Raduly József a 65 évvel ezelőtti első válogatottságáról, Puskás csokráról

Raduly József 65 évvel ezelőtt, 1955. szeptember 17-én játszott először a magyar labdarúgó-válogatottban. Az ellenfél Svájc volt Lausanne-ban, Európa-kupa-mérkőzésen a mieink 5:4-re győztek. A Vasas jobbszélsője azután a Népstadionban is pályára lépett: 1955. november 13-án Svédország ellen nyertünk 4:2-re. Radulynak ez a két meccs jutott az A-csapatban. Sok vagy kevés? Kalandos életét megismerve választ kapunk a kérdésre.

Amikor a jó egészségnek örvendő 93 éves Raduly Józsefnek megemlítettem, hogy az évfordulót méltóbb helyen nem is ünnepelhetnénk meg, mint a Puskás Arénában, válogatott mezben – amelyet lapunk a mez forgalmazója, az adidas jóvoltából ajándékozott neki –, nagyon megörült, majd kissé mérgesen hozzáfűzte: „Csak vigyetek oda valahogy, mert az orvos azt mondta, kilencven fölött eltilt a vezetéstől, hiába vagyok egészséges. A lábaim meg már nem a régiek.”

Kilencven fölött… Ugyanabban az esztendőben született, mint Kubala László és Puskás Ferenc, 1927-ben. Játszottak is egymással, egymás ellen. Kuksi a Népliget józsefvárosi részén lévő Ganz TE fekete salakos pályáján rúgta a labdát, Raduly a Kőbánya TC futballistája volt. Kubala mellett Nyers István is a Ganzban játszott, Schubert Gyula úgyszintén. A Radulynál majd' három évvel idősebb Nyers idegenlégiósként teljesedett ki, 1948 és 1954 között az Internazionale színeiben 182 meccsen lépett pályára, s 133 gólt szerzett. Schubert sem volt akárki: a Grande Torinóval 1949-ben bajnoki címet nyert, a csapat repülőgép-balesetében vesztette életét 1949. május 4-én 26 esztendősen, amikor a Torino a Benfica elleni lisszaboni gálameccséről hazatérve a sűrű köd és az ebből fakadó minimális látótávolság miatt a Superga-bazilikának ütközött.

Ilyen futballistákat termelt ki Kőbánya, írhatjuk azt is, a korabeli magyar futball egyik akadémiája volt, ontotta a tehetségeket. Raduly a Nemzeti Sportnak adott korábbi interjúban elmondta: „Én igazán a »grund akadémiáján« nőttem fel. Akik láttak, azt mondták, a labdával születtem. Kisgyerekként Balatonszárszón laktunk, éppen csak a vasúti vágányok között nem rúgtuk a labdát.”

Mégis, amikor Kubala és Puskás az NB I-ben lépett pályára, Raduly hazájától több ezer kilométerre, legjobb esetben a hadifogoly-válogatottban játszhatott. Fiatalon azért pályára lépett Puskás ellenfeleként: egy Wekerletelep–Mária Valéria-telep „rangadón” Öcsi – manapság így mondanánk – kölcsönjátékosként a wekerléseket erősítette. Puskás már Honvéd-játékosként a Vasas elleni rangadókon jelezte, emlékszik a srácra, aki labdával született. Felvetődik a kérdés: mégis hogyan került Raduly József a magyar válogatott helyett a fogolyválogatottba?

Nos, fenyegette a veszély, hogy behívják katonának, de aki hadiüzemben dolgozott, mentességet kapott a frontszolgálat alól. Ezért esztergályostanulónak ment egy ilyen gyárba, mégis megkapta a névre szóló sürgősségi parancsot – a SAS-behívót –, 48 órán belül jelentkeznie kellett a kijelölt laktanyában. Egy éjszakát töltött bent, majd másodmagával meglépett. Igen ám, de a másnapi razzia során kiderült, ha 24 óra múlva nem megy vissza a laktanyába, az apját viszik el helyette. Visszament, de a laktanyában már nem az a honvédalakulat állomásozott, hanem a Hunyadi-páncélosok.

