Egy meccs, nem több – interjú ifjabb Dárdai Pállal

– Milyen érzés?
– Nagyon jó – felelte a Nemzeti Sport megkeresésére ifjabb Dárdai Pál, aki húsvéthétfőn, az Ausztria ellen 3–0-ra megnyert felkészülési mérkőzésen bemutatkozott a német U18-as válogatottban. – Azt feltehetőleg nem sokan tudják, hogy már korábban is tagja voltam a keretnek, nemegyszer készültem együtt a csapattal, de mivel nem voltak meg a német okmányaim, meccsen nem szerepelhettem. A papírokat azonban nemrég megkaptam – nem utolsósorban a jogosítvány megszerzéséhez kellettek –, így Meikel Schönweitz szövetségi edző számításba vehetett az osztrákok ellen.

– Mindjárt kezdőként, ugyebár.
– Jó egy órát töltöttem a pályán, úgy érzem, nem okoztam csalódást. Annak ellenére sem, hogy szokatlan szerepkörben, védekező középpályásként játszottam. Édesanyám is ott volt a lelátón, a lefújást követően megdicsért. Ha ő vagy édesapám elismerő szavakkal illeti a teljesítményemet, akkor tényleg nem lehetett rá panasz… A családunkban fontos az őszinteség, ha gyengén futballozom, a szüleim nem veregetik azzal a vállam, hogy hú, de jó voltál, fiam! Ha a kritikának helye van, kritizálnak, ugyanakkor azt is megmondják, ha jól ment a játék. Szerencsére hétfőn jól ment.

– Lesz folytatás?
– Remélem, lesz. Májusban Olaszország következik, szeretnék játszani azon a mérkőzésen is.

– Tekintsük még előrébb?
– Semmi értelme! Tudom, az elmúlt napokban odahaza témát jelentett, hogy német vagy magyar válogatott leszek-e, de felesleges ezzel foglalkozni. Egyszer pályára léptem a német U18-as együttesben, ennyi történt, nem több. A felnőttválogatott karrier szempontjából ez semmit sem jelent, ezt senki se felejtse el. Arról nem szólva, hogy csak jövő hétfőn töltöm be a tizennyolcat, ki tudja, mi lesz velem két-három év múlva. Az sem biztos, hogy futballozom még akkor.

– Szeretne, nem?
– Szeretnék, hogyne szeretnék, de nem vehetem készpénznek, hogy minden a vágyaim szerint alakul.

– Édesapja nemrég úgy nyilatkozott lapunkban, hogy az érettségi és az egyetem jelenleg előrébb való, mint a foci. Egyetért vele?
– Maximálisan. Most még fontosabb az iskola, mint a foci, hiszen, mint az imént utaltam rá, fel kell készülnöm arra az esetre is, hogy az álmom nem teljesül. Annyi előnyöm azért van, hogy a Hertha sportiskolájába járok, a suli pedig az edzőközpont területén található, így az edzések előtt több időm jut a tanulásra, mintha át kellene utaznom a fél városon. A sorrend pillanatnyilag tehát így fest: első az érettségi, második az egyetemi felvételi, harmadik a labdarúgás.

– S ötödik a Herth­a…
– Óriási fegyvertény, hogy ilyen előkelő helyen áll a csapat, ennél csak az lenne nagyobb bravúr, ha a szezonzárásig meg is őrizné ezt a pozíciót.

– Hogy megint az édesapját, történetesen a gárda vezetőedzőjét idézzük: „Nem irigylem Palkót, mert többet követelek tőle, mint mástól.”
– Részemről ezzel nincs probléma, mert tisztában vagyok azzal, hogy a fiaként többet kell nyújtanom, mint másoknak. Ez egyébként motivál is, fenemód hajt, hogy megmutassam, nem az apám miatt jutottam idáig. Nem mellesleg abban is igaza van, hogy amíg ő lazán kezelte, hogy a Papa volt az edzője Pécsen, addig én valamelyest érzékenyebben élem meg ezt a szituációt, de legalább ez is arra sarkall, hogy mihamarabb felnőjek.

– Meglehet, jobban járna, ha gyerek maradna. Mert amit itt-ott kapott azért, hogy magára öltötte a német válogatott szerelését, még egy felnőtt is nehezen nyelné le...
– Nem foglalkozom olyanokkal, akik nem ismernek engem, nem ismerik a családomat. Hála az égnek, vannak olyanok körülöttem, akiknek adhatok a véleményére, nekem csak ők számítanak. Csupán ismételni tudom magam: még az sem biztos, hogy első osztályú futballista válik belőlem, felesleges azon rágódni, mi leszek, ha nagy leszek. Ha egyáltalán eljutok odáig, majd eldöntöm, addig minden szóért kár ebben a témában. Nem is akartam erről nyilatkozni, de a végén úgy voltam vele, egyszer talán érdemes róla beszélni. Többször viszont nem, és ha kérhetem, ezt mindenki tartsa tiszteletben. Semmi mással nem akarok foglalkozni a folytatásban, csak a futballal. És persze a tanulással.

– Még annyit áruljon el, hogy a hétfői mérkőzés volt eddigi pályafutása legnagyobb élménye?
– Nem. A Hertha U15-ös csapatával, amelyet akkor apa irányított, szinte mindent megnyertünk, amit csak lehetett. Az az év éppúgy felejthetetlen, mint a két héttel ezelőtti, Mönchengladbach elleni kilencven perc a Bundesligában.

– Hiszen be sem szállt azon a bajnokin, amely ráadásul vereséggel végződött.
– Csakugyan nem, de kerettagként már ott álltam az álmom kapujában…