Népsport: 1972-ben magyar játékos fejelt gólt a válogatottunknak

A magyar–román futballtörténelem mostanáig lejátszott 25 válogatott találkozóján 11 magyar győzelem, 8 döntetlen és 6 román siker született. A két ország történelme számos ponton kapcsolódik egymáshoz, elmondható ez a futballkapcsolatokról is. Román színekben is pályára lépett – a teljesség igénye nélkül – Barátky Gyula, Sárvári József, Bodola Gyula, rajtuk kívül a szintén magyar Jenei Imre, Bölöni László is beírta magát a román futballtörténelembe: Jenei edzőként, Bölöni játékosként járult hozzá a Steaua Bucuresti 1986-os BEK-győzelméhez.

Szepesi György fogalmazott találóan Oroszhegyi Károly Perényi Józsefről szóló életrajzi könyvének bevezetőjében. „Nem felejtem el megjegyezni, hogy a magyar labdarúgás milyen sokat köszönhet az erdélyi (és partiumi) futballnak, elvégre Erdély egyaránt volt a magyar labdarúgás (egyik) és a román futball (egyedüli) bölcsője.”

Magyarország és Románia futballtörténelme egybefonódó mese, s hogy a történet mégsem meseszerűen szép, annak oka, hogy a futballfabula ezer szállal kapcsolódik a két ország konfliktusoktól sem mentes történelméhez. Azaz nem éppen a békés egymás mellett élés jegyében fogant… Ennek is következménye, hogy néhány találkozó egyáltalán nem volt feszültségektől mentes. A második világháború után az 1972-es Európa-bajnoki negyeddöntőig két olyan túlfűtött hangulatú mérkőzést is játszottak, amelyről érdemes említést tenni. A két csapat 1952. július 15-én Turkuban olimpiai selejtezőn lépett pályára, a vesztes hazautazott. Az ellenfél balösszekötőjének, Perényinek remekül ment a játék, Puskás Ferenc a maga kendőzetlen stílusában a meccs alatt kérdezgette is Lóránt Gyulától: „Lóri, meddig ficánkol még Perényi?!” Kínkeservesen nyertünk 2:1-re az időnként kíméletlenül kemény meccsen – a Kovács Józseffel tengelyt akasztó Kocsis Sándort kiállította a játékvezető –, de ha nem nyerünk, olimpiai győzelem sincs.

Nicolae Ceausescu meghívására Kádár János 1958 februárjában romániai, azon belül erdélyi látogatáson is részt vett, állítólag ekkor vetődött fel egy válogatott mérkőzés ötlete, amely kapóra jött volna az ellenfélnek, mondván, az 1956-os forradalom után meggyengülő magyar válogatottat el lehet kapni. Az 1958. október 26-i bukaresti román–magyaron sokáig közel álltak hozzá, Constantin Dinulescu góljával 1:0-ra vezettek. A gólszerzőt később kiállította a játékvezető, a mieink pedig 2:1-re megnyerték a meccset. Már a magyar himnusz alatt fütyült a közönség – igaz, a román himnusz alatt Sándor Károly nem éppen a legszerencsésebb időpontot választva bemelegítő mozgást végzett –, a mérkőzést az Augusztus 23. Stadionban néző, Bukarestben tanuló magyar diákokat paradicsommal és almával dobálták meg, az Erdélyből érkező drukkereknek meg ezt kiabálták: „Nem szégyellitek magatokat, román kenyeret esztek, és a magyaroknak szurkoltok?!” Ráadásul Dinulescu kiállítása után a pártfőtitkár Ceausescu elhagyta a stadiont. Keleti Ferenc nagykövet pedig azt jelezte az itthoniaknak, nem elszigetelt jelenségről van szó, korábban a Honvéd futballistáit, vívókat és vízilabdázókat is hasonló atrocitás érte, ezért úgy vélte: „Szerencsésebb lesz, ha válogatott mérkőzésre hosszabb időn keresztül nem kerül sor.”

Az 1972. áprilisi Eb-negyeddöntőig az 1964-es tokiói olimpia 2:0-s találkozóját leszámítva nem is rendeztek. A budapesti első mérkőzés előtt Illovszky Rudolf szövetségi kapitány játékosai formájára panaszkodott, Bene Ferenccel és Albert Flóriánnal meg is beszélte, hogy a B-kerettel készülnek, akárcsak az egyre jobb formába lendülő Kű Lajos. Illovszky kiemelte, Szőke István a Wolverhampton Wanderers ellen kihagyott tizenegyesek miatt nincs a legjobb lelkiállapotban, viszont Kocsis Lajos visszakerült a keretbe, Illovszky mintegy önmaga megnyugtatásául ezt mondta: „Arra törekedtem, hogy a csapategység meglegyen.”

A Brassó melletti Pojanán készülő ellenfél szövetségi kapitánya, Angelo Niculescu kijelentette: „Fair play, sportszerűség mindenekfelett.” A románok jobban ismerték a mieinket, mint fordítva, Mircea Lucescu megjegyezte: „Sokat hallottunk, sokat tudunk a magyarokról. Engem például személy szerint nagyon érdekel, hogy vajon Albert visszakerül-e ellenünk a csapatba vagy sem? Páncsics tízes osztályzatához gratulálunk, és sajnáljuk a balszerencsés Fradit. Két tizenegyest kihagyni döntő pillanatokban, ez már balszerencse!” A Scinteia napilap megírta, a bizakodó hangulat jele, hogy mintegy 2000 román szurkoló készült a Népstadionba. Levetítették az 1971 áprilisában 1–1-re végződő budapesti magyar–francia mérkőzést, a látottakat Niculescu azzal toldotta meg, biztos benne, hogy a mieink idegesek lesznek, mivel előnyt kell kiharcolniuk a visszavágóra.

Az Esztergomban készülő magyar válogatottban Vidáts Csaba térde bedagadt, Kocsis Lajos nagyon remélte, hogy játszhat Románia ellen, az újonc Vépi Péter pedig szinte el sem hitte, hogy pályára lép. A keret a két egymást követő napon mérkőzött meg az Esztergomi Vasassal, 4–0-ra, illetve 5–0-ra győzött, aztán az esztergomi „fakót” 3–0-ra múlta felül. A románok közben a Népstadionban edzettek, a védő Ludovic Satmareanu, azaz a magyar Szatmári Lajos arra a kérdésre, melyik együttes jut tovább, így válaszolt: „Mi jutunk a legjobb négy közé!” Dinu szerint döntő lehet, „melyik tizenegy tartja be pontosabban a taktikai utasításokat, melyik alkalmazkodik jobban az ellenfélhez, a helyzetekbe kerülő csatárok mennyire hidegvérűek, melyikük hogyan ismeri fel a kapuk előtt adódó lehetőségeket”.

A mérkőzésről magyar szempontból nem sok jót lehetett elmondani. Az 1–1-re végződő találkozó után a Népsport címlapján ezt hozta: „Az első félidőben eldőlhetett volna…” Azért volt szigorúbb kritika is, apróbb betűkkel: „A magyar válogatott számára már csak egy lehetőség maradt: Bukarestben bebizonyítani, hogy sokkal jobb és eredményesebb játékra képes, mint amilyet a Népstadionban mutatott.” Pedig Branikovits László második válogatott mérkőzésén már a 10. percben vezetést szerzett, Kocsis remek átadását úgy lőtte be 15 méterről, hogy Necula Raducanu kapus beleért a labdába. „A gólom előtt Kocsis Lajos olyan labdát adott, hogy csak be kellett rúgnom – nyilatkozta évtizedekkel később Branikovits, majd hozzátette: „Még mindig bosszant, hogy kapufára rúgtam egy helyzetet.”

Ezen múlt volna? Vagy azon, hogy Zámbó Sándor ugyancsak az első félidőben a lécre vágott egy labdát? Fél évszázad távlatából ezen már felesleges morfondírozni, ráadásul Szatmári Lajos a második félidő elején fejesből egyenlített. Gyerekként Nagyszalontán Szepesi Györgyöt hallgatva a rádióban arról ábrándozott, gólt szerez a telt házas Népstadionban. Igaz, magyar válogatottként... A jobbhátvéd, akinek ez volt az egyetlen gólja 44 válogatottsága során, a meccs után a Népsportnak mondta: „Szerencsém is volt a gólnál, mert Géczi rosszul jött ki a kapujából. Nagyon akartam gólt szerezni, és éreztem, hogy sikerülni fog.” A tudósító így értékelte a teljesítményét: „Legnagyobb érdeme az egyenlítő gól. Eleinte bizonytalankodott, a második félidőben azonban ő is biztosan rombolt.”

Nálunk talán csak Páncsics Miklóst lehetett kiemelni, Illovszky szerint a vezetés után „engedtük, hogy a románok magukhoz térjenek”. Niculescu úgy vélte: „Döntő fontosságú volt, hogy a magyar csatárok nem tudták kihasználni a százszázalékos helyzeteiket.” A Népsport kiemelte, nem történt csoda,  „klubcsapataink edzésmunkája általában meg sem közelíti az Európa élvonalához tartozókét”. A lap egyértelműen morális gondokra vezette vissza futballistáink hozzáállását.

A mérkőzés után a két szövetség vezetői megállapodtak abban, hogy ha sor kerül harmadik találkozóra, azt Belgrádban rendezik. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek jelentősége lesz.