Kemény mag – Deák Zsigmond publicisztikája

A kor nem érdem, csak állapot, de így legalább elmondhatom magamról, hogy a sorkatonaságnál köttetett és egyetemi évfolyamtársként elmélyült barátságaim immár több mint három évtizedesek. S hogy egy másik mondást is idézzek, lakva ismerszik meg az ember, mi, akik annak idején ott, a szombathelyi Garasin-laktanyában „összejöttünk” 1988–89-ben, azóta szinte teljesen együtt is maradtunk.

Hiszen bajtársként jóban-rosszban (inkább utóbbiban, a rendszerváltozás előtt és környékén „kopaszként” azért nem volt túl fényes az angyalbőr) megismertük egymást, pontosan tudjuk, kiszolgáltatva, krízishelyzetben mit várhatunk a másiktól. Noha azóta másfélszer annyi idő telt el, mint amennyi évesek akkor voltunk, és szétszórattunk a szélrózsa minden irányába, ez a kapocs már nehezen szakad szét. A népes társaság kiegészült néhány cimborával – no meg az évek során csatolt részekként az asszonyokkal, gyerekekkel –, rendszeresek a közös programok, zárt levelezőlistánkon folyamatosan megy a polémia erről-arról.

Na jó, főleg a politikáról és a sportról, azon belül a fociról, de hát mi érdekli leginkább az ötven körül járó magyar férfiak zömét? (A pikánsabb témákat hagynunk kell, mert néhány feleség befurakodott a címeink közé...) E levelezőlista neve kemény mag, őszintén szólva már nem emlékszem, miért, nyilván az összetartozást szimbolizálja, a sportos, szurkolói áthallás, azt hiszem, egyértelmű. Naná, hogy a keddi walesi Eb-selejtező is felvetődött témaként, s büszke lehetek rá, hogy a Sorsdöntő (?) meccs elnevezésű levélfolyam címét a Nemzeti Sport egyik jegyzete (Somogyi Zsolt kollégám tollából) ihlette.

Amikor a meccs után sorra jöttek a baráti vélemények, megnyilvánulások, beugrott, hogy ha már annyit írtunk a cardiffi találkozóról és egész labdarúgásunkról változatos aspektusokban, miért okoskodnék még egyet saját kútfőből, ha itt vannak helyettem a cimborák? Megkérdeztem őket, hozzájárultak, sőt, az udvariasabbja még megjegyezte, ha tudja, hogy az örökkévalóságnak ír, nem csak magunk között, akkor ékezetekkel teszi (persze én azért beleszerkesztettem itt-ott).

Egyikük a bankszektorban elért előmenetelét többek között annak az elhivatottságának is köszönheti, amellyel az elmúlt évtizedekben jobbhátvédként az ellenfelet aprította. A pályán nem volt barátság, ezt tanúsíthatom! Ő tényleg röviden, lényegre törően szakmázott, a hátteret nemigen bolygatta: „Szevasztok, ez a tegnapi mi volt? Beszarás, úgy felnyomtam azt agyam! Ennyi pénzből ezt kihozni... Lovrencsics, Fradi-alapember, mint a t...m. A többiek is, ívelgetés előre, 1975. És milyen lassúak vagyunk...” Lovrencsics természetesen poszttársként lett külön megemlítve, nem gonoszkodásból, egy született jobb-bekk a saját helyét figyeli a leginkább, ugye. Egy másik barátom inkább kosarazott, centerként rendszeresen lekönyökölték a palánk alatt, többször eltörött az orra, de már tudta, mit kell tennie, a kapukulcsukkal helyre rántotta-kalapálta, úgy ment az orvosi ügyeletre. Ugyanezzel a praktikus hozzáállással írta: „Én szerencsére a meccs ideje alatt repültem, úgyhogy elég volt leszálláskor megtudni a végeredményt. Úgy láttam, hogy így utólag a többi utas is megkönnyebbült, hogy nem kellett végignézniük a meccset.”

A következő cimbi igazi pechvogel, egyszer egy szokásos kispályázáson épp én rúgtam fel, mondtam neki, ne szimuláljon, pattanjon fel, folytassuk a derbit, aztán kiderült, hogy szilánkosra törte a kezét, alig győztem bocsánatot kérni. Ő csak ennyit kommentált: „Én kb. tíz percig bírtam, pedig akkor még 0–0 volt. De legalább nem idegeskedtem, öreg vagyok már ahhoz. (...) Judik, Jancsika... Istenem, micsoda hátvédpár volt!” Utóbbi megjegyzése természetesen a nyolcvanas évek inkább csak keménységükben acélos ferencvárosi védőire utalt vissza, párhuzamba állítva a magyar csapat hátsó alakzatának aktuális gondjaival.

Egy másik barát a maga alaposságával már kicsit hosszabban értékelt, s jó tudni, nem ellendrukker, rendszeres meccsre járó a fiával, legyen szó a válogatottról vagy a Fradiról, kint szurkolt a 2016-os franciaországi Eb-n is. „Szerencsére én is csak a második félidőt láttam, már higgadtan, mert lehetett sejteni, hogy nem rúgunk kettőt. Hát igen, lassan tényleg azért valakinek felelnie kellene, hogy most már jó pár éve százmilliárdok mennek a fociba, és még a látszata sincs meg a fejlődésnek. Persze volt néhány jó meccs is, én is kint voltam (norvég, osztrák, walesi, horvát), de egyszerűen a tendencia hiányzik. Pedig a környező országok csak ámulnak (Ausztriát kivéve) a magyar foci anyagi lehetőségein. (...) Óriási sanszot szalasztanak el, mert nem lesz több ilyen fociőrült miniszterelnök, aki ennyire prioritásba teszi.”

Újabb cimbim a foci- és a kosárpályán is inkább egyéni játékosnak számított, gólvágó és pontgyáros, (túl)fejlett kritikai érzékkel: „Eddig két emberrel beszéltem, aki manapság focistát akart nevelni a gyerekéből. Egybehangzó a vélemény, az utánpótlásedzők ma már jobban meg vannak fizetve, de ettől még zömében csalódott volt focisták, akiket teljesen elrontott a korábbi rabló rendszer. Az ifista csapatok kezdőjében kb. 8 hely foglalt az aktuális vezetőség családtagjai számára (bár a körülmények sokkal profibbak, mint régen). A menőbb helyeken tejelni kell a csapatba kerülésért, aki tehetséges, de nincs pénz a családban, az nem játszik, elkallódik. Ettől kezdve a merítés reménytelenül kicsire szűkül. Minden részsiker csak elodázza a teljes, mélyreható reformot (ami az egészségügyhöz hasonlóan lehet, hogy sosem jön el), mert túl mélyre kellene menni és a legfontosabb: az tudna változtatni rajta, aki a leginkább érdekelt a rendszer fennmaradásában. A kívülről jövő reformerek meg támogatás nélkül előbb-utóbb elbuknak.”

Kemény szavak, ha csak részben igazak, már a fejünkhöz kell kapni, de azonnal. Következzen egy olyan barátom, aki egyéni sportot űzött, sőt még most is űz magas szinten, ha épp az egészsége megengedi: vitorlázik.

„Nem az van, hogy évtizedek kellenek, amire csapatnyi jó játékost a jól működő utánpótlás-nevelés képes kitermelni? Ezeknek a játékosoknak adhatunk aranykerekű autót, meg még sokkal több pénzt, nem lesznek se gyorsabbak, se ügyesebbek lényegesen, igyekeznek, persze, meg is dolgoznak a pénzükért, de ennyi. Esetleg időnként sikeredik egy-egy jó meccs, ha összeállnak a dolgok, fizet a nagy meló, meg az akarat (ezt ismerem, a vitorlásversenyeken azért van 9-10-12 futam, hogy kijöjjön a reális eredmény, akkor is, ha egy-egy futamban valami fakezű kerül előre, ez ilyen...), de egy sorozathoz édeskevés. Személy szerint sajnálom magamat, de sajnálom apámat, aki még a Népstadionban látott nagy játékot, és sajnálom a fiamat is, aki tegnap ott volt a meccsen Cardiffban. Évek óta arra várok, hogy legyen már legalább egy (1) magyar játékos, aki világszínvonalú (MU, Barca, Juve szinten), akinek szurkolhatnék. Vagy akkor legyen az, hogy ne szövetségi kapitányra költsünk, hanem honosítsunk, nagyon jókat, sokat, csapatnyit. Persze az sem tetszene, mert nekem semmi se jó...”

Előre elnézést kérek attól a külföldön élő barátomtól, akinek helyhiány miatt nem tudom minden megfontolandó szavát idézni, mert egyrészt grafomán, másrészt részben otthonról dolgozva jobban ráér, ráadásul a kisfia focizik, tehát rálát egy másik ország utánpótlásrendszerére is.

„Előre (nem oldalra) nem tudtunk kettőnél többet passzolni, én ezen már Daniék (a fia – a szerk.) csapatánál is dühöngök, mert tudom, hogy 10 évesen is lehetséges ez megfelelő játékosokkal. (...) Szoboszlai számomra egyelőre rejtély, én még nem láttam tőle azt a játékot, amitől top tehetségnek tartják, pedig a Salzburgban is nézem elég gyakran, de ha a sok szakértő azt mondja, biztos igazuk van, ennyire fiatalon biztosan csak jobb lesz, mert már ott van, ahol a környezet ezt elvileg garantálja. Lassan jönniük kellene a kortársainak is a felnőttek közé (Csoboth stb.), de nemigen döngetik a kaput, ahogy látom. Hogy lesz ebből generációváltás? Illetve hát generációváltás biztosan lesz, csak lépünk-e vele szintet is, na ez a nagy kérdés!”

Ennyit a kemény magról, folytatása következik legkésőbb márciusban, a Nemzetek Ligája rájátszásán.

„Az NL-ben papíron még van esélyünk, de nagyon nem mindegy, kivel kerülünk össze és hol. Aki ezt a rendszert kitalálta, az minimum matematikus lehet...”