Ne törődjünk bele! – Szöllősi György jegyzete

Fontos és fájdalmas tényre hívja fel a figyelmet főmunkatársunk, Csillag Péter kétrészes, négyoldalas összeállítása, amely helyszíni riportok tucatjai, sokéves anyaggyűjtés, megannyi konkrétum, helyi jelenség bemutatása után országos statisztikával bizonyítja: az elmúlt évtizedekben ötszáznál is több felnőtt falusi labdarúgócsapat szűnt meg Magyarországon, nagy részük az utóbbi néhány évben. Ha pedig a felnőttcsapat szétszéled, többnyire maga a sportág, annak intézményes jelenléte szűnik meg a településen, ami nehezen visszafordítható folyamat. Ami azonban az okokat és főleg a lehetséges megoldásokat illeti, abban nagyon nem értek egyet a Magyar Labdarúgó-szövetség lapunkban megszólaló képviselőivel, akik ráadásul arra a szomorú következtetésre jutnak: nincs remény, a folyamat megállíthatatlan.

Miközben egy szóval sem említik például, hogy az utóbbi évek erőteljes csapatszámcsökkenésének közvetlen köze lehet ahhoz, hogy az első Bozsik-program rövid néhány évét nem számítva, az ezredfordulóra 100 ezer alá csökkent az igazolt labdarúgók száma hazánkban, többségük ráadásul öregfiúk-játékos volt. Nos, az akkori gyerekek azóta felnőttkorba értek, s ha már kiskorban sem futballoztak, miért játszanának ma? Ugyanezen logika alapján: ha azt nézzük, hogy az utóbbi 12 évben csaknem a háromszorosára nőtt a játékoslétszám, akkor azért jó remény van arra, hogy a fájdalmas és évtizedes tehetetlenséggel lassan mozduló folyamat mégiscsak megfordul.

Az illetékesek által felsorolt demográfiai tendenciákról – csökkenő gyerekszám, elvándorlás, elöregedés – sem gondolom, hogy bele kellene törődnünk a megváltoztathatatlanságukba (nagy részben éppen ezt célozzák az ország közelmúltbeli erőfeszítései, családpolitikája, falupolitikája), de ezeket a problémákat persze nem a futballszövetség fogja megoldani. Arra azonban igenis találhat, javasolhat megoldást, hogy miként lehetne feloldani a 2010 óta tartó nagyszerű és nagyarányú fejlesztés ellenére meglévő ellentmondást. Sarkítva és leegyszerűsítve azt, hogy bár épült csaknem másfél ezer új focipálya, és megújult majdnem kétszer ennyi, ezek a pályák sokszor nem feltétlenül ott vannak, ahol a focizni vágyó gyerekek. Egyrészt, miközben a fővárosban futballozik az igazolt játékosok negyede, a pályáknak csak a hét százaléka van Budapesten, vagyis itt még mindig égető a pályahiány, másrészt, amíg sok új pálya üresen áll a falvak, városok szélén, az iskolákban, ahol a gyerekek ma már szinte az egész napjukat töltik, továbbra sincs jelen a labdarúgás – sem megfelelő pálya, sem edző, sem bajnokság nincsen. A klubok és megyei szövetségek panaszkodnak, amikor középiskolába, majd egyetemre mennek a fiatalok, abbahagyják a sportot. De könyörgök, nem éppen akkor kellene csak elkezdeniük igazán? Más kérdés, hogy ehhez iskolai sport, valódi iskolai bajnokságok kellenek (nem egy-két hétvégére, kispályára lebutított látszatmegoldások), mert meggyőződésem, hogy a klubokig ma el sem jut a legtehetségesebb játékosok nagy része. Sok országban a teljes utánpótlássport az iskolákban működik és egykor nálunk is ez jelentette a bázist. Ha a fiatalok megszeretik a játékot iskoláskorukban, felnőttként sem akarják abbahagyni, bárhol is élnek majd, s reméljük, minél többen az egyre élhetőbb falvakban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!