Át kellett esni a nehézségeken – exkluzív interjú Szoboszlai Dominikkel

– Minden tökéletes?
– Mondhatjuk – mondta a salzburgi látogatásunk során adott interjújában Szoboszlai Dominik, az RB Salzburg középpályása, aki ebben az idényben bajnok, valamint Osztrák Kupa-győztes lett együttesével, amely a következő idényben a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepel. – Erős csapatban futballozom, gyönyörű városban élek, és amikor teheti, Magyarországon élő barátnőm is meglátogat. Az első időszakban voltak nehézségek, kevésbé tudtam angolul, németül még annyira sem, de próbálkoztam. Ha csendben ültem volna az öltözőben, sohasem fogadnak be. Előfordult persze, hogy kinevettek, de én is tudtam nevetni magamon. Amint tudtam, elkezdtem németül tanulni, és most már az osztrák újságíróknak is képes vagyok interjút adni.

– Mennyi időbe telt, mire a pályán is elfogadták?
– Át kellett esni a nehézségeken. Ha nem osztrák vagy, másként néznek rád. Csak akkor kapok lehetőséget, ha többet nyújtok, mint a helyi játékosok, ezt az első edzés után megtanultam. Az első salzburgi gyakorláson, az egymás közötti játéknál fedezni akartam a labdát, beálltam testtel, mire a mögöttem lévő játékos azonnal letépte rólam a megkülönböztető dresszt. A csapattársak kíváncsiak voltak, hogyan reagál az új fiú. Nyilván az edzőt is érdekelte, mert nem fújt a sípjába, jelezte, hogy mehet tovább a játék. A többiek kezdetben nem is keresték a társaságomat, időbe telt, mire megkérdezték, van-e kedvem velük tartani ide-oda. Mindig igennel feleltem, mert szerettem volna beilleszkedni és minél előbb megtanulni a nyelvet.

– Egyébként visszaadta a kölcsönt? Már ami a mezletépést illeti.
– Nekem nem ez a stílusom, inkább megpróbálom kicselezni azt, aki keménykedik velem. Ha bejön, még idegesebb lesz, amiből a csapatom is profitál.

– A magyar utánpótlásban is próbáltak keménykedni?
– Otthon inkább követő emberfogással próbálkoztak ellenem. Többnyire nem tudtak szabálytalanul megállítani, mert nem értek utol. Amikor az ellenfélnek mégis sikerült belém rúgnia egy nagyot, nem tudtam mást csinálni, mint felkelni, és újra kicselezni. Ettől még idegesebb lett, és előbb-utóbb kiállították. Egyszer az egyik nagy múltú fővárosi klub utánpótláscsapata ellen játszottunk, és rám állítottak egy játékost, hogy végig kövessen. Mivel végig mellettem állt, fogtam magam, és beálltam az ellenfél kapujába. Szó szerint, a gólvonalra, a kapusuk mögé. A srác oda is követett, így viszont a csatáraink sosem voltak lesen. Amikor lecserélték az őrzőmet, a helyette pályára lépő játékos ugyanúgy odaállt mellém. Kiballagtam a szögletzászlóhoz, kicsit beszélgettem vele, azt mondta, nem tud mit csinálni, ezt az utasítást kapta. Édesapám volt az edző, ő is csak nevetett. Már kilenc-nullára vezettünk, de az ellenfelem még akkor is mellettem állt.

– A Salzburg első csapatánál „kóstolgatták”?
– A felnőtteknél nem keménykedtek, ott épp elég kihívás, hogy folyamatosan teljesíteni kell a játéklehetőségért. A Salzburg bátran nyúl a fiatalokhoz, de csak akkor, ha megállják a helyüket.

– A klub sportigazgatója, Christoph Freund azt mondta, kifejezetten feldobja a nyomás, és sokkal jobban teljesít, ha több tízezer néző előtt kell futballoznia.
– A tömeg és a tét még több energiát ad. A Napoli elleni hazai Európa-liga-találkozón hetvennégy percet kaptam, de a lefújás után képes lettem volna még ötször annyit futni. Az olaszok ellen a szokásosnál jobban izgultam, de tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhatom veszni, muszáj jól futballoznom. Az első tíz perben kicsit kivártam, csak a biztos passzokat választottam, de utána belelendültem. A nemzeti csapat szempontjából sokat jelentett, hogy a Salzburgban is sok válogatott futballozik, akikkel mindennap meg kell küzdenem a játéklehetőségért. Amikor márciusban megkaptam a meghívót Marco Rossitól, nem változott a helyzetem: ugyanúgy válogatott játékosok között kellett bizonyítanom Telkiben, mint idekint, Salzburgban.