Nem a frontra, hátországi szolgálatra Dunaszerdahely mellé szállították a besorozottakat, de kiképzést nem kaptak. Ez már a menekülés időszaka volt abban az értelemben is, hogy egy társával meglépett, ám nem jutott el Budapestig. Az országúton két német SS-tiszt lefülelte, s elvitte őket a saját alakulatához, amelyet nem sokkal később az amerikaiak foglyul ejtettek. Raduly szerint „rendesen adtak enni”, az már nagyobb baj volt, hogy kelet felé fordították őket, s egy szovjet ellenőrzési ponton fennakadtak. Tehát úgy esett szovjet fogságba, hogy egyetlen percet sem vett részt semmilyen harcban. Csakhogy ezt nem tudta bizonyítani, sőt a szovjetek az ellenkezőjét feltételezték. Egy lágerbe érve félmeztelenre kellett vetkőzniük, s akinek a hóna alá volt tetoválva a vércsoportja, azt vitték is. „Amikor a német alakulathoz csaptak minket, az én B-s vércsoportom jele is odakerült a hónom alá. De azokat is elvitték, akiknek sebhely volt ott, nyilván azért, mert feltételezték, hogy el akarták tüntetni a megkülönböztető jelet. Gyakorlatilag az SS-katonákra vadásztak.” Marhavagonokba zárva vitték őket, szerencsére nem Szibériába, mert az ottani lágerekben már „telt ház” volt. A romániai Foksányban osztották szét a foglyokat, ő a mai Grúzia területén fekvő Rusztaviba került, ahol gyakorlatilag fel kellett építeni egy várost. „Akkor már láttam, ebből nem lesz szkoro damój, azaz hamarosan haza, ahogyan hitegettek minket…” A mi volt a legelviselhetetlenebb, hogyan bírta ki kérdésre azt válaszolta: „Az éhségnél nincs rosszabb. A hadifogságot pedig azért tudtam átvészelni, mert víg kedélyű vagyok, ez átsegített sok nehézségen. Meg persze a futball.”

Azt gondolná az ember, a lágerben azonnal kiszúrták, hogy Raduly jól bánik a labdával. Nem így történt, a futballozni tudók egymás között játszottak, nem fogadtak be idegent. Ám a csapatot megtizedelő hasmenés lehetőséghez juttatta: nem volt meg a kellő létszám, így Raduly is beszállhatott. „Az első meccsemen hét gólt rúgtam, igaz, annyira kimerültem, hogy napokig a gyengélkedőn voltam. Szerencsére a meccset látta az egykori újpesti csatár, Avar Ricsi (István – a szerk.), aki Rusztaviban a magyar foglyok válogatottját szervezte.” Ketten aztán megnyerték a meccseket, ám ezért ők sem kaptak többet napi 20 dekányi fekete kenyérnél. Mindig rettegett, hogy Szibériába viszik, sorsa akkor fordult jobbra, amikor Sztálin­grádban, s később Voronyezsben megelőzte a híre, ha transzport érkezett, már kérdezgették: „Hol van a Ráduli?”

Voronyezsben már szerencséje is volt: a négy nagy tábor versengésével lágerolimpiát rendeztek, gyorsasága miatt 60 méteren, a 4x60 méteres váltóban és távolugrásban is nyert. „A győztes négy darab tojást és kenyeret kapott, ami felbecsülhetetlen egy fogolytáborban.” Nem tagadja, a sport menekülési útvonalat jelentett neki, az Istenbe vetett hit mellett a futball tartotta benne a lelket. A hazatérésben 1948 óta bízott igazán; akkor indult haza egy transzport, ami reménykedésre adott okot. Az otthoniak egyetlen levelét kapták meg. Volt olyan mérkőzés kint, amelyre azt mondták, olyan fontos, mintha a Real Madrid ellen játszanának – aztán Raduly József 1958-ban a BEK elődöntőjében pályára lépett a Real ellen is…

És akkor ugorjunk az időben: 1951-ben ő is bekerült a hazatérő transzportba, hat év után, 24 évesen 1951 decemberében került vissza Magyarországra. Hadifogoly priusza miatt itthon egy ideig rendőri felügyelet alatt állt – de legalább futballozhatott, s nem csak tojásért. A Bp. Postás NB I-es csapatához került 1952-ben, amelynek Baróti Lajos volt az edzője. A jobbszélső 1952-ben az első bajnokiján rögtön gólt lőtt, 24 mérkőzésen öt gólt szerzett, ez a mutató egy évvel később 25/5 volt. Baróti vitte volna a Vasashoz, csakhogy Raduly a Kinizsit preferálta. „Gyerekként a Fradi-pályától nem messze laktunk egy Ceglédi úti szükséglakásban. Nekem mindenem volt a Ferencváros. Olyan nagyságoknak szedtem a labdát, mint Rudas Ferenc, Sárosi doktor, Toldi Géza vagy Gyetvai László. Apám viszont nem rajongott érte, hogy a tanulás háttérbe kerül.” Az akkor éppen Kinizsi néven működő klub iránti szimpátiája felnőttkorában is megmaradt, oda szeretett volna szerződni, ám Száraz István elnök nemet mondott az átigazolásra. Baróti megneszelte, hogy az Üllői úti klubbal megrekedt a tárgyalás, a Vasas lépett, s jól tette. „A Postás a hazai bajnokijainak egy részét a Fradi előmeccseként az Üllői úti stadionban rendezte. Eleinte nem tudták, ki vagyok. Honnan is tudták volna, hogy a hadifogság volt az »edzőtáborom«? Gyors voltam, egymást kérdezgették: »Ki az isten ez?« Ha szabad ezt mondanom, itt fényeztem a nevemet. Tényleg gyors voltam, pontosan adtam be, be-bekiabáltak a nézők: »Raduly, gyere át hozzánk!«” Amikor Szárazzal tárgyalt, az elnök kérdezte, mit kér. Mondta, egy öltönyt, hogy legyen rendes ruhája. „»Mást nem?«, kérdezett vissza, de látszott, nemigen akarja, hogy odakerüljek. Mondtam, nem, itt szedtem gyerekként labdát, fradista vagyok. Lerázott, neki olyan kell, aki szívből jön. El is keseredtem, mert hát én szívből jöttem. De Baró­tiék megkerestek. Ennyi év távlatából némileg megértem Szárazt: volt baja elég, mert ez már a Kinizsi-korszak volt, nem kellett neki egy Hunyadi-páncélos.”

