A magyar, aki Belaruszban otthon, míg Mihail Gorbacsovval jóban van

Premier League, Primera División, Serie A, Bundesliga, aztán a holland és a belga élvonal, az angol másodosztály vagy éppen Ausztria, újabban Oroszország, levezetésképp akár a „sógorok" negyed- és ötödosztálya – elsősorban ezek azok a bajnokságok, amelyekbe a magyar futballisták (karrierjük különböző szakaszaiban) vágynak.

Az erőskezű Alekszandr Lukasenko vezette, Európa nyugatabbra eső régióiból meglehetősen ferde szemmel méregetett Fehéroroszország? Legalábbis nem tipikus célpont, még ha a helyi bajnokság a boriszovi BATE révén kétszeres BL-főtáblás csapattal büszkélkedhet is (a magyar NB I-nek ilyen klubja ugyebár nincs).

A legutóbbi szezont a belorusz élvonalban, a Naftan Novopolock kötelékében eltöltő Sándor István számára – aki a jelenleg a Győri ETO szakmai stábját erősítő, korábban több NB I-es klub vezetőedzőjeként is dolgozó Sándor István kisebbik fia, a válogatottban is bemutatkozó Sándor György (Videoton) öccse – mégis kézenfekvő volt a választás.

„Anyum belorusz, családtagjai ma is ott élnek, és számomra ottani ismeretség révén adódott a próbajáték, majd a szerződés lehetősége. És bár én már óvodába is Magyarországon jártam, az oroszt meglehetősen jól beszélem″ – említ máris két döntő csapatválasztási tényezőt a külföldi kalandra vágyó és abba belevágó, 26 esztendős ungvári születésű középpályás, aki szerint egyáltalán nem elhanyagolható körülmény egy légiós esetében a nyelvtudás.

„Nemcsak az a fontos, hogy a pályán tudjunk kommunikálni, hanem az is, hogy a magánéletben megértsük egymást. A beilleszkedés szempontjából nem mellékes szempont, ha edzés után közösen el tudunk menni valahová, és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Nekem e téren egyáltalán nem voltak gondjaim."

Így nem volt akadálya annak sem, hogy jóban legyen a keret egy jól ismert történelmi nevet viselő tagjával. „Mihail Gorbacsov? Az egyik csapattársamat valóban így hívták, jó srác, én különösen jóban voltam vele. Nem emlékszem olyasmire, hogy cikizték volna a neve miatt″ – mondja, és ezzel le is zárjuk a Szovjetunió felbomlásában jelentős szerepet játszó korábbi pártfőtitkár felé vezető mellékszálat.

Vissza a nyelvhez: Sándor István az orosz mellett angolul és olaszul is tanult, azaz tavasszal nem feltétlenül orosz nyelvterületen folytatná a karrierjét. Természetesen Fehéroroszországot sem satírozta ki a térképéről, még úgy sem, hogy az elmúlt esztendőben nem minden alakult úgy, ahogyan eltervezte.

„A szezon első felében sokat játszottam, aztán a másodikban valahogyan kegyvesztetté váltam. Pedig akkoriban úgy éreztem, hogy kezdek egyre jobb formába lendülni. Ma sem tudom megmondani az őszi mellőzésem pontos okát. Talán az is szerepet játszott benne, hogy eredetileg két évre akartak szerződtetni, én azonban csak egyet írtam alá, és az idő múlásával látszott, hogy nem lesz folytatás."

Az év végén hazatérő játékos nem titkolja, hogy a Fehéroroszországot sújtó, tavaly bőven száz százalék felett vágtázó infláció sem ösztökélte maradásra, mivel a fizetését átszámítva, jelentősen megerősödő, ezért egyre kevesebb dollárban kapta. Ettől függetlenül – ha nem is a novopolockiakhoz – megfelelő ajánlat birtokában szívesen visszatérne a Magyarországnál nagyjából kétszer nagyobb, nem egészen tízmilliós népességű országba. S hogy miként élt odakint?

Polock Fehéroroszország egyik legrégebbi települése, a mellette fekvő Novopolockot azonban már az olajipar hívta életre az 1950-es évek végén, tulajdonképpen még ma is építik. Mint minden, a futballcsapat is az olajfinomítóhoz kötődik (lásd Naftan), azaz állami pénzen működik.

„A klubnak van olyan létesítménye, ahol a nem helybéli játékosok lakhatnak, akad néhány közösségi helység meg ilyesmi, leginkább talán kollégiumhoz hasonlíthatnám. Mivel azonban anyumat és a barátnőmet is vártam látogatóba, kerestem magamnak lakást, amelyet viszont már nekem kellett fenntartani. Arrafelé az öt és a nyolcemeletes társasházak a megszokottak, de szerencsére nem panelből, hanem téglából húzzák fel őket. Én egy nyolcemeletesben találtam magamnak lakást, megint csak ismerős segítségével. Mindössze harmincöt-negyven négyzetméteres volt, de megfelelt.″

Bár csapattársai kérdezgették a magyar futballról, az itteni bajnokságról és a fizetésekről, tapasztalata szerint az ottani labdarúgók nem a magyar NB I-ben látják a kiugrási lehetőséget.

„Általában az orosz, a lengyel és az ukrán élvonal a célpontjuk – az egyik volt csapattársam például mostanában szerződött Oroszországba –, s ha ezekben nem jön össze a szerződés, akkor is inkább Kazahsztán és Azerbajdzsán az úti cél, vagyis olyan országok, ahol az orosz nyelvtudással boldogulni lehet. Megfigyelésem szerint nem szívesen tanulnak angolul, bár nyilvánvalóan vannak kivételek, akik erősítik a szabályt.″

A két Hleb testvér, a Stuttgartot, az Arsenalt, a Barcelonát is megjáró Alekszandr, és öccse, a szintén sokszoros válogatott Vjacseszlav, valamint a több mint tíz éve Olaszországban futballozó Vitalij Kutuzov jól ismert alakjai az európai futballnak. S bár a válogatott nemrégiben Eb-selejtezőn idegenben legyőzte Franciaországot, a labdarúgás korántsem olyan népszerű Fehéroroszországban, mint hazánkban.

„Pontos rangsort nem tudnék mondani, de hogy a második helynél nem helyezik előrébb a futballt, az egészen biztos. A jégkorong mindent ver. Maga az államelnök is nagy hokirajongó, nem véletlenül olyan sok a pénz a jégkorongban. Ha egy városnak van harmincezer lakosa, szinte automatikusan jár neki egy remek jégcsarnok. A futballisták, ha nem is kifejezetten bosszúsak, de nehezen emésztik meg, hogy e bőkezűség az ő sportágukra korántsem jellemző. Pedig ugye ott van a BATE, amelynek létezésérő lassan minden európai futballrajongó tud.″

Nos, mint jeleztük, egyelőre kérdéses, hogy ifjabb Sándor István a következő szezonban is szembetalálja-e magát a fehérorosz kirakatcsapattal. Nem bánná, ha így történne, de nem zárja ki a magyarországi folytatást sem – még azt sem, hogy végül újra az NB II-ben megkapaszkodni vágyó budaörsiek segítségére lesz.