Öt évvel ezelőtt bizonyos Bernt Hulsker, korábbi norvég labdarúgó, akkori minőségében televíziós szakkommentátor örömében az asztalt csapkodta a stúdióban, és álomsorsolást kiáltott, amikor a 2016-os Európa-bajnokság pótselejtezőjére a magyar válogatottat húzták ki Norvégia ellenfeleként.
Ez nyilván sértette az önérzetünket, a hazai média viszont jó érzékkel kapta fel a képsorokat, ezzel is motivációs muníciót adva a mieinknek, akik hosszú évek után nem akartak belenyugodni az „underdog”, azaz az esélytelenebb csapat szerepébe, és alaposan felkészültek az oda-visszavágós párharcra. Az eredményt ismerjük, Oslóban jött, látott és győzött az újonc Kleinheisler Lászlóval felálló magyar alakulat, itthon meg Priskin Tamás korai csodagólja miatt robbant fel szinte a Groupama Aréna, a végén jöhetett is a fieszta – nemzeti együttesünk harminc szűk esztendő után jutott ki világversenyre, a franciaországi kontinensviadalra.
Az álom pedig folytatódott az Európa-bajnokságon is az osztrákok legyőzésével, az izlandiak ellen az utolsó percekben kiharcolt iksszel és a portugálokkal szembeni 3–3-as csodadöntetlennel. A magyar lakosság kifordult magából, az addigi összes frusztráció, futballellenesség össznépi eufóriába csapott át, az ünneplő tömegnek köszönhetően megállt a forgalom a Körúton, a kocsmákban sohasem látott forgalom volt, a labdarúgás olyan egységet kovácsolt az emberek között, amelyre évtizedek óta nem volt példa. A futball-láz a családi körömben is eluralkodott, a sportágat a lehető legkevésbé követő, iránta finoman fogalmazva is közömbös feleségem az Izland elleni döntetlen után azzal rágta a fülemet, hogy azonnal szerezzek jegyet a nyolcaddöntőre – bárhol és bárki elleni is játszunk –, aztán pattanjunk be az autóba, és induljunk neki a világnak pénzt, fáradtságot nem sajnálva.
Így is lett, bár a spanyol határhoz közeli Toulouse autós utazás szempontjából, és a belgák elleni 0–4, valamint a kiesés miatt nem lett a kedvencünk, az Eb-n uralkodó hangulat, a szurkolói vonulás a stadion felé és a magyar labdarúgók iránt érzett hála mindnyájunkból azt váltotta ki, hogy ezt szeretnénk még legalább egyszer átélni, de ha lehet, inkább többször.
És itt vagyunk 2020-ban, négy évvel a csodás események után, a magyar válogatott megint történelmi lehetőség kapujában áll. Ráadásul a közhangulat érezhetően pozitívabb, mint a norvégok elleni pótselejtező előtt, és ennek több oka van.
Kezdjük azzal, hogy Marco Rossi válogatottja bár elbukott az Európa-bajnoki selejtezőn, nem vallott szégyent, sőt voltak hangos sikerei is, lásd a vb-ezüstérmes horvátok vagy éppen Wales hazai legyőzése. Ha a szlovákokat legalább idehaza megvertük volna – és erre a játék képe alapján volt is esély –, akkor most nem is kellene gondolkodni, pótselejtezni, várnánk, hogy mikor is lesz a kontinenstorna.
Persze, ahogy az Magyarországon lenni szokott, voltak bőven az elmúlt években is ellendrukkerek, akikkel azonban mindig szívesen vitatkozom és gyakran megkérdezem: mégis milyen objektív tények mondatják velük, hogy válogatottunknak mindenkit meg kell vernie, ki kell jutnia egy olyan csoportból a világversenyre, ahol három ellenfelet is előrébb rangsorolnak, és keretükben világsztárok is találhatók? Tíz évvel ezelőtt rangos ellenfelekkel szemben többnyire annak is örültünk, ha átjutottunk a térfelükre, netalán döntetlen körüli eredményt értünk el, ehhez képest pozitív irányban sokat változott a teljesítmény és általában a játék képe is. Már nem kezelhetnek le minket, és ha a magyar válogatott extra napot fog ki, bárkit meglephet.
Marco Rossi csapatának már jól felismerhető stílusa van, amely megfelelően vegyíti a rövid passzos futballt – főleg az ellenfél támadóharmadában – a Szalai Ádámra a saját tizenhatos környékéről fellőtt hosszú labdákkal, a rendszer stabilnak tetszik és hatékonynak, az pedig már nagyon ritkán fordulhat csak elő, hogy fizikai paraméterekben – legyen az gyorsaság, erő, robbanékonyság – az ellenfél a mieink fölé nő. Ezeken az alapvetéseken túl azonban a korlátaink nyilvánvalóan megvannak, hiszen a legtöbb fiatal magyar játékos gyerekkorában még mindig nem szerepel olyan színvonalon, amely a képességei csúcsának eléréséhez segítené, de azért már vannak olyan tehetségeink, akik egy-egy fontos meccset képesek akár egyedül is eldönteni.
Nem, egyáltalán nem lenne szerencsés rózsaszínűnek beállítani mindent, ami a futballunkban jelen van, vagy éppen körülveszi, de az biztos, hogy az elmúlt években sikerült előrelépni. Klubcsapatainknak immár harmadik esztendeje sikerül eljutniuk a nemzetközi kupaporond csoportkörébe, és azt is látjuk, hogy ott sem vallanak szégyent.
És ha már itt tartunk, a Ferencváros mostani bravúrja mellett érdemes is megállni néhány mondat erejéig, mert a magyar futball elmúlt néhány évtizedes teljesítményét követően természetellenesnek tűnik, hogy az NB I bajnoka sorrendben a svéd, a skót, a horvát és a norvég aranyérmest kiütve jut el Európa legjobb 32 csapata közé. Ha átrágjuk magunkat gondolatban még egyszer az ellenfeleken, akkor kijelenthetjük, hogy hét-nyolc évvel ezelőtt négyük közül nagy valószínűséggel már egy is sok lett volna a magyar elsőnek, a Fradi viszont nagyon magabiztos futballal, konstans produktummal végigjárta az utat, és nemzeti eufóriát csak azért nem váltott ki az országban, mert mégis „csak” egy klubcsapatról van szó, ugyanakkor megágyazott a pozitív közhangulatnak a csütörtöki, bulgáriai pótselejtező előtt.
Amely egyébként tökéletesen más lesz, mint a négy évvel ezelőtti, norvégok elleni csata. Egyrészt akkor Bernd Storck kétmeccses párharcra készítette fel a magyar válogatottat, az oda-visszavágós rendszer lehetőséget nyújt a taktikázásra, esetleges javításra. Marco Rossi ezzel szemben olyan elődöntőt játszik kiválasztottjaival – ráadásul idegenben –, amelynek vesztese kihullik az Eb-selejtezősorozat rendszeréből, és játékosai csak televízión keresztül követhetik jövőre a kontinensviadal küzdelmeit. Másrészt ezúttal senki sem mondja a magyar csapatra, hogy „underdog” a párosításban, sőt az várakozások alapján itthon óriási csalódás lenne, ha nem sikerülne Szófiában győzni. Még akkor is, ha vasárnap kiderült, legnagyobb reménységünket, aduászunkat, Szoboszlai Dominikot a vírushelyzet közepette nem engedi el a Salzburg a válogatott mérkőzésekre. Azt, hogy idáig jutottak Gulácsi Péterék, maguknak köszönhetik, hiszen a kvalifikációs sorozatban is voltak remek mérkőzéseik, illetve a Nemzetek Ligájában a törökök és az oroszok ellen is voltak olyan momentumok, amelyek mindenképpen bizakodásra, optimizmusra adnak okot.
Meg kell jegyezni azonban: a magyar válogatott esetében még nincs garancia, hogy mindenképpen legyőz egy nagyjából vele azonos kategóriába sorolt együttest – főleg idegenben. Éppen ezért szükséges a realitás talaján maradva kellő mértéktartással várni az összecsapást, és persze bőszen szurkolni a mieinknek, hogy oldják meg a könnyűnek cseppet sem tetsző feladatot, hogy aztán majd következzen egy még nehezebb, még fontosabb mérkőzés a románok vagy az izlandiak ellen a Puskás Arénában.
A vírus rengeteg élménytől fosztotta meg az embereket az elmúlt hónapokban, s a magyar válogatott futballistáin ilyen szempontból is nagy a teher. Sokat tehetnek azért, hogy a négy évvel ezelőtti örömünnep majd megismétlődjön. A magyar labdarúgásban azóta jobb lett a helyzet, akkor is, ha ezt az ellendrukkerek csak vonakodva vagy egyáltalán nem akarják elismerni. Tehát kívánom, hogy jövő nyáron ismét bolyduljon fel az ország, s a magyar szurkolók korlátozások nélkül a magyar válogatott Európa-bajnoki mérkőzéseire vonulhassanak a Puskás Arénába.
És ezúttal a feleségemnek és nekem sem kellene eljutni Toulouse-ig...