Budapesti rendezésnek indult, kizárás lett a vége

A remekül sikerült stockholmi olimpia után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Pierre de Coubertin reménykedett abban, hogy az ötkarikás mozgalom ezzel végre egyenesbe jött. Berlin kapta meg a következő rendezés jogát, a németek pedig készültek.

Csakhogy közbeszólt az első világháború. Az 1916-os játékok nem maguktól értetődően maradtak el, mert a németek bíztak a harcok gyors lefolyásában, sőt amikor ez meghiúsult, egyik államminiszterük, Victor von Podbielski még a háború kellős közepén is teljes mellszélességgel kiállt az esemény megtartása mellett. Rajta kívül nem sokan éreztek ekkora elhivatottságot, így az olimpizmus szempontjából súlyos csapásnak bizonyult, amikor 1916 januárjában Podbielski elhunyt (nem mintha amúgy lett volna realitásuk a versenyeknek abban az évben...).

Noha végleg egyértelművé vált, hogy ebben az évben nem rendezik meg a játékokat, a NOB úgy döntött, hogy halasztás nem lehetséges, csak törlés, de a sorszámozás ettől még érvényben marad, így aztán a sorrendben hatodik olimpiát a megrendezése nélkül is a mai napig jegyzi a sorban.

A NOB még két évvel korábban, 1914 júniusában határozott az 1920-as játékok házigazdájáról, és a szavazáson Budapest győzött. Pályázott többek között Antwerpen és Lyon is, de mi nyertünk. Azonban a világégés (és főleg a kimenetele...) mindent megváltoztatott, így 1919-ben egy újabb ülésen Antwerpen lett a befutó, hazánkat pedig mint háborús vesztest meg sem hívták az immár békés „seregszemlére". Antwerpenre azért esett a választás, mert olyan várost szerettek volna rendezőnek, amely a német offenzíva miatt különösen sokat szenvedett. A belga település ebből a szempontból tökéletes választás volt.

Magyarországon kívül nem kapott meghívást a sorstárs Ausztria, Németország, Bulgária és Törökország, illetve Lengyelország és Szovjet-Oroszország sem – utóbbi kettő épp hadban állt egymással.

Persze a magyar vezetés mindent elkövetett, hogy a nyugati államok, a győztes fél meggondolja magát. Muzsa Gyula, aki akkoriban a Magyar Olimpiai Bizottság társelnökeként tevékenykedett, gőzerővel levelezett, és saját pénzét is feláldozta annak érdekében, hogy bejárva a kontinenst lobbizzon a magyarokért, illetve a bojkott ellen.

Muzsa csak részsikereket ért el. A svédek például kifejezetten rokonszenveztek velünk, többek között a birkózóválogatottunkat is meghívták Malmőbe egy versenyre, de ennél több nem nagyon történt. Az 1920. június 10-én megjelent Sporthírlapnak így nyilatkozott Muzsa a látogatásairól, a bojkott elhárítása érdekében tett lépéseiről: „A semlegeseknél a legnagyobb szimpátiára, a volt ellenségeinknél teljes merevségre találtam."

Teltek a hetek, érdemi változás nem történt, és augusztus 14-én megnyitották a versenyeket. „A gyűlölet, a harag, a politika voltak a rossz tanácsadók, amelyek a leggrandiózusabb sportvetélkedésből kizárták a központi hatalmakat. De erős a hitünk, hogy utoljára történt. Hisszük, hogy az eljövendő négy esztendőben megtisztulnak a gyűlölet iszapjától a szívek, s a sport békés harcmezején, a pályán végre baráti kezet szorítanak egymással azok a nemzetek, amelyek ma az olimpiai tusát vívják azokkal, amelyeket a gyűlölet és a politika száműzött onnan." (Sporthírlap, 1920. augusztus 23.)

