Huszti: Szégyellhetném magam, ha csak úgy besétálnék az Eb-re

– Hiányzott Európa, hiányzott Németország?
Minek is tagadjam, hiányzott – indította a Nemzeti Sportnak adott interjúját Huszti Szabolcs, akinek jól végződött az előző éve: december 30-án másfél plusz egy évre kötelezte el magát az Eintracht Frankfurthoz.

– A német lapok a múlt kedden írtak először arról, hogy másodszor is visszatérhet a Bundesligába, másnap már be is jelentették, hogy aláírt az új csapatához. Ez gyorsan ment...
– Kívülről valóban úgy tűnhet, de elhiheti nekem, nem huszonnégy óra leforgása alatt dőlt el, hogy a Csangcsun Jatajtól a Frankfurthoz szerződöm. Arról nem is beszélve, hogy nem csupán az Eintracht keresett meg, sőt, nem csupán Németországból érdeklődtek. Csapatnevekkel azonban nem dobálóznék, egyebek mellett azért sem, mert nem szokásom. A menedzserem, Filipovics Vladan is annak a híve, hogy csak akkor érdemes valamiről beszélni, ha konkrétum van az ügyben.

– Hát most volt! Ami azt illeti, sokakat meglepett.
– Való igaz, kevesen gondolták úgy, hogy egy Bundesliga-klub velem akarja megerősíteni a keretét. Mindazonáltal aki netán azt hiszi, hogy levezetni mentem Ázsiába, téved. A világért sem szeretnék senkit megbántani, de az NB I-ben nem játszanak brazil és olasz válogatott játékosok – Kínában igen. Az ottani futball rengeteget fejlődött az elmúlt években, temérdek pénzt öltek bele, és az eredmény nem is maradt el. Egy európai ember számára nem egyszerű az élet arrafelé, ráadásul sok időt töltöttem a szeretteim nélkül, mégsem bántam meg, hogy kétezer-tizennégy nyarán belevágtam a kínai kalandba. A múltam, illetve az ott mutatott teljesítményem miatt tiszteltek, felnéztek rám. Másfél éve a családdal együtt döntöttünk úgy, hogy elfogadom a Jataj ajánlatát, most ugyanúgy közösen határoztunk arról, hogy ebből elég volt. Napokon belül megszületik a második gyermekem, a családom mellett akartam lenni. Már a nyáron jeleztem a vezetőknek, hogy a télen szeretnék váltani, rá is bólintottak a kérésemre. A végén ugyan kicsit nehezen engedtek el, de egyetlen rossz szavam sem lehet rájuk. Korrektek voltak, betartották a szavukat.

– A Kínában töltött időszak alatt jobb játékos lett?
– Rosszabb biztosan nem. Futballozni nem felejt el az ember... Hogy miben lettem jobb, arra célszerű lenne májusban, a szezon végén visszakanyarodni, amikor választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy tudtam-e az Eintrachtnak segíteni. Szinte az összes meccset végigjátszottam Csangcsunban, a gólokkal és a gólpasszokkal sem maradtam adós. A frankfurti folytatás kapcsán már csak azért is bizakodó lehetek, mert most játékban vagyok, nem úgy érkezem Németországba, mint legutóbb, amikor legfeljebb tíz-húsz percek jutottak nekem a Zenitben. Akkor sokan leírtak, mégis sikerült megmutatnom, hogy megütöm a Bundesligában megkövetelt szintet. A bizalmat ezúttal is megkaptam, csak most nem a hannoveriektől, hanem a frankfurtiaktól, a többi már rajtam múlik. Ezt a témát amúgy sem érdemes tovább ragozni, az én feladatom az, hogy előbb a téli felkészülés során keményen melózzak, majd a mérkőzéseken bizonyítsak.

– Nem zárható ki, hogy rekordot döntött: háromszor ugyanis aligha igazolt bárki is a német élvonalba.
– Majd utánanézek... Az Eintracht bizalma nyilván visszavetíthető arra, hogy a Hannoverben két részletben eltöltött öt év alatt jól ment nekem a játék. Másként fogalmazva: hogy húzóember voltam a Jatajnál, önmagában nem lett volna elegendő a visszatéréshez, kellett hozzá a Bundesliga-múltam is.

– Apropó, a Hannover nem hívta?
– Mint említettem, a Frankfurt mellett voltak más kérőim is Németországból, ám a Hannover nem volt köztük.

– Talán hasznára lehetett volna a bentmaradásért küzdő korábbi csapatának...
– Bennem is felvetődött, hogy harmadszorra is jól sülhetett volna el a történet, de a lényegen ez már nem változtat. Tudomásul kell venni, hogy ilyen a profi világ. Ettől függetlenül ugyanúgy szeretem a Hannovert, mint eddig. Az érzéseimet mindössze az ellene vívandó meccs kilencven percére kell félretennem – valahogy majd megoldom.

– Az ősszel a Frankfurt sem remekelt. Tekintve, hogy csak három ponttal előzi meg a már kieső helyen álló Hannovert, tavaszra nincs más cél, mint a túlélés?
– Jelen pillanatban csakugyan a bentmaradás a legfontosabb, lesz rá tizenhét mérkőzésünk, hogy kiharcoljuk. Én mindenesetre azt remélem, hogy a bajnokság hajrájában már nem kell izgulnunk. Habár felesleges ennyire előreszaladni, jobb, ha lépésről lépésre haladunk. Németországban is megkérdezték tőlem, hogy húzóembernek jöttem-e, amire azt válaszoltam, hogy előbb szeretnék egyet edzeni az új társaimmal, majd még egyet, aztán meglátjuk, be tudom-e verekedni magam a kezdőbe. A magam részéről természetesen hiszek benne, hogy igen. Az eddigi szezoncsúcsot a kétezer-tizenhárom–kétezer-tizennégyes idényben elért tíz gól jelenti, de kérdem én: miért ne szárnyalhatnám túl?! Különben is: minél magasabbra helyezem a lécet, annál többet segíthetek a csapatnak.

– Az igaz, hogy Armin Veh vezetőedző még Lothar Matthäusnál is „lecsekkolta”?
– Igaz, bizony. Ezek szerint Lotharnak is hálával tartozom, mivel csak szépeket mondhatott rólam, ha végül szerződést kaptam... Armin Veh a képességemmel tisztában lehetett, gyanítom, inkább az érdekelhette, milyen karakter vagyok. Olyan rossz csak nem lehetek, ha letette mellettem a voksát.

– Az nem vetődött fel önben, hogy Kínából ne Németország, hanem Magyarország felé vegye az irányt?
– Volt érdeklődés otthonról is, de nem gondoltam azt, hogy haza kellene jönnöm. Ha valakit egyidejűleg a Bundesligába is hívnak, szerintem inkább azt választja. Azt nem jelentem ki, hogy soha nem játszom már az NB I-ben, ám egyelőre nem aktuális a kérdés.

– Viszont egy másik kérdést sem árt tisztázni...
– A válogatottság, igen... Lerágott csont, de mivel az utóbbi napokban egyre több spekuláció látott napvilágot, valóban nem árt tisztázni. Mindenekelőtt ezúton is szeretnék gratulálni a válogatott tagjainak, hogy kivívták az Európa-bajnoki részvétel jogát, szívből örülök neki! Sok mindent mondhatnak rám, de azt nem, hogy irigy vagyok. Nekem is volt lehetőségem rá, hogy kijussak Eb-re vagy vébére, fájdalom, hiába viseltem ötvenegyszer a címeres mezt, nem jártam sikerrel. A többiek sikere ugyanakkor boldoggá tesz. Az ellenben bosszant, hogy némelyek már azt pedzegetik, hogy azért igazoltam Németországba, mert így akarok visszatérni a válogatottba. Nos, ezzel kapcsolatban két megjegyzésem lenne. Egy: a válogatottságot kétezer-tízben lemondtam, és nem az a típus vagyok, aki megváltoztatja a véleményét. Kettő: szégyellhetném magam, ha azok után, hogy mások végigküzdötték a selejtezősorozatot, csak úgy besétálnék az Eb-re. Ha valaki most garantálná, hogy Franciaországban döntőt játszik a magyar válogatott, akkor sem térnék vissza.

– Úgy tudom, az elmúlt években több szövetségi kapitányunk is próbálta visszacsábítani...
– Nem volt olyan, aki ne tett volna legalább egy kísérletet, de bármennyire is megtisztelő volt, hogy számítottak volna rám, magamban ezt a témát már kétezer-tízben lezártam. Most is csak azért beszélek róla, hogy megelőzzem a további találgatásokat. Az Eb alatt ülök majd a tévé előtt, és szurkolok a csapatnak. Ahogyan szorítottam például a debrecenieknek is, amikor a Bajnokok Ligájában szerepeltek. Nekem öt perc jutott a BL-ben, nekik hat csoportmeccs. Mégsem cserélném el velük a karrieremet, mint ahogy az Eb-re készülő válogatott játékosaival sem. Szóval ne aggódjon senki, nem azért lettem a Frankfurt futballistája, mert újra válogatott akarok lenni. Az a fontos, hogy Magyarországon most mindenki boldog. Boldogok a labdarúgók, boldogok az edzők, boldogok a szövetség vezetői, boldogok a szurkolók.

– Ön is az?
– Én vagyok a legboldogabb!