Magyar tiki-taka 58 passzal Angliában – az elemzőnek is leesett az álla

1. Összeszokottság, stabilitás

Marco Rossi a négy meccsen csak 20 játékosnak adott lehetőséget, az olaszok 31, angolok 25, a németek 23 játékost „forgattak”. A kezdőcsapaton is keveset változtatott a szövetségi kapitány két meccs között. Az állandóság és stabilitás nagy erénye lett a csapatnak, a 3–4–3-as formációban a játékosok megértették egymás helyezkedéseit.

2. Eredményes hajrák, jó cserék

A magyar csapat a leghatékonyabban a meccsek utolsó 30 percében játszott, öt gólt szerzett ebben az időszakban a hétből. Ehhez az is hozzájárult, hogy jól sültek el a cserék: az öt találtból négyben főszerepet játszottak a cserejátékosok (Gazdag Dániel gólt szerzett csereként, míg Ádám Martin kettő, Fiola Attila pedig egy gólt készített elő a kispadról beállva). Az időben történt, megfelelő cseréket mutatja az is, hogy a csapat nem veszített a dinamikájából, és egyetlen gólt sem kapott a második félidőben, ami tavaly a gyengéje volt. A portugálok ellen az Eb-n az utolsó percekben kapott gólok miatt például Marco Rossi is még önmagát, az elhibázott cseréket okolta.

3. Gyors kontrák, javuló labdatartás

Támadásban jól használtuk ki az ellenfél védői mögött hagyott üres területeket. Gyors passzjátékkal – átlagosan, percenként 16 passz egy labdabirtoklás alatt, 84 százalékos pontossággal – és pontosan juttattuk el a labdát az ellenfél tizenhatosának előterébe, megelőzve, hogy a védelem időben visszarendeződjön. A csapat átlagban 13.7 mp hosszú támadásokat vezetett. Az európai átlag 16.6 mp, viszont az Eb-n a magyar együttes 11.6 másodperccel az utolsó volt ebben a sorban a 24 csapat között – most több mint két másodperccel ezen is sikerült javítani.

Öt gólt szereztünk a jobb oldali támadásokból. A csapat igyekezett területi létszámfölényt kialakítani a jobb oldalon és innen is érkezett a legtöbb beadás. A 33 magyar támadásból 22 futott a jobb oldalon és 12-ből alakult ki közvetlen gólhelyzet. Egyúttal jól működtek a súlypontáthelyezések, kétszer is láthattunk arra példát, hogy a jobb oldali akció végén a bal oldalon felfutó Nagy Zsolt talált az ellenfél kapujába.

5. A szárnyvédők aktivitása

A szárnyvédők közül az olaszok ellen még a Loic Nego helyére beállt, a 3. és 4. fordulóban pedig már kezdőként játszó Fiola Attila és a bal oldalon Nagy Zsolt kulcsszerepet játszottak a magyar támadójátékban. Jól használták ki az előttük nyíló területeket, jó ütemben érkeztek meg a kapu elé, nagy helyzeteket kialakítva ezzel. Nagy négyszer lőtt kapura, kettőből gól lett és a két gólja mellett az angolok elleni első meccsen kiharcolt egy tizenegyest, Fiola pedig két gólt készített elő. Az olaszok és a németek ellen is ő adott be jobbról a gólunk előtt (előbbinél Gianluca Mancini talált a saját kapujába, utóbbinál Sallai Roland fejelt, majd a kipattanóra érkezett Nagy Zsolt). Egyébként az első két meccsen kezdő Nego is jól játszott, illetve a németek és angolok ellen jól szállt be a kispadról. Neki négy gólhelyzetet előkészítő passzkísérlete volt, és mind a négy pontos volt.

6. A támadóhármas munkája

Minden mérkőzésen a Sallai Roland, Szalai Ádám, Szoboszlai Dominik hármas kezdett.

Szalai harcolt a labdákért (24/9 megnyert párharc mérkőzésenként – összesen 82 támadópárharcot vívott meg a négy meccsen, ami a legmagasabb szám az európai NL-mezőnyben), és gondoskodott arról, hogy ott legyünk a pálya közepén. Szoboszlai volt az összekötő, és négy kulcspasszával próbálta megjátszani a társakat – egy passzából alakult ki közvetlen gólhelyzet, amikor Ádám Martin kapura tudott fejelni a németek ellen (Szoboszlai mellett csak Negónak volt négy kulcspasszkísérlete). Sallai pedig a befejezésekhez helyezkedett, tíz lövéséből, illetve fejeséből nyolc találta el a kaput (a magyar csapatból Sallait Nagy Zsolt és Ádám Martin követte a kaput eltaláló kísérletek számában, három-három próbálkozással), két gólt szerzett.

7. Hatékonyság a befejezéseknél

A támadások befejezésének hatékonysága volt a júniusi eredmények legfontosabb alkotóeleme. Az ellenfelek ugyan több gólhelyzetet alakítottak ki, mint a mieink (25–24 arányban), de a helyzeteink 30 százalékát tudtuk gólra váltani, miközben az európai átlag 24 százalék volt. A csoportellenfeleink közül a németek 29, az olaszok 21, az angolok pedig csak 4.5 százalékot produkáltak. A teljes A-liga mezőnyét nézve is a 4. helyen végeztünk a helyzetkihasználást tekintve, a lengyel, walesi (33-33 százalék), holland (32) trió mögött. Ugyanakkor a kaput eltaláló lövések arányát tekintve a magyar válogatott a teljes európai mezőnyben az élen végzett. Sallaiék a négy meccsen összesen 38-szor vették célba a kaput, és 23-szor el is találták, ami 61 százalékos hatékonyságot jelent. Az 54 európai válogatott közül a magyar mellett csak Észtország, Izland (58-58%) Németország (52%) és Belgium (51%) tudott ötven százalék fölött produkálni. A hatékony befejezéseket megalapozta, hogy a gólhelyzetet előkészítő magyar kulcspasszok több mint fele sikeres volt, a beadásainknak pedig a 38 százaléka volt pontos – ez a csoportunkban a legjobb arány, de egész Európában is a legjobb négyben van.

8. A középső zóna védelme

A magyar csapat folyamatosan összetett védekezési rendszert alakított ki a pálya középső zónájában. Labdavesztésnél gyorsan visszarendeződtek, mélyen védekeztek, így nem adtak teret az ellenfeleknek a védelmi vonalak között. Középről az ellenfelek, csak 11 százalékos kapura lövési hatékonysággal tudták lövéssel befejezni a támadásaikat. Lemondtunk a „presszingről”, a labdás játékosok letámadásáról, ugyanakkor a középpályássor és a védelem megfelelő tolódással hatékonyan tartotta szemmel a védekezési vonalakat. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az angolok, hazai pályán csak kilenc lövőhelyzetig és két kaput eltaláló lövésig jutottak ellenünk. A védelem és a középpályássor kiváló összmunkáját is mutatja, hogy a legtöbb szerelést a szűrő Nagy Ádám (tízet) mutatta be, a legtöbb védekező párharcot a két belső védő, Lang Ádám és Willi Orbán (17-17) nyerte meg, az ellenfél térfelén a legtöbb labdát pedig Fiola Attila és Nagy Zsolt szerezte (négyet-négyet).