tekintetében. Szovjet példa nyomán kezdtük megvalósítani a sokmozgásos, gyors támadójátékot, s ugyancsak a szovjet sport útját követtük, amikor labdarúgásban az idén már rátértünk az új edzésbeosztásra.” Ugyanakkor a cikk szerzője nem rejtette véka alá: „A szovjet labdarúgásban egy idő óta bizonyos visszaesés tapasztalható. Az olimpián nem szerepelt színvonalához és hírnevéhez méltón a szovjet labdarúgó-válogatott, s a közelmúltban sem értek el olyan átütő sikereket a szovjet labdarúgók, mint néhány évvel ezelőtt.” Mégis, mindent egybevetve: „Bármelyik csapat győzhet.” Az ellenfélről annyit, hogy az 1952-es bajnokságot a Szpartak Moszkva története során negyedszer, a második világháború után először nyerte meg, sőt egy évre rá ismételt.

Augusztus 21-i számában a Népsport címlapfotóval tisztelgett a megnyitó előtt. „A legünnepélyesebb pillanat: élsportolók a Himnusz hangjai mellett felvonják a Népstadion árbócára népköztársaságunk címeres lobogóját. A zászlók meghajolnak, a galambok százai, a béke jelképeként röppenek a levegőbe.” Ilyen és még ilyenebb mondatok hozsannázták a létesítmény megnyitását, amelyen részt vett a politikai és sportélet színe-java. A Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva labdarúgó-mérkőzés előtt beszédében Hegyi Gyula hangsúlyozta: „A szovjet sportolókkal való találkozás mindig nagy öröm számunkra.”

A lap kiválónak minősítette az ellenfelet. A játékosok közül Gyementyevet, Nettót, Iljint, Szimonjant, Basaskint, Bobrovot és Tyimakovot említette meg, kiemelve, hogy Gyementyev 1947-ben a Torpedóval Magyarországon is járt. Mellette „a támadósorban lljin játszik balszélsőt, ő a szovjet válogatott balszélsője is, veszélyes a kapura, gyors, gólképes labdarúgó. Szimonjan irányítja az ötösfogat játékát. Tavaly ő rúgta a legtöbb gólt. A világhíres Bobrov a jobbösszekötő, igen nagy képességű játékos. Nemcsak az előkészítésben, hanem a kapura törésben is kiváló. A két fedezet, Netto és Tyimakov a védekezésben és a támadásban egyaránt teljes értékű játékos. A hátvédhármasban a középhátvéd Basaskin kemény, harcos, jól romboló játékos.”

A margitszigeti Nagyszállóban lakó vendégek nem sokkal később találkoztak a Honvéd-játékosokkal, előkerült a labda, „sőt többen fejelgettek is a bársonyszékek között. Széles volt a jókedv, meghitt barátság volt kifejlődőben a vörös és sötétkék melegítős fiatalemberek között.” Ha kellett, a felek kézzel-lábbal értették meg egymást, a mienk elsősorban az ellenfelek életkorát firtatták, aminek egyik oka az volt, „hogy a »szókincsből« csak erre telt a legtöbbnek”. Délután edzettek a vendégek a Vasas népligeti pályáján, a tréninget megnézte néhány Honvéd-játékos is, Babolcsay meg is jegyezte: „Nem tudom, hogy hogyan fognak futballozni, de az biztos, hogy nagyszerű erőben vannak.” Babaskin az edzés után így beszélt: „Most már szeretném megnézni a Népstadiont is. Moszkvában nagyon sokat hallottunk a budapesti Népstadionról, fényképről már ismerem is, de szeretném közelről látni.”

A Honvéd trénere, Kalmár Jenő a meccs előtt többek között ezt mondta: „Sallangmentes, egyszerű játékra törekedjetek. Pontosan adogassatok és igyekezzetek lelassítani a játékot.” Mégis, egy szöglet után Szedov közelről szerzett vezetést (0:1), s a Honvéd az első félidőben nem tudott egyenlíteni. Az öltözőben Kalmár korholt: „Mutassátok magatokat egymásnak. A belsőktől alig látok lendületes helycserét. (…) Ne akarjátok a kapu szájába bevinni a labdát, hanem messzebbről is lőjetek!”

A második játékrész elején egy Puskás-Bozsik összjátékot követően a jobbfedezet 6 méterről egyenlített (1:1), majd alig több mint húsz perccel a befejezés előtt ugyanő megszerezte a vezetést (2:1). Ám hamarosan Szimonjan egy kipattanó labdát értékesített (2:2), de végül Kocsis fejesből megszerezte a győztes gólt (3:2). Nikita Szimonjan egyébként a szovjet válogatott szövetségi kapitányaként 1977 és 1979 között négy meccsen ült a kispadon ellenünk, 2019. november 15-én, 93 esztendősen pedig ő végezte el a kezdőrúgást a Puskás Arénában a Magyarország–Uruguay (1–2) nyitómeccsen, az 1953-as avatás jegyében.

A Népsport nem volt elragadtatva a nívótól: „Nemcsak az eredmény alakulása, hanem a mérkőzés színvonala is meglehetősen hullámzó volt.” A kétgólos Bozsik így értékelt: „A kihagyott sok helyzet miatt egészen az egyenlítésig nagyon idegesek voltunk. A moszkvai védők nagyszerűen fognak embert és veszélyesen, gyorsan indítanak támadást. Nekem legjobban Pirajev és a három hátvéd játéka tetszett.” Puskás Ferenc: „Az egyenlítés után, amikor lehiggadtunk, már ment valahogy a játék.” Grosics Gyula az ellenfelet dicsérte: „A legveszélyesebb csatár szerintem Szimonjan volt. Amikor nála volt a labda, sohasem tudtam, mikor akar kapura lőni.”

A második Szpartak-gól szerzője, Szimonjan: „Azt hiszem, gyorsaságban nem maradtunk el a magyar játékosok mögött, a helyzetfelismerésben azonban már igen.” A Népstadion első hivatalos gólját szerző Szedov szerint a moszkvaiak betonvédelemében is támadtak rések. Netto már előretekintett: „Tanulságos volt a mérkőzés és mi hasznosítjuk is a tanulságokat. Nálunk most forrásban van a labdarúgás. Sok a fiatal játékos az élvonalban, s ezek a fiatalok igen tehetségesek. Nézzék meg majd két év múlva a szovjet labdarúgást!”

Nettónak igaza lett: a „nagy testvér” futballja – ha nem is két esztendő múlva – a kontinens csúcsára ért: 1960-ban a Szovjetunió nyerte meg az Európa-bajnokság elődjét, a Nemzetek Európa Kupáját.

A 70 éve átadott Népstadionról a Puskás Intézet cikkében is olvashat, ITT!