– Miben kellett a legtöbbet fejlődnie, amikor Salzburgba került?
– Át kellett állítanom az agyamat arra, hogy labdavesztés után azonnal visszatámadjak. Fizikailag többet kellett fejlődnöm: muszáj volt gyorsulnom és a párharcok miatt izmosodnom is.

– Hol tartana most, ha Magyarországon marad?
– Erre nem tudok válaszolni, mert egyértelmű volt, hogy külföldön szeretnék fejlődni. Teljesen más a közeg, a legszembetűnőbb különbség talán a játékosok és az edzők közti viszony. Emellett itt az idősebb labdarúgók valóban segítik a fiatalokat.

– A tehetségének vagy a pluszmunkának köszönheti az európai élcsapatok érdeklődését?
– Mindkettőnek. Apu azt sulykolta, hogy napi másfél óra edzéssel nem lehetek kiemelkedő futballista. Akadtak mélypontok, de sohasem akartam abbahagyni a futballt. Olykor magamban azt mondtam, most már elég lesz, de apu sosem engedte, hogy elég legyen, folytatnom kellett az edzést.

– És amíg a kortársai osztálykirándulásra mentek, esetleg moziba vagy biliárdozni?
– Akkoriban rosszul éltem meg, elvégre amíg ők a városban vagy a moziban töltötték az idejüket, én edzettem. Ugyanakkor sohasem szenvedtem hiányt semmiben. Nem zártak kolostorba, csak kevesebb szabadidőm volt, mint a kortársaimnak. Most azt mondom, megérte, mert én futballozom a Salzburgban, és nem ők. Akkor irigyeltem őket, most talán fordított a helyzet. Voltak gyerekek, akik olykor kint maradtak velem külön gyakorolni, megkérdezték aput, hogy csatlakozhatnak-e, de olyan srác nem volt, aki rendszeresen túlórázott volna.

– Amikor a pluszmunkát végezte, megkapta, hogy minek csinálja?
– A negatív megjegyzéseket általában apu hallgatta a többi szülőtől. Sokszor kaptam a fejemre, ha valami rosszat csináltam a pályán, mire a többi szülő közbeszólt, hogy minek teremti le a szegény gyereket, ettől úgysem változik semmi. Apu nem válaszolt, csak nyelte magában a „jó tanácsokat.”

– Mit szól ahhoz, hogy most a legnagyobb magyar tehetségként emlegetik, akitől azt várják, hogy egy nap a Juventusban, a Realban vagy a Liverpoolban futballozik?
– Nem zavar, sőt, szeretnék megfelelni ennek a szerepnek. Akadnak, akik csak legyintenek, és azt mondják, ugyanúgy elkallódom, mint a többi magyar tehetség. Azért dolgozom, hogy bizonyítsam, tévednek. Ha ugyanolyan lennék, mint a többség, már hazaszerződtem volna, mert hiányoznak a szüleim, a barátnőm, és a két és fél éves kishúgom. De inkább maradtam, elviselem a hiányukat, és dolgozom tovább, mert bízom benne, hogy egy nap mindez kifizetődik.

– Azt is hallani, hogy tizennyolc esztendős játékoshoz képest olykor túlságosan nagy az önbizalma.
– Aki nem bízik magában, hagyja abba a labdarúgást.

– Hogy éli meg, hogy sokan már most valamelyik európai topcsapatban akarják látni?
– Tisztában vagyok a realitásokkal. Ha a Juventushoz szerződtem volna fél évvel ezelőtt, amikor még semmit sem tudtam a profi futballról, nem jutottam volna messzire. Most az osztrák bajnoknál küzdök azért, hogy a következő idénytől stabil kezdőjátékos váljék belőlem, az ősszel pedig a Bajnokok Ligája csoportkörében mérhetem le, hol tartok a fejlődésben. Minden másról csak utána érdemes beszélni.

– Ezek szerint a következő idényben is a Salzburgnál marad?
– Így tervezem. Mindenkinek ez a legjobb megoldás.

