Tengerentúli boldogság – Gazdag Dániel családról, Amerikáról, gólokról és a jövőről

 

– Jó itthon?
– Naná, hogy jó! Már nagyon vártuk, hogy hazajöhessünk.

– Amerikában is jó volt?
– Ott is, persze! Jól érezzük magunkat, nyugodt szívvel mondhatom, nem csupán megszoktuk, meg is szerettük Philadelphiát.

– Azt kapta a tengerentúlon, amit remélt?
– Nagyrészt igen. Amire előzetesen számítottam, az fogadott. Remek helyre kerültem, nem vitás. Valójában nem is tudnék semmit említeni, ami csalódásként ért volna. Ha jobban belegondolok, még többet is kaptam a vártnál, volt, ami felülmúlta a várakozásaimat.

– Úgymint?
– A meccsek hangulata például kifejezetten jó volt, kiváltképp a rájátszásban. Az egyenes kieséses szakaszban három mérkőzést játszhattunk hazai környezetben, mindegyiken olyan légkör uralkodott, mintha egy döntőben léptünk volna pályára. Az edzőközpontunkat is csak dicsérni tudom, ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani a körülményekre.

– Jobb futballista lett az Amerikában eddig eltöltött hét hónap során?
– Mindenképpen! Nemcsak labdarúgóként, emberileg is több lettem, legalábbis így érzem. Karrierem során először játszom külföldön, de minden visszajelzés arra utal, hogy megállom a helyem. Sikeres időszak van mögöttem, ki merem jelenteni, hogy minden téren fejlődtem. Nem tagadom, az elején volt bennem egy kis félsz, magam sem tudtam, miként birkózom meg azzal, hogy külföldre igazolok, ráadásul nem a „szomszédba”, hanem hétezernél is több kilométerre. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű a váltás, mégiscsak tizenegy esztendőt töltöttem el a Honvédnál. Tulajdonképpen Kispesten nőttem fel, ott lett belőlem előbb élvonalbeli, majd válogatott futballista, arról nem szólva, hogy az évek során bajnok és kupagyőztes is lettem, no és apuka. Egyszóval, csodás volt a kispesti időszak, életre szóló élményekkel távoztam – és ugrottam fejest a mély vízbe.

– Hét hónap elteltével megállapítható, lubickolt benne.
– Azért – ahogy számítottam rá – akadtak nehezebb napok. Főleg az elején. Először csak én kaptam meg a vízumot, így az első három hónapban egyedül voltam, és ha ez nem lett volna elég, az időeltolódás miatt a kapcsolattartás is nehéz volt a családdal. A párom, Gréta közben a második gyermekünkkel volt terhes, törtük is a fejünket, hogy mi lenne jobb: Magyarországon vagy az Egyesült Államokban szüljön? A vízumkérdés, hála az égnek, időben megoldódott, így Grétáék utánam repülhettek, Maxim pedig szeptemberben világra is jött. Igaz, három héttel korábban a vártnál, de a lényeg, hogy minden rendben volt, együtt lehettünk azon a csodálatos napon.

– Ha már esett szó a nehézségekről, árulja el azt is, mi ment a legkönnyebben?
– A beilleszkedés a csapatnál. Kíváncsi voltam, hogyan fogadnak, még az is eszembe jutott, hogy lesz olyan játékos, aki a konkurenciát látja bennem, ennélfogva nem lesz valami barátságos velem, de egyhamar beláttam, hogy tévedtem: nagyon jó fejek voltak a srácok! Apróságnak tűnhet, nekem mégis jólesett: a harmadik napon már közös programra hívtak. Rosszindulatnak a nyomát sem véltem felfedezni, mindenki ott segített, ahol tudott. A közös hangot gyorsan megtaláltuk, jóllehet az itthon tanult angollal az elején kicsit nehezen boldogultam. Szükségem volt némi időre, amíg ráálltam az amerikai angolra, de ma már ezen a téren sincs gondom.

– Október huszonegyedikén, a Minnesotának két gólt rúgott, utána úgy nyilatkozott, ezzel a mérkőzéssel végleg megérkezett.
– Addig is voltak jó meccseim, már korábban kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottam, olyat, amilyet elvárnak tőlem. A szóban forgó találkozó után már képes voltam arra, hogy a legjobb formámban legyek a csapat hasznára, úgy vélem, bizonyítottam, hogy a Philadelphia jó vásárt csinált velem. Ebben az is közrejátszott, hogy éreztem, a klubnál szeretnek és megbecsülnek.

– Az alapszakaszt a második helyen zárták – felülmúlták a várakozást?
– Az elsődleges cél az volt, hogy jussunk be a rájátszásba, ezt simán elértük. Végül a Keleti főcsoport döntője, vagyis a bajnoki elődöntő jelentette nekünk a végállomást. Hogy az idény kezdetekor ezt aláírták volna-e a klubnál, nem tudom, mert akkor még nem voltam kint, ám azt tudom, hogy a New York City elleni vereség alaposan megviselt bennünket. Azok után, hogy a playoffban két akadályt is sikerrel vettünk, és már csak egy lépésre voltunk a nagy finálétól, ha nem is kudarcként, de csalódásként éltük meg a kiesést.

– Mentségük éppenséggel volt rá...
– No igen, tizenegy játékosunk fertőződött meg a koronavírussal a meccs előtti napokban. Az én tesztem szerencsére nem lett pozitív, pályára tudtam lépni, de a kezdőcsapatunkból hatan hiányoztak, és a kispadra sem ülhettek le olyanok, aki csereként beszállva rendre lendítettek a szekerünkön. Így sem sokon múlt a győzelem, a 88. percben, egy óriási védelmi hibából lőtt góllal nyert kettő egyre a New York. Ja, és egy perccel korábban előttünk adódott hatalmas lehetőség a gólszerzésre.

– A vírushelyzetre való tekintettel nem kérhettek volna halasztást?
– Nem! Szorított az idő, le kellett játszani a mérkőzést. Az ellenfél sem erőltette, hogy később játsszunk... Emelt fővel zártuk az idényt. Összességében rendben is volt ez az év, szép eredményt értünk el, noha még mindig azt mondom, több is lehetett volna benne. Mindenesetre elsőre jó volt! Azért jöttem Amