Na ugye 2.0 – Szöllősi György jegyzete

Gigantikus közhely, mégis így van: az élet a legjobb forgatókönyvíró. A magyar válogatottnak a 2020-as Európa-bajnokságra vezető útját annál több akadállyal telerakni, annál jobban elhúzni, megcsavarni, újrakezdeni, majd annál több izgalommal fűszerezni és megint újrakezdeni, mint ahogyan az alakult, egyetlen sorozat- vagy drámaíró sem tudta volna, mert amikor már mindenki a sima végkifejletet és a happy endet várta, a sors – és a világjárvány – még „visszaváltatta” a jegyét húszezer magyar szurkolóval, karanténba száműzte, leválasztotta csapatáról a hadvezért, Marco Rossi szövetségi kapitányt, és az Izland elleni meccs sem lehetett volna izgalmasabb, fordulatosabb. Az már igazán ügyetlen és olcsó, hatásvadász mellékszál volt a Szerzőtől, hogy a válogatott első számú sztárjaként kezelt, (nem véletlenül) legértékesebbnek tartott Szoboszlai Dominik esetében naponta változott, hogy játszhat-e, vagy sem Izland ellen a „mindent eldöntő”, az MLSZ elnöke, Csányi Sándor által is az év meccseként várt pótselejtezőn. Mindent, vagyis azt, hogy a történelemben először (és ki tudja, legközelebb mikor) pályára lép-e hazai pályán egy nagy tornán a magyar válogatott. Ilyen értelemben nem is az év, hanem az évszázad meccséről is beszélhetnénk, ha közben azért nem jártunk volna két vb-döntőn, mondjuk, és ha nem foglalta volna már le ezt a titulust a magyar labdarúgás históriájában egy 67 évvel ezelőtti (igaz, azt a múlt században játszották) összecsapás.

Szóval, még el sem kezdődött ez az egészen különleges körülmények között ránk köszöntő találkozó, máris belefásultunk az izgalmakba, a megpróbáltatásokba, a folyton cserélődő jó és rossz előjelek váltakozásába. És mindezek után bármennyire is kegyetlenül igazságtalannak vagy éppen túlzóan leegyszerűsítőnek tűnik, a szurkolói lélektan örök működése alapján biztosra vehető: most jó ideig mindent, ami a magyar futballal kapcsolatos – tudatosan vagy önkéntelenül, de – ez alapján az egyetlen, különös körülmények között megrendezett mérkőzés alapján fognak megítélni az emberek.

Az Eb-re jutás, ha tetszik, ha nem, visszamenőleg igazolja az elmúlt évtized erőfeszítéseit, a stadionépítéseket, a külföldi edzők szerződtetését, a nulláról induló, hatalmas nemzetközi versenyben munkához látó akadémiák tevékenységét, a klubok megújítását, a sportfogadásból befolyó összegek és a televíziós jogdíjak becsatornázását a finanszírozásba, magát a taorendszert, egyszerűbben: azt a kormányzati politikai akaratot, amely a zászlajára tűzte, hogy az agonizáló, rövid távon csak vesződséggel járó és népszerűségvesztést hozó magyar futballt újjá kell éleszteni – mindannyiunk örömére. A sorrendben harmadszor is európai csoportkörig jutó magyar klubok sikere, a régióból egyedüliként a BL-ben vitézkedő Ferencváros helytállása, az egymás után másodszor is az Eb-re kvalifikáló magyar válogatott diadalútja immár nem szerencsés, egyszeri fellángolás csupán, hanem a megfordított trendek újabb jele, fontos állomása. Napra pontosan 25 éve jelent meg az első írásom a Nemzeti Sportban, a 13. oldalon. Ez volt az első mondata: „Tudjuk, hogy manapság nagyon nehéz a magyar sport helyzete”. Ezt ma már nem állítanám. És ha hiszik, ha nem, aznap, 1995. november 13-án az NS címlapján egyetlen szó sem esett a futballról. A mai címlapra – hogy is mondjam – ez sem teljesen igaz.