A Vasassal bajnok, kupagyőztes lett, két Közép-európai Kupa-siker részese volt, számos alkalommal pályára lépett a B-válogatottban. „Sőt, akkoriban volt C-válogatott is!” – jegyezte meg Raduly, aki két mérkőzésen játszott a nemzeti csapatban is. A jobbszélső szerint Baróti mindig javasolta őt Sebes Gusztávnak, mondván, kiváló formában van, ám a szövetségi kapitány – legyünk finomak – nem elsősorban Radulyban gondolkodott a csatársor jobb oldalán.

Sebes ugyan az 1954-es világbajnokságot követően elkezdte átalakítani a csapatát, a tervezett olimpiai szereplés reményében kipróbált néhány fiatalt, de gyökeresen nem változtatott. Ha az 1928-as születésű Budai II László megsérült vagy nem volt formában, helyét a szintén 1928-as Sándor Károly foglalta el, csakhogy az MTK (Textiles, Vörös Lobogó) jobbszélsője faséban volt a kapitánnyal, Sebes nemigen számolt vele. A vb-ezüstérmes csepeli Tóth II József két évvel fiatalabb volt Radulynál, a szakvezető őt sem favorizálta. A némiképp patthelyzetet talán nem is a jobbszélsők okozták, hanem Kocsis Sándor. Kocka, aki már a Fradiban is jobbszárnyat alkotott Budai II-vel, az összeszokottságra hivatkozva ragaszkodott Budaihoz, s ezt az esetek többségében Sebes akceptálta. Az ötvenes évek közepén a ferencvárosi Kertész Tamás is bekerült kétszer a jobb szélre a legjobbak között. Az 1955-ben rendezett válogatott találkozókon Ausztriában (2:2) Sándor Csikar lépett pályára, az északi túra négy meccsén kétszer-kétszer kapott lehetőséget Tóth II és Sándor, utóbbi a dánoknak három gólt rúgott a 6:0-ra megnyert összecsapáson. A skótok ellen itthon (3:1) Csikar helyett a 44. percben, a vendégek 1:0-s vezetésénél Palotás Péter állt be, ő lett a center, s az univerzális Hidegkuti Nándor húzódott ki a jobb szélre. Szeptember elsején a Svájc ellen készülő csapat edzőmeccsén Budai II játszott, Raduly B-válogatott volt, s szeptember 4-én a Vasas–Dorog (5:4) bajnokin gólt szerzett. Az NS szerint „a támadósor legjobbja a rendkívül gyors és a kapura is veszélyes Raduly volt”, a forduló válogatottjába is bekerült. A Vasas Izzó 4:0-s legyőzése során sem ment neki rosszul, Lausanne-ban ő kapta a 7-es mezt, ám a 74. percben Tichy Lajos váltotta. Raduly „kevés labdát kapott, amellyel gyorsaságát hasznosíthatta volna, de így is volt néhány szép elfutása. Beadásai azonban gyakran pontatlanok voltak.” Szeptember 20-án így értékelt az NS: „Egyáltalán nem kapott labdát és így az egyébként is roppant lámpalázas fiú nem tudott megfelelően játékba lendülni, gyorsaságát egyáltalán nem tudta érvényesíteni.”

Raduly 65 év távlatából ezt mondta: „Huszonnégy éves koromtól játszhattam csak magas szinten. Mondani sem kell, a Púpossal és Csikarral szemben ez mekkora hátrányt jelentett.” Említett egy érdekes történetet is: „A lausanne-i pályaudvaron virágcsokorral fogadták a csapatot. Sebes szólt Puskásnak, vegye át, de Öcsi odajött hozzám, azt mondta: »Vedd át te, mert ez lesz életed első válogatottsága!« Örökké hálás vagyok ezért neki – és a Jóistennek is.”

A szovjetek ellen (1:1) Hidegkuti a jobbszélső, a csehszlovákokkal szemben idegenben 3:1-re megnyert Ek-találkozón Kertész mutatkozott be, a 100. magyar–osztrákon (6:1) ismét Kertész a jobbszélső, akit Tóth II váltott. Ám Sebes vele sem lehetett elégedett, mert november 13-án a magyar–svéden (4:2) újra elővette Radulyt, hogy a sormintát az olaszok ellen (2:0) az egyik gól szerzője, Tóth II zárja. A Népsport értékelése: „Raduly lendületesen, jó játékkal kezdett, de aztán fokozatosan visszaesett, bizonytalanná vált, nem mert önálló akcióra vállalkozni. Gyorsan próbált szabadulni a labdától. Elvesztette az önbizalmát.”

A jobbszélső hat és fél évtized után erre így emlékezett: „Kezdem azzal, hogy visszaadhatatlan élmény a Himnuszt hallgatni a kezdőkörben állva. Mindent megért az a pillanat.” A szaklap visszapillantó cikkében Raduly hosszabban beszélt a részletekről: „Jól kezdtem. Azt hittem, most végig jól megy majd a játék. Nem így történt. Az első húsz perc után egyre idegesebbé váltam a megjegyzések, bírálatok következtében. Tudom, hogy a játékostársaim nem rosszindulatból mondták azt, amit mondtak, tudom, hogy segíteni akartak, amikor azt kiáltották, »Add be!«, »Laposan!«, »Emeld be!«, »Kezeld le!«, »Rögtön add!« és így tovább, de nagyon zavart. A második félidőben egyszer sem mertem azt a megoldást választani, amit magam az adott helyzetben a legjobbnak tartottam volna. Hiába biztattam magam, hogy »Ne törődj a megjegyzésekkel, Jóska!«, csak nem tudtam függetleníteni magam tőlük. Így azután egymás után követtem el a hibákat idegeskedésemben. Még kapura törés helyett is beadtam, pedig ott tátongott előttem az űr, az út a kapu felé… Elhatároztam: ha legközelebb újból az a megtiszteltetés ér, hogy bejutok a csapatba, nem fogok törődni a megjegyzésekkel: úgy játszom, ahogy sportköri csapatomban szoktam, ahogy az adott helyzet megkívánja. Mindezek után még egy biztos: ma éjjel nem fogok aludni az idegességtől!”

A Népsport csak Puskást nevesítette, Öcsi valóban utasítgatta, de tőle megszokták a társak. Raduly korábban említette, őt katonamúltja miatt eleinte még úgy szólította meg: „Na mi van, kis Hitler!” Mészöly Kálmán is zrikálta: „Te, neked tintás a hónod alja.” Ám Sebes a páncélosokra utaló Hunyadi Lászlója sértőbb volt, mert szavai mögött érződött a jó pártkatona megvetése. A szövetségi kapitány egyébként nem mondta el, mi a baja vele, a svédek elleni találkozót követően csak odaszólt neki, nem kell többet a válogatotthoz jönnie… Ezek után hiába firtatta a Népsport a tapasztaltabb futballisták felelősségét. A jobbszélső inkább Kocsisra neheztelt. Szerinte Kocka akkor is kiharcolta Sebesnél, hogy Budai II legyen a jobbszélső, ha a Honvéd labdarúgója nem volt éppen formában. Arra hivatkozott, hogy már a Fradiban is ők alkották a jobbszárnyat, Budai tudja, hogyan kell beadni a fejére a labdát. „De Kocsis bizalmát inkább azzal veszítettem el, hogy nem ittam vele. Egy edzőmeccs után a presszóban kikért egy láda sört, azt mondta, igyuk meg, de minden üveg előtt inni kellett volna egy stampedli rumot is. Mondtam neki, Kocka, én nem iszom…”

Golyó volt a beceneve, a Vasas 1955-ös angliai túráján írták róla, olyan gyors, mint egy tűzgolyó, ebből maradt meg az öltözői szlengben a Golyó. A Daily Mirror azt is írta: „Raduly ugyanabba a varázsló-osztályba tartozik, mint Puskás.”

Beszélgettünk még a Vasas KK-sikereiről, befejezésül pedig megkérdeztem tőle: mit üzen a jövő generációjának ezzel az élettapasztalattal?

„Röviden nem könnyű kifejteni, de talán mégis: egy tisztelendő úr ismerősöm szerint a szeretet a legkisebb helyen is elfér. Ez olyan szép, nem? És igaz is.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. szeptember 19-i lapszámában jelent meg.)