A versenyek tehát elkezdődtek, nélkülünk, ez viszont nem jelentette, hogy nincs magyar a versenyzők között. Persze az MTK-s Vörös Vince nem magyar állampolgárként, és nem is ezen a néven indult el atlétikában, az 1500 méteres síkfutásban. Vohlarik Vencel csehszlovák színekben futott, és egészen jól, alig néhány tizeddel maradt le a dobogóról és végzett a negyedik helyen. Magas termete miatt kapta a „Lungó" becenevet.

Itthon nem igazán fogadták kitörő örömmel a részvételét. „Cseh-Szlovákia olimpikonját örök időkre ki kell törölni a magyar atléták névsorából." (Sporthírlap, 1920. augusztus 26.)

Az összképet tekintve Antwerpen végül is mégsem volt jó választás, és e véleményben egyáltalán nincs sértődöttség. A belgák nagyon meg akartak gazdagodni a játékokból, a háború miatt is kellett a pénz. Igen magas jegyárakat szabtak, a legolcsóbb tikett is három frank volt, de még ezt sem nagyon tudták megfizetni a nézők. Az utolsó napokon már ingyen osztogatták a jegyeket, vagyis a szervezők számítása nem vált be. Nem véletlenül írta egy osztrák újságíró később, hogy minden a háború függvénye volt, gyorsan el kell felejteni ezt az olimpiát.

Ezzel együtt a játékok egészen kivételes nagyságokkal is megajándékozták a sportvilágot. Az olasz Nedo Nadi egymaga öt aranyéremmel gazdagította a kollekcióját, amiben persze közrejátszott a magyarok hiánya is. Ezzel együtt vétek lenne alábecsülni őt, aki a vívás és az olimpiák egyik legendás alakjává vált a teljesítményével. Tőrben, párbajtőrben és kardban is tagja volt a győztes csapatnak, ezen kívül előbbi kettőben megnyerte az egyéni számot is (tőrben már Stockholmban, 18 évesen is!).

A francia Suzanne Lenglen két aranyat és egy bronzot gyűjtött teniszben. Ennek érdekessége, hogy mindhárom érmére egyazon napon tett szert. Megnyerte a női egyest, a vegyes párost, a bronzot pedig női párosban hozta össze. Lenglen egészen kiemelkedő egyénisége volt a sportágának, hiszen a Francia bajnokságon, a Roland Garroson kétszer, Wimbledonban pedig hatszor végzett az élen pályája során egyéniben.

Ethelda Bleibtrey neve talán nem annyira cseng ismerősen, mint az előbb említett két sportolóé, de Antwerpenben bámulatos teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet. Az amerikaiak nyolcszoros olimpiai bajnokához, Ray Ewryhoz hasonlóan a szintén amerikai hölgy is gyermekbénulásban szenvedett. Mindössze három évvel a játékok előtt, 15 éves korában diagnosztizálták nála a betegséget.. Voltaképpen azért kezdett el úszni, hogy segítse a felépülését, és az eredmények tekintetében elmondható, hogy ez igen jól sikerült. Megnyerte a 100 és a 300 méteres gyorsúszást, emellett tagja volt a 4x100 méteres váltónak is.

Sorozatunkban sokadszorra kerül elő Oscar Swahn neve. A svéd sportlövő nyert egy ezüstérmet 72 évesen (!), s ezzel a nagy szakállú öregúr – a művészeti versenyeket nem számítva – minden idők legidősebb olimpiai érmesének számít a mai napig (a brit John Copley 73 évesen lett ezüstérmes 1948-ban a metszetek és rézkarcok kategóriában).

Ezen az olimpián kezdte meg tündöklését Paavo Nurmi, minden idők legnagyszerűbb hosszútávfutója. A kivételes képességekkel megáldott atléta elsőre három ötkarikás aranyat nyert. Győzött 10 000 méteren, mezei futásban és a finn mezeifutó-csapattal. Ötezer méteren második lett. Nurminak, aki sokszor órával a kezében futott, ez a három siker még messze nem a csúcsot jelentette a karrierjében...