A Népstadion első válogatott meccsén kifütyülték az Aranycsapatot

Mivel négy nappal később rendkívül fontos Európa-bajnoki selejtezőt játszik a válogatott Walesben, emiatt pedig talán részben tartalékos csapattal lép pályára, illetve a játékosok esetleg elsősorban a testi épségüket megóvására törekednek majd, vannak, akik attól tartanak, a Puskás Aréna szinte nemzeti ünnepnek beillő megnyitója kínossá válhat, ha esetleg a FIFA-világranglista ötödik helyén álló uruguayi csapat nagy különbségű győzelmet arat.

Pedig ha tényleg így történne, akkor sem dőlne össze a világ, hiszen az első válogatott meccs aligha alakulhatna kellemetlenebbül a Puskás Arénában, mint a legendás elődjében, a Népstadionban, ahol konkrétan kifütyülték az Aranycsapatot! Közismert, hogy a Népstadiont 1953. augusztus 20-án egy Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva (3:2) mérkőzéssel nyitották meg, ám az első válogatott mérkőzésre csak november 15-én került sor. A véletlen folytán a magyar–uruguayi meccset napra pontosan hatvanhat évvel megelőző találkozón a közönség várakozása az egekben volt, hiszen akkor hazai pályán már tíz éve volt veretlen (huszonöt győzelem, két döntetlen) a válogatottunk. Ám ez a meccs nem csupán a hosszú hazai veretlenség elnyújtásáról, és a Népstadion méltó „birtokba vételéről” szólt, hanem sokkal inkább arról, hogy ez volt a magyar csapat utolsó nagy erőpróbája az Évszázad mérkőzése, az angolok elleni londoni összecsapás előtt. Elvárta hát a közönség, hogy győzelemmel engedhesse el a csapatot a távoli Wembleybe.

Akkor már mindenki a nagy londoni meccset várta. Itt volt megfigyelőként az angol válogatott szövetségi kapitánya, Walter Winterbottom is, és a Népsport is beszámolt róla, hogy Angliában milyen démoni álhírek kaptak szárnyra a magyarok készülődéséről. Az angliai lapokban megjelent, hogy a magyarok a Balaton partján építettek egy titkos pályát, amelynek területe centiről centire ugyanakkora, mint a Wembley játéktere, így próbálva alkalmazkodni a pályamérethez, továbbá ködgépeket is vásárolt a magyar szövetség, hogy híven modellezhesse a november végén várható londoni időjárási körülményeket. Az ideérkező szigetországi újságírók persze látni akarták ezt a pályát, és talán még a mai napig azt hiszik, valójában csak azért nem mutatták meg nekik, mert titkolóztunk. Az viszont valóban igaz, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány az ugyanabban az évben rendezett, az angol szövetség 90. születésnapja alkalmából játszott Anglia–Világválogatott mérkőzés után angol labdákat hozott haza, és azt használta a svédek elleni meccsen is, mivel az angol labdák keményebbek, kevésbé rugalmasak voltak (Puskásnak nem is tetszett az angol labda, szóvá is tette, de a kapitány ráparancsolt, hogy azzal kell gyakorolni).

A győzelem – talán a szokatlan labdák miatt is – elmaradt, 2:2 lett a végeredmény. Henry Källgren góljával a vendégek vezettek, a csereként beálló Palotás Péter egyenlített, Czibor Zoltán góljával fordítottunk, Kurt Hamrin pedig a 87. percben állította be a végeredményt, miközben Puskás Ferenc tizenegyest hibázott. A csurig megtelt Népstadion nyolcvanezres közönsége szörnyen kikelt magából az „arcpirító és vérlázító” döntetlen után, hangosan szidalmazta és kifütyülte a válogatottat, különböző tárgyakat dobált be a pályára a lefújáskor, Grosics Gyula visszaemlékezése szerint elhangzottak olyanok, hogy „Nem Londonba kell nektek menni játszani, hanem Soroksárra!” Buzánszky Jenő úgy emlékezett, hogy ez volt az egyetlen mérkőzés, amelyen kifütyülték az Aranycsapatot. A sikerekhez az évek során hozzászokott nézősereg aránytalan felháborodása a londoni meccsre készülés menetrendjét is felborította. A tervezettnél jóval korábban, már egy héttel az angol–magyar előtt útra kelt a válogatott, játszott még egy felkészülési meccset Franciaországban, s az előzetesen tervezett repülőút helyett a vonattal utazás mellett döntött a szövetségi kapitány – a „csapatépítés” jegyében.

A rossz főpróba után aztán az előadás tökéletesre sikerült, Londonban 6:3-as, világra szóló győzelmet aratott az Aranycsapat. Aztán a stadion második meccsén jött az angolok elleni 7:1es szenzáció, utána pedig a sok-sok emlékezetes nagy meccs, az osztrákok elleni rendszeres, hagyományőrző, szinte évenkénti összecsapások, a bajnoki kettős rangadók, az 1986-os brazilverés – és így tovább...

Ezúttal is elfogadnánk egy gyengébb első meccs után hasonló novemberi csodát egy brit városban.