Szalai, a hídember – Szöllősi György jegyzete

2004-ben egy tizenhat éves becsvágyó fiatalember a magyar futball kilátástalannak tűnő hétköznapjaiból elmenekülve, az Újpest-ifiből elindult az ismeretlenbe és – amint ma megjelenő Nemzeti Sport-interjújában fogalmaz – két cél lebegett előtte: az egyik, hogy a válogatottban szerepeljen, a másik, hogy megállja a helyét egy olyan bajnokságban, amelyet mindenki elismer. Egyértelmű, hogy mindkét célját elérte. Utóbbiról legyen elég annyi, hogy ő az első és eddig egyetlen magyar, aki ötven gólt szerzett a Bundesligában, az előbbi céljáról meg hirtelen mi más is jutna az eszünkbe: a napokban vertük meg a vezetésével Angliát oda-vissza. Igen, Angliát oda-vissza, még ha ezt még most is, sokadszor is elég fura leírni.

Mára ugyanis, csaknem két évtizeddel azután, hogy elindult szerencsét próbálni, Szalai Ádám a válogatott csapatkapitánya, „Magyarország kapitánya” lett, ahogy elődjét, Puskás Ferencet nevezte az első róla szóló angol nyelvű életrajzi könyv címe. Mi több, egyetlen mérkőzés választja el attól, hogy a válogatottban játszott mérkőzések számát tekintve is utolérje a 85 meccses Puskást, és a londoni 6:3 óta először neki, Szalainak adatott meg, hogy Angliában győztes magyar válogatott kapitánya legyen.

S ha már ilyen párhuzamok adódnak, nem lehet nem észrevenni, hogy ugyancsak Szalai az első magyar Puskás óta, aki eljutott a Real Madridhoz. Igen, a második csapathoz, de ott házi gólkirály volt, és szemtanúja voltam, hogy micsoda gólokat szerzett jobbal, ballal, fejjel, miközben Florentino Pérez vagy a szabadnapos Pepe tapsolt neki az Alfredo Di Stéfano Stadion lelátójáról. Akkor még lobbizni, ajánlgatni kellett a Nemzeti Sportban, hogy nézze már meg valaki itthonról a német amatőr ligából hosszú hajjal érkező húszéves magyart, akit talán a válogatottba is érdemes lenne lassan meghívni. Egy konditerembe járt Cristiano Ronaldóékkal, egyszer a Madrid BL-keretébe is bekerült, de ellenfélként később a Bernabéuban játszott is Bajnokok Ligája-meccset a Schalke színeiben.

Aki azonban akkortájt azt gondolta, hogy súlyos sérülése után a német élvonalba visszakapaszkodó Szalai Ádám pályafutása csúcsára ért, tévedett. Újra és újra nekifeszült, visszatért kényszerű kihagyások, jogi akadályok leküzdése, mellőzések és a fejműtétje után is. Közben pedig csapatkapitánya, a pályán és a pályán kívül is vezére lett a válogatottnak, amely az elmúlt években – a korábbi mércével mérve föltétlenül – sikert sikerre halmoz. Ő rúgta Mexikó óta – harminc év után – az első gólunkat nagy tornán, 2016-ban, Bordeaux-ban Ausztria ellen, hogy aztán a legnagyobb magyar csatárok közé emelkedve négy év múlva meg a németek hálójába fejeljen. Találatainak számát tekintve persze messze van Puskástól, de már utolérte például a legendás Toldi Gézát vagy Fazekas Lászlót, és jelképévé vált annak a generációnak, amely képes volt a legmélyebb gödörből (emlékszünk a 2013-as amszterdami 8–1-es szégyen utáni kifakadására?) visszakapaszkodni és új fejezetet nyitni a válogatott történetében. Szalai Ádám útja az ezredfordulótól máig, a mélyponttól az angolverésig illusztrációja és jelképe a magyar futball talpra állásának, s ha a Nemzetek Ligája-menetelés végén az első kalapból várhatnánk az Eb-selejtező sorsolását, ezt a roppant nehéz, irdatlan küldetést befejezettnek is tekinthetnénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!