– Milyen BL-csoportban szerepelne a Salzburg, ha ön állíthatná össze?
– Nehéz kérdés. A Real Madrid vélhetően a második kalapba kerül, a Juventus az elsőbe, ha ezt a két csapatot megkapnánk… Hatalmas élményt jelentene Cristiano Ronaldo, valamint a madridi sztárklub ellen futballozni, de reálisan nézve, nem lenne esélyünk továbbjutni a csoportból. Ezzel szemben ha az első kalapból kapnánk egy nagyágyút, ám a másodikból esetleg egy kicsit gyengébb együttest… A szerencse majd eldönti.

Szoboszlai Zsolt nem tipikus futballapuka, hanem olyan edző, aki a gyerekétől még inkább megkövetelte a maximumot – a jelek szerint megérte.

A magyar középpályás többször elmondta, hogy édesapjának, a korábban a Tatabánya színeiben 15 NB I-es mérkőzésen pályára lépő Szoboszlai Zsoltnak köszönheti a legtöbbet. Miután a korábbi csatár 2000-ben abbahagyta a profi futballt, edzőként maradt a labdarúgás világában, s a székesfehérvári Főnix-Gold trénereként mindig fiától követelte a legtöbbet.

„Elmondtam neki, ha igényli a pluszmunkát, szívesen segítem, elvégre ez a szakmám – mondta a Nemzeti Sportnak Szoboszlai Zsolt. – Nekem magától értetődő volt, ő is jól érezte magát, úgyhogy minden klappolt. Napi öt órát futballozott, miután végzett az edzésével, nekiállt az egyéni fejlesztésnek. Többektől megkaptam, hogy feleslegesen dolgoztatom a fiamat, az élet viszont minket igazolt.”

A büszke családapa a szakmai továbbképzés mellett a pályán kívül is odafigyelt a fiára.

„Sportemberhez méltó életmódra neveltem, de semmi különlegesre nem kell gondolni. Keljen fel idejében, menjünk edzésre, végezze el a szükséges regenerációt, figyeljen oda az étkezésre, az alvásra és a többi. Mivel kamasz srácról beszélünk, ahol tudott, ő is csalt, csak éppen megvolt a kontroll, ezért nem tudott átverni. Most nehezebb, mert még mindig kamasz, de már nem tudom szemmel tartani. Gyanítom, hogy alkalmanként pótolja, ami korábban kimaradt az életéből. Előttem persze mindig vizet iszik, de ha nem látom, gondolom a cukros üdítőt sem utasítja vissza, és mivel imádja a gumicukrot, szerintem azt sem. Ugyanakkor ez benne van a pakliban, elvégre annak ellenére, hogy miket írnak róla, mégiscsak tinédzserről beszélünk. Az én feladatom, hogy rávezessem arra, mire van szüksége a legjobb teljesítményhez. Máshogy nem megy: a tévében látott legmagasabb szinthez csak fanatizmussal lehet eljutni.”

Az európai topcsapatok érdeklődésével kapcsolatban az édesapa is határozottan fogalmaz.

„Hatalmas büszkeséget jelentene, ha a Juventusban futballozna, de csak azért nem szerződik oda, hogy utána elmondhassam, a fiam Torinóba igazolt. Kidüllesztett mellkassal járhatnék az utcán, mindenki előre köszönne, és Dominik hazahozná apának a dedikált fekete-fehér mezt, csak aztán sírva fakadnánk, mert egy percet sem játszana. Nincs szükségünk arra, hogy utána mindenki rajta gúnyolódjon, amiért a kispadon ül. Aki kőkeményen dolgozik, annak elérhető valamelyik topcsapat, csak nem mindegy, hogy pályafutása melyik szakaszában. Inkább szerepeljen egy kisebb klubban, emelkedjen ki, és amikor elég éretté válik, elmehet valamelyik topcsapatba. Ha akkor megugorja az akadályt, Juventus-szintű együttesben futballozik majd, ha nem sikerül neki, akkor a Hoffenheimben, az Evertonban vagy a Getaféban játszik majd rendszeresen – akkor is boldog leszek, mert úgy is az elmúlt harminc év legjobb magyar játékosa lehet. Több szakmai visszajelzést kaptunk arról, hogy idővel eléri a legmagasabb szintet, de ehhez néhány évre még biztosan szüksége van. És senkinek se legyen kétsége: az életnek egyszer-kétszer még arcul kell csapnia, hogy eljusson odáig. Emellett remélem, hogy a következő években több hozzá hasonló képességű magyar játékos tűnik fel idehaza vagy külföldön.”