Népsport: a kevesebb is elég volt Poznanban

Mielőtt rákanyarodnánk a magyar labdarúgó-válogatott az 1962-es chilei világbajnokság utáni második mérkőzésére, érdekességként említsük meg, hogy a Népsport augusztus 20-i számában Tabák Endre Mi újat hozott a chilei vb? című cikkében megállapította, a jól szereplő csapatok (a csehszlovákok például) annak köszönhetik eredményességüket, hogy a játékosokra szabták a taktikát, s nem fordítva. Ugyanakkor Tabák a mieinkről szólva nem tagadta, „játékosaink a játékfegyelem betartásán túl szépen és nagyon szellemesen oldották meg védőfeladataikat és szőtték támadásaikat, s igen gyakran – anélkül, hogy a könnyelműsködés hibájába estek volna – meglepetésszerű technikai vagy egyéni taktikai megoldásokkal ejtették bámulatba az ellenfelet és a nézőt” . A cikkíró külön kiemelte, hogy futballistáink megtanultak küzdeni.

Két héttel a négyfrontos lengyel–magyar előtt kihirdették a kereteket, a nagyválogatottból a visszavonulását Chilében már bejelentő Grosics Gyula kimaradt, tartalékja, a dorogi Ilku István lépett elő első számú kapusnak, mögötte a pécsi Danka Imre következett. Nagyobb gondot okozott Baróti Lajos szövetségi kapitánynak, hogy Albert Flórián sérülés miatt nem vállalhatta a játékot, így a vb-n pályára lépő dorogi Monostori Tivadar visszakerült a legjobbak közé. Az Erzsébeti VTK ellen 12:0-ra megnyert edzőmérkőzés után Baróti kijelentette, kizárólag összeszoktató jellege volt a mérkőzésnek. A válogatott találkozó előtt két rangadót is rendeztek a Népstadionban: az MTK 2:2-es döntetlent játszott a Bp. Honvéddal, a Vasas 2:0-ra legyőzte a Ferencvárost Machos Ferenc és Pál László góljával.

Jerzy Lechowski varsói tudósításából a magyarok képet kaphattak az ellenfélről. Némi meglepetést okozott, hogy Jerzy Jan Wozniak, a varsói Legia fedezete bejelentette, lemond a válogatottságról, mondván: öreg… A házigazdák szívesen emlékeztek a II. világháború kitörése előtt öt nappal megrendezett lengyel–magyarra (4:2), amelyen 2:0-s magyar vezetés után Ernest Wilimowski három góljával és Sepp Piontek tizenegyesével fordítottak. Nem véletlenül jegyezte meg Pluhár István – aki az első magyar–lengyelen maga is játszott – a két vb-ezüstérmes csatárnak, Zsengellér Gyulának és Sárosi Györgynek: „Egyikőtöket sem láttam még ilyen rosszul játszani.”

Ha már rossz játék… Az A-keret a Kecskeméti Dózsa ellen ugyan 10 ezer néző előtt győzött 8:2-re, de a félidőben még a kecskemétiek vezettek 2:0-ra. „Baróti Lajos szövetségi kapitány jogosan tartott fejmosást az öltözőben – írta a Népsport. A szövetségi kapitány utána ezt mondta: „Az első félidőben kiábrándítóan játszott a csapat, ennek egyik okozója a fedezetpár hibás játékfelfogása volt, de a támadósor is sok hibával játszott.”  A fedezetposzton Solymosi Ernő és Ihász Kálmán lépett pályára, Sipos Ferenc sérült volt, Solymosi Pixi helyett a második játékrészben Nagy István kapott lehetőséget – az is eldőlt, Albert nem lehet ott Poznanban. Mészöly Kálmán azzal magyarázta a gyenge játékot, hogy majdnem valamennyien nehéz bajnokit játszottak vasárnap. Machos Ferenc megjegyezte:  „Most már nincs más hátra, mint Poznanban feledtetni a kecskeméti első félidőt!”  A lengyel válogatott több mint három évtized után futballozott Poznanban, a találkozóra minden jegy elkelt úgy, hogy mintegy 70 ezer jegyigénylő maradt hoppon. A házigazdák nem tartották magukat esélytelennek, úgy vélték, ha töretlen akaraterejük és harci szellemük dominál, hosszú-hosszú idő után sikerül legyőzni a magyarokat.

Ezzel párhuzamosan a Népsport feltette a kérdést: „Sikerül-e megvédenünk a chilei tekintélyt Poznanban?”  A lap leszögezte, hogy a találkozóról akkor beszél majd a futballvilág, ha a lengyelek győznek, ellenkező esetben a papírforma jön be. Válogatottunk chilei vb-n a nyolc közé jutással nagy presztízst vívott ki, a nemzetközi sajtó nemegyszer írta: „Megszületett az új magyar válogatott.” A lengyelek azt szeretnék bizonyítani, hogy  „a fejlődés útján eljutottak most már oda, hogy nem lehetetlen a győzelem, még a chilei mezőny sikeres szereplője, a magyar válogatott ellen sem, (…) ha sikerül győzelmet aratniuk, új helyet kapnának az európai labdarúgásban”. Czeslaw Krug lengyel szövetségi kapitány megjegyezte: „Amikor Budapesten 4:1-re kikaptunk, egyetlen gólunkat is magyar játékos, Kárpáti lőtte… (…) Most már van nekünk is néhány csatárunk, aki elvégzi a góllövés feladatát. Szerintem vasárnap megszületik régen várt győzelmünk.” Baróti Lajos egy lengyel újságíró felvetésére –  „Hol a helye a kontinens mezőnyében a magyar válogatottnak?”– diplomatikusan válaszolt:  „Két év múlva igen jó csapatunk lehet.”   Tichy Lajos optimista volt:  „Egygólos magyar győzelmet várok.”    Sárosi László idegi fáradtságra hivatkozott: „Megelégednék a döntetlennel is.”

Szerencsére a többiek nem így gondolták, Tichy és Göröcs János góljával válogatottunk a szünetben 2:0-ra vezetett, ez maradt a végeredmény is. A színvonal nem verdeste az eget, a Népsport megállapította, hogy a második játékrészben lassú volt az iram. A lengyelekről megjegyezte: „Ez a csapat most semmivel sem játszott jobban, mint az, amelyik legutóbb Budapesten szerepelt.”   A mieink legjobbjának Mátrai Sándort tartotta: „Legjobb formájában játszott. Gyorsan szerelt, némelykor becsúszva is, pontosak voltak leadásai, ügyesen felvezette a labdát, sőt, olykor részt vett a támadások befejezésében is.” Az 50. válogatottságán pályára lépő Sipos Ferenc viszont gyengébben futballozott, kisebb sérülése zavarta. „Tüdő” 1957 szeptemberében a bolgárok elleni idegenbeli vb-selejtezőn mutatkozott be a legjobbak között Baróti Lajosnál. Ezt követően 57 találkozón játszott megszakítás nélkül – 77-szeres válogatottként vonult vissza.

Baróti Lajos tárgyilagosan fogalmazott: „A csapat kissé fáradt benyomást keltett. Emiatt nyújtott mérsékelt teljesítményt. A támadósor lassú játékszövése is oka volt annak, hogy nem győztünk nagyobb arányban.”   Stanislaw Oslizlo, a házigazdák védője viszont nem tagadta: „Igen nehéz volt a technikás magyar csatárok ellen játszani. Különösen Machos hozott gyakran zavarba.”

A Népsport a találkozó értékelé­sében tárgyilagosan leszögezte, hogy a lengyelek túlértékelték csapatukat, ám  „nincs az együttesnek kialakult játékstílusa, játékának alakulása a véletlenen múlik”  . Baróti óvatos volt, egyrészt sem ő, sem más szakember nem látta előzetesen a házigazdákat, nem voltunk tisztában a valós erőviszonyokkal, másrészt Sándor Károly és Albert hiánya gondot okozott a csatársorban. A szövetségi kapitány azzal is tisztában volt, a Vasas szep­tember 5-i, Fredrikstad elleni idegenbeli BEK-mérkőzése kissé elvonta a piros-kék játékosok figyelmét, Solymosi és Sipos enyhébb sérülése miatt nem volt százszázalékos állapotban, mi több, az őszi szezon első meccsére a bajnoki mérkőzések miatt nem lehetett úgy készülni, mint máskor. Ugyanakkor Baróti elismerte,  „ha a csapat nem is játszotta ki a legjobb formáját – erre különben nem is számítottam –, magas fokú taktikai érettségről tett tanúságot”, más kérdés, hogy az erőnléti hiányosságokat sem tagadta.

A Trybuna Ludu ezt a címet adta tudósításának: „Ismét nem sikerült bevenni a magyarok erődítményét.”

A Przeglad Sportowy véleménye: „A lengyel csapat rosszabbul játszott, mint az elmúlt időben. A magyar csapat taktikában, technikában és a különböző játékváltozatok alkalmazásában múlta felül a lengyel válogatottat, amely csapatjátékban jóval gyengébb volt, s amelyben több játékos formáján alul játszott.”    A Képes Sport sem áradozott, ám nem is kesergett: „Ehhez a győzelemhez ennyire volt szükség, és meggyőződésünk, hogy – ha ennyi kevés, játékosaink jóval többre is képesek lettek volna.”