„Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát se tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. (…) minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink és egységet teremtenek közöttünk, akik oly kevésben tudunk megegyezni. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. (….) Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó, duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk járnak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán még csecsemőkorunkban, amikor bölcsőben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsődleges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk, messzire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog…” |
Tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy összefogott a legnagyobb hanglemezgyűjtő, a Lemezbörze című lap főszerkesztő-mindenese, Csabai Mátyás és a hazai hanglemezkiadás nagyágyúja, Joós István, azzal a céllal, hogy kiadják cd-n azt a hat dalt, amelyet Puskás Ferenc énekelt föl magyar barátok biztatására és szervezésében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Madridban, ahol akkor bakeliten meg is jelent. Erről a lemezről, az évtizedek múlva készült cd-ről és az azon elhangzó nótákról, interjúkról még többször írok majd ebben a sorozatban, de most kimondottan a Buzánszky Jenővel a cd-hez készített interjúból fogok idézni.
„Amikor nyer a futballcsapat, akkor is énekelni kell az embernek öröméből, akkor, amikor nem tud nyerni, akkor megint csak összejön a csapat, akkor a stresszből a nóta szabadítja fel az embert, nem a vereség súlyával megy haza…” – mondja a felvételen az Aranycsapat egykori jobbhátvédje, s kérem, nézzék el az élőbeszéd esetlegességeit, szerkesztetlenségét.
„Minden játékosnak kellett valami nótát kitalálni és énekelni is kellett tudni. Én ilyenkor két nótát kezdtem el. Az egyik a »Sárbogárd, Dombóvár«, mivel, hogy ott születtem, ott kezdtem el futballozni, az alapokat ott tanultam meg, viszont a Dorog csapatában lettem NB I-es játékos, a másik nótám így a Bányászinduló lett, az hozzátartozott az ember életéhez. A Sárbogárd, Dombóvárt a dorogi csapatnak meg kellett tanulni, mert mindig mondtam, hogy az nem játszik a következő héten, aki nem ismeri a nótát…”
Itt álljunk meg egy percre. A dal, amelyet az alábbi forrás szerint Robert Stolz és Mihály István írt az Ein tango für dich című filmhez, valójában a külföldre sodródott magyar dala (hiszen egyik verziójában a nem éppen Dombóvár közelében lévő Hortobágyról is szó esik), ami éppen Buzánszkyhoz illik a legkevésbé az Aranycsapat játékosai közül, hiszen – bár szülőhelyéről valóban elkerül fiatalon, de – Dorogon, Magyarországon élte le szinte az egész életét. Rosszmájúan hozzáteszem azt is, hogy ez a dal talán nem véletlenül merült feledésbe, egészen modoros és giccses például ez a régi előadás. (Persze, sokak szerint minden magyar nóta az, de a „Százszínű délibáb csókja csábít engem” és a hasonló sorok, meg a következetesen két rövid o-val énekelt „Dombovár” már nekem is sok…)
Igaz, ugyanakkor, hogy az eredeti szövegben nincsen Hortobágy, s ez így lehetett Buzánszky szívéből jövő strófa:
„Áldott magyar hazám, édes szülő anyám, / Tőled a sors elsodort rég mostohán! Ámbár a nagyvilág hírt és vagyont megád, / Kóbor cigány vándorként bolyongok csak én: / Sárbogárd! Dombóvár! Vadvirágos vidék, / Napsütött rónaság, visszavártok-e még?!” (Megint csak más kérdés, hogy milyen „napsütött rónaság” található a Dunántúli Dombság és a Mecsek határán fekvő Dombóváron.)
De hallgassuk tovább, amit Jenő bácsi az Aranycsapat és a magyar nóta kapcsolatáról mesél.
„Az Öcsinek a nótája volt a Nótás kedvű volt az apám, amit mindenki fújt és én ma is éneklem, mert nagyon szép nóta, abban a pillanatban a Puskás Öcsinek a képe villan elém… Meglepett, hogy mennyire tisztán, profi módon tudta énekelni a nótáját, azt hiszem, hogy bárki megirigyelhetné az Öcsi hangját…
A Bozsiknak is volt egy nótája, Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa…
Mindenkinek megvolt a maga nótája és azt végigénekeltük, és akkor a csapat össze tudott forrni még a legrosszabb időszakokban is.
Az Öcsinek, mint csapakapitánynak természetszerűleg ebben is prímásnak kellet lennie. Feladata volt neki a pályán, a pályán kívül is a csapatot összetartani.
Majdnem órákon át énekelt a csapat. Rádió nem volt az autóban, maradt az embernek a torka, az éneklési kedve, nekem nagyon sok régi nóta ott van ma is a tudatomban. A nóta egy olyan összekovácsoló erő tudott lenni…”
És most tessenek figyelni!
„Ugyanúgy elénekeltük, hogy Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország, ugyanúgy elénekeltük, hogy Ott, ahol zúg az a négy folyó.”
Az utóbbi kimondottan revizionista, hogy azt ne mondjam, horthysta nóta, ilyen sorokkal, hogy: „Zeng a dal, Kolozsvár visszatér”, vagy „Kolozsváron piros-fehér-zöld a lobogó”. Megrökönyödve kérdeztem hát vissza, hogy miként hangozhattak el ezek a dalok az Aranycsapat bankettjein a legsötétebb ötvenes években, amikor ha egy kocsmában rázendített valaki ezekre, akkor jó eséllyel hamarosan jött az illetőért az ÁVH. Buzánszky azonban úgy emlékszik, hogy ők ezt megengedhették maguknak, még a főelvtársak jelenlétében is.
„Ugyanúgy (ha) ott volt a Farkas Mihály (honvédelmi miniszter) vagy ott volt a Nógrádi (Sándor, vezérezredes, miniszterhelyettes), akkor is. Sőt, a Farkasnak az volt a nótája, hogy „Őrmester úr fekete subája” és azt is mindig a cigánynak el kellett húzni, amikor egy válogatott mérkőzés után a Margitszigeten megvolt a bankett.”
Olyannyira így volt, hogy Buzánszky szerint az országot irányító, rettegett „trojka” (Rákosi, Farkas, Gerő) ilyenkor mindig jelenlévő tagja, a válogatott és a Budapesti Honvéd futballsikereit a maga érdemének tekintő Farkas Mihály kimondottan élvezte az ismert irredenta nótának azt a sorát, hogy „honvéd áll a Hargitán”…
„Megengedhettük magunknak ebben a körben is, hogy elénekelhettük (ezeket az irredenta nótákat), ők ugyanúgy tudták, hogy szükség van ránk, hogy ez az ország ismert legyen a nagyvilágban és elfogadható legyen, mi pedig magyarok maradtunk, a régi magyar nótákat dúdoltuk…” – mondta Buzánszky.
Mint megtudhattuk, például ezeket, az akkoriban kimondottan tiltott nótákat:
Talán a két dalszöveget is érdemes idemásolni, ezeket énekelte a csapat közös kedvenceként minden meccs után Grosics, Bozsik, Kocsis és a többiek:
Most a rónán nyár tüzében ring a délibáb, Refrén: Magyar földről székely földre szállnak fellegek, Refrén: |
Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán, Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, Ott dalos ajkú mind a lány, mert dal terem a fán Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, |
A másik nótától ezt írja a Wikipedia:
„ASzép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországcímű dal az 1920-ban, aVincze Zsigmond(zene) ésKulinyi Ernő(szöveg) által írtHamburgi menyasszonycímű operett egyik dalbetétje. A darab nem is keltett volna akkora érdeklődést, ha nem lett volna benne aSzép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországcímű dal, amely ezt követően a kor leghazafiasabb dalai közé számított. Később, anyilaskorszakbanzsidószármazású szerzői miatt, a háborút követően pedig »nacionalista« tartalma miatt nem játszották, és csak arendszerváltástkövetően vált ismét szabadon hallgathatóváMagyarországon.”
Az pedig, hogy a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, Bartók Béla beemelte a dallamot az 1943-ban, Amerikában írt, több ponton is erős honvágyról tanúskodó Concertójába, mindenképpen figyelemreméltó, még ha egyesek a hazafiaskodó operettműfaj paródiájának is veszik a téma feldolgozását. Íme az intermezzo Interretto tétel Kocsis Zoltán dirigálásával, a Nemzeti Filharmonikusoktól, amelyben az első perc végén hangzik fel az ismerős dallam:
És ha már megtudhattuk Buzánszky Jenőtől, hogy mi volt a félelmetes Farkas Mihály kedves nótája, hallgassuk meg ezt is. Ma már alig ismert katonanótáról van szó (már csak ezért is lehetett a kommunista tábornok kedvence), amelynek kifejezetten szép dallama egy régi népdal, pajzán szövege pedig elég bugyutácska, Farkas elvtárs talán még a moszkvai évek előtt a csehszlovák börtönben, netán a spanyol polgárháború magyar önkénteseitől tanulta. Íme egy klasszikus előadás Dóry Józseftől:
De Farkas Mihály már csak ezért is bánhatja, hogy alig élte túl a részben általa irányított, borzalmas Rákosi-rendszert: a kedvenc dala ugyanis messze túlélte őt, a dallamos nevű de teljesen ismeretlen L'amour zenekar a lakodalmas rock műfajában tette azt halhatatlanná – vagy hallhatatlanná?
Buzánszky idézett visszaemlékezése a közös nótázásokra vonatkozóan így fejeződik be:
„A hotelben, ahol laktunk egy csomó magyar ember várt és ünnepelt bennünket (a 6:3 után – Sz. Gy.). Ott még egy keveset együtt voltunk, nótázgattunk, utána mindenki el-elcsempészett egy-egy magyar játékost a londoni éjszakába. Én magam meg a társaságom reggel öt óra körül keveredett vissza… A külföldi utaknál a mérkőzések után megvolt a bankett, ez akkor szokás volt, utána megkaptuk az útlevelet, mehettünk az éjszakába, ahová akartunk, de általában éjjel kettő körül hazaérkezett a társaság. Akkor fölmentünk, lehoztuk az üveg borokat, és ott a szállónak a halljában, koccintások közepette egyrészt kiértékeltük a mérkőzést egymás között, hogy mit lehetett volna jobban csinálni és akkor még egy góllal több lett volna, és hát megint jött a nótázás. Körülbelül három óráig, és mintha egy kis Magyarország lett volna abban a hallban, abban a helyiségben…”
(Folyt. köv. Az 5. rész tartalmából: Grosics Gyula egy – persze – melankolikus hangulatú, szomorú klasszikus Dankó-nótát húzatott legszívesebben…)
1. rész – Czibor Zoltán: Egyszer még hadd muzsikáljak |
2. rész – Puhl Sándor: Ahol az én bölcsőm ringott… |
3. rész – Kocsis Sándor: Ne sírj, anyám… |
Ha Önnek is van emléke, fényképe, története arról, hogy nagy futballistáink, edzőink mely nótákat énekelték szívesen, örömmel veszek minden információt a [email protected] címen.