Hazaárulóból már-már megváltó lett - a teljes Huszti-interjú

– Bemelegítő kérdés: mi történt önnel szombaton? A hírek arról szóltak, hogy a Hoffenheim elleni mérkőzés szünetében emésztőrendszeri probléma miatt kellett lecserélni.
– Gyomorrontásom volt – vágta rá Huszti Szabolcs. – Már a meccs előtt is szenvedtem, ám azt hittem, kibírom. Tévedtem. Nagyon sajnáltam, de negyvenöt perc után nem tudtam folytatni a játékot. Az még inkább elkeserített, hogy vereséget szenvedtünk. Ezen azonban már nem tudunk változtatni, úgyhogy inkább a vasárnapi, Werder elleni csatára koncentrálunk.

– Hétfőn viszont még Berlinben volt jelenése…
– Ahol találkoztam mások mellett Lothar Matthäusszal, Dárdai Pállal és Hajnal Tamással. Bár napi szinten nem tartjuk a kapcsolatot, jó volt beszélgetni velük. A magyar nagykövetség által szervezett eseményen Béla Réthy, a ZDF magyar származású riportere faggatott minket. Kaptam tőle kellemetlen kérdéseket is. Nehéz lett volna kikerülni azokat, de nem is akartam.

NINCS ÉRTELME A RANGLISTA MIATT FUTBALLOZNI ÉS GYŐZNI

– Akkor vágjunk bele mi is: miután Egervári Sándor lemondott, kértünk egy interjút öntől, ám akkor elhárította az érdeklődésünket, mondván, egyelőre nem szeretne nyilatkozni. Most mégis kötélnek állt. Miért?
– Azokban a napokban lecsaphattam volna a magas labdát, de nem akartam. Nem vagyok kárörvendő típus. Hogy most mégis megszólalok, annak egy oka van: egyszer és mindenkorra szeretném lezárni ezt a témát. Hadd kezdjem ott, hogy hétfőn sok mindenben egyetértettem Dárdai Pállal és Hajnal Tamással. Én is azt vallom, hogy az előrelépés érdekében gyökeres változásokra van szükség a magyar labdarúgásban. Mindazonáltal nevetségesnek tartom, hogy amíg a bukaresti mérkőzés előtt még hurráhangulat uralkodott, ma már mindenki temeti a futballunkat. Kérdem én: két hónappal ezelőtt jobb volt bármivel is a focink? Vagy jobb volt az utánpótlásképzés? Netán nagyobb volt a merítési lehetőség? Ugyan már! A lelke mélyén mindenki tudta, hogy komoly gondok vannak. Már bocsánat, de a vak is látta. Három éve én is megfogalmaztam a kritikámat, bár az leginkább a válogatottra vonatkozott, nem általánosan a magyar labdarúgásra.

– Amióta napvilágot látott, akadt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy megírta az ominózus levelét?
– Nem. És mielőtt bárkiben is felvetődne, leszögezem: elégtételt sem érzek amiatt, hogy Egervári Sándor távozott posztjáról. Szurkoltam a csapatnak, hogy jusson ki a világbajnokságra. Még akkor is, ha reálisan nézve sok esélye nem volt rá. Bukarestben és Amszterdamban ki lehet kapni, de nem így. Ez van akkor, ha egy csapat nem Franciaország és Argentína, hanem Kuvait és Liechtenstein ellen vív felkészülési meccseket. Utóbbi mérkőzések kizárólag arra voltak jók, hogy a világranglistán az ötvenedik helyről felkapaszkodjunk a harmincharmadikra. Aztán jöttek a negyedik kalapba sorolt románok, és kaptunk tőlük egy hármast. Nem tartom kizártnak, hogy valamelyest tudatos is volt az edzőpartnerek megválasztása, mert így lehetett feljebb kúszni a ranglétrán, ami a selejtezőcsoportok elkészítésénél hasznos, csakhogy papíron hiába vagyunk jobbak sok csapatnál, a pályán fény derül az igazságra. De Vatikánnal még le lehetne kötni egy oda-visszavágós párharcot, és akkor két-három helyet megint ugranánk…

LOTHAR MATTHÄUSÉK MAGUK MÖGÖTT HAGYTAK EGY VÁZAT

– Úgy látom, szeret ellenséget gyűjteni.
– Dehogy szeretek. Csak vállalom a véleményemet. Például a stadionépítések ügyében. Nagyon jónak tartom, hogy stadionokat, akadémiákat, edzőközpontokat húznak fel. Nem mellesleg: munkahelyeket teremtenek ezzel. Kár, hogy sokan belekeverik a politikát a futballba. Őszinte leszek, engem nem érdekel, hogy ki kormányoz, számomra az a fontos, hogy legyen jó futballunk végre. Azt örömmel látom, hogy az állam támogatja a labdarúgást, tetszik a koncepció, jó lenne végigvinni.

– Hadd idézzem önt: „Nem hiszem, hogy az én generációmat kellene erőltetni”.
– Hétfőn valóban így fogalmaztam, amikor szóba került a válogatottság. Már elmúltam harminc, a következő Európa-bajnokság időpontjában harminchárom éves leszek. Tényleg úgy gondolom, hogy jöjjenek a fiatalok. Habár azt nem tudom, hogy kik azok a tehetséges fiatalok. Amikor Lothar Mätthaus vagy Erwin Koeman elköszönt, hagyott maga mögött egy olyan vázat, amelyre lehetett építeni. Most ezt nem látom.

– Azért ismerje el, akad egy-két olyan neves futballista, aki jóval harminc felett is megállja a helyét hazája válogatottjában – is.
– Persze, vannak ilyenek. Én azonban nem tartozom közéjük. Felteszem a kezem, vállalom a felelősséget: én is hibás vagyok azért, hogy az elmúlt években a magyar labdarúgó-válogatott sehova sem kvalifikálta magát. A Máltán elszenvedett történelmi vereségnek én is részese voltam, mint ahogy a Dánia elleni, hazai vb-selejtezőn én hagytam ki a ziccert. Annak ugyanakkor egyszer érdemes lenne utánanézni, hogy a Koeman-éra alatt hány gólban voltam benne. A felelősségre visszakanyarodva: olykor azért eszembe jut, a válogatottbeli bemutatkozásom óta kilenc év telt el, és abból a kilenc évből négy és fél évig nem voltam tagja a nemzeti együttesnek – ha valóban én voltam a kerékkötő, abban az időszakban miért nem sikerült kijutni sehova? Különös aztán az is, hogy két külföldi szakemberrel megtaláltam a közös hangot, két magyarral meg nem. Holott Lothar Matthäusnál és Erwin Koemannál is voltam csere, mégsem jutott eszembe, hogy ebben a közegben nincs keresnivalóm.

A FALURÓL INDULÓ SRÁCOT MA ÖTVENEZREN ÜNNEPLIK

– Egervári Sándor irányítása mellett eszébe jutott…
– Ha összefutnánk Egervári Sándorral, nem kerülném el a tekintetét, köszönnék neki, talán még váltanánk is néhány szót, azt viszont nem feledem, hogy a levél megírása után csak Juhász Roland állt ki mellettem. Legalábbis a nyilvánosság előtt… Majd következett a lejáratókampány, ami, nem tagadom, rosszulesett. Megvertük San Marinót nyolc nullára, és már üzengettek is, hogy Egervári–Huszti tizenegy nulla. Némelyek még hazaárulónak is kikiáltottak. Később, amint kezdett rosszabbra fordulni a helyzet – mert időközben játszottunk a hollandokkal és a románokkal –, már jöttek azzal, hogy helyem lenne a keretben, mostanra meg eljutottunk odáig, hogy szinte megváltóként várnak. Vicces… Én tudatosan próbáltam távol tartani magam mindettől, még kívülről sem akartam ártani, az elmúlt esztendőkben ezért nem is nyilatkoztam a válogatottról. Ma mégis arról szólnak a hírek, hogy a „közösségromboló” Husztinak vissza kell térnie a nemzeti együttesbe. A kérdés csupán költői: oda, abba a társaságba menjek vissza, ahol egy ember állt ki mellettem?

– A válogatott mindennél és mindenkinél előbbre való, nemde?
– Higgye el, tudom, milyen felemelő érzés a címeres mezt viselni, ötvenegyszer megadatott. A bajom ezzel csak az, hogy olyanok akarják megmagyarázni nekem, mi a fontos és mi nem az, akiknek fogalmuk sincs erről. Fröcsögnek, hogy ők mi mindent tettek Magyarországért, bezzeg én… Maradjunk annyiban, hogy magyar futballistaként én többet tettem Magyarországért, mint jó néhány harsogó. Ha Hannoverben lövök egy gólt, ötvenezren ünnepelnek – engem, a magyar fiút. Sosem feledem, hogy Magyarországról jöttem, hogy egy nyolcszázas faluból jutottam idáig. Lehet, hogy egyeseknek nem tetszik, de erre büszke vagyok.

– A magyar labdarúgás jelenlegi helyzetében mindegy, hogy hazai vagy külföldi kapitányra esik a vezérkar választása?
– Már hogy lenne mindegy! Egy rátermett külföldi kapitányra van szükség, aki mögé mindenki teljes mellszélességgel felsorakozik. Állítom ezt annak ellenére, hogy egy fecske köztudottan nem csinál nyarat. Ám akkor is egy elismert szakemberre van szükség, akivel lehet, hogy kikapsz Hollandiában, de biztos, hogy nem nyolc egyre. Olyan sikereket megélt kapitány kell, aki győztes típus, aki kijelöl egy irányvonalat, akinek van konkrét elképzelése, és ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a magyar válogatottnál is megvalósítsa. A lényeg az, hogy végre látszódjon, van arca, van taktikája, van jövője a csapatnak. S feltétlenül szerződtetni kellene egy szakmai igazgatót is, aki kiépít egy komoly stábot – amelynek megfelelő tudás birtokában nyugodtan lehetnek magyar tagjai –, és aki mindent koordinál és kontrollál. Azt természetesen badarság elvárni, hogy ettől egy csapásra minden megváltozik. Amiről beszélek, az hosszú folyamat, de a saját érdekünkben megéri várni.

AZ ÖLTÖZŐ NEM GŐZKABIN, AHOL DÚL A NAGY SZERETET

– Mit tenne akkor, ha az MLSZ kinevezné a rátermett külföldi kapitányt, ő pedig azzal nyitna, hogy szüksége van Huszti Szabolcsra?
– Nem vagyok híve a visszarángatásnak. Ráadásul én kétszer már eljöttem a válogatottól. Számomra a nemzeti csapat nem különböző érdekekről és nem is a pénzről szól. Amit kaptam az ötvenegy meccsért, felajánlottam egy gyerekkórháznak. Vannak jó- és rosszakaróim, no és vannak az elmaradhatatlan „megmondóemberek”, a régi nagyok, akik közül a legtöbben a múltból élnek. Minden tiszteletem az övék, de ne ők mondják meg, mi legyen a magyar futballal! Egyértelmű, minden téren a legjobbra kell törekedni. Mert fejlődött ugyan valamelyest a labdarúgásunk, messze nem annyit, mint más országoké. Nyugaton mindenütt honorálják a jó munkát, itthon meg ötvenezer forintot keresnek az utánpótlásban dolgozók… Könyörgöm, legalább a szakképzett edzőket fizessék meg tisztességesen! Az egész egyébként ott kezdődik, hogy nem mindegy, a gyerekedet egy ötvenezer nézővel teli német stadionba viszed ki először, vagy egy olyan magyar pályára, ahol ötszázan lézengenek. Ha a német stadionba mentek, akkor a srác onnantól fogva arról álmodik, hogy tizenvalahány esztendő múlva már őt bámuljak a lelátóról. Ha a magyar pályára, legközelebb valószínűleg már nem tart veled a gyerek.

– Nem lesz így egyhamar szerethető csapatunk…
– Ettől a dumától megyek a falnak. Ez nem a gőzkabin, ahol mindenki szereti egymást… Engem ne szeressen senki, csak legyen sikeres a csapatom! A svédek magasról tesznek arra, hogy Zlatan Ibrahimovic rendes gyerek vagy nem, azért imádják, mert a válogatott vezére. A magyar válogatottba sem jó fiúk kellenek, hanem futballisták!

– Ha már az imént szóba került egy gyerek álma, feltételezem, egy-két évtizede még ön is vágyott arra, hogy egy Európa- vagy világbajnokságon szerepeljen. Akkor ennyit erről?
– Még arról is álmodtam, hogy a magasba emelem a világelsőt megillető serleget… Fájdalom, ez már biztosan nem valósul meg. Ahogyan az Eb- vagy vb-részvételről szőtt álmom sem. Hozzáteszem, a futballnál van sokkal fontosabb dolog az életben. Valaki játszhat magas szinten mondjuk húsz és harmincnégy éves kora között, csakhogy az élet nem abból a tizennégy esztendőből áll. Robert Enke Hannoverben a csapattársam volt, számítottak rá a német válogatottban is, úgy tűnt, kerek az élete, mégis öngyilkos lett. Ezek után tőlem senki sem hallja azt, hogy mindenem a labdarúgás. Szeretem, persze, de nekem a családom, a kislányom, a feleségem, a szüleim és a testvérem a mindenem, valamint egy-két igaz barátom. Nekik akarok megfelelni, nem másoknak. Nem vagyok megsértődve, nem haragszom senkire, de… Kicsit bánt, hogy három éve senki sem vett a védelmébe. Igaz, nem is kértem, csak jó lett volna megtapasztalni, hogy valóban olyan nagy az egység, mint azt sokan hangoztatták… Mindegy, túl vagyunk rajta. Eddig is tettem a dolgom, ezután sem lesz másként. Boldog ember vagyok, pláne azok után, hogy hét hete megszületett a kislányom.

AZ MLSZ-BEN NINCS BARÁTJA, IGAZ, NEM IS VÁGYIK ERRE…

– Ha ötvenegyről nem is jut ötvenkettőre, arra lát esélyt, hogy egyszer a magyar futballban dolgozzon?
– Ahhoz sok mindennek kellene változnia. Nekem nincs sok barátom az MLSZ-ben. Akik évtizedek óta a szövetség alkalmazásában állnak, azokkal nem is tudnék együtt dolgozni. Olyan lenne, mintha széllel szemben próbálnék könnyíteni magamon… Pillanatnyilag nem is cél, hogy pályát váltsak. Hosszú távra sosem tervezek, de három jó évem szerintem még lehet a pályán. Több nemigen, mert levezetni nem akarok. És ha befejezem, hazaköltözünk a családdal, mert hiányzik Magyarország.

– A háta mögött bizonyára összesúgnak majd a pesti flaszteren…
– Ha valakinek nem tetszik valami, mondja a szemembe! Érdekes ám ez is. Különböző fórumokon sokan elmondtak sok mindennek, de amikor otthon voltam, senki sem lépett elém azzal, hogy Huszti, te szemét! Én mindenesetre emelt fővel járok, mert nincs miért szégyenkeznem. Amit elértem, azért becsülettel megharcoltam. Tulajdonképpen ennyi az én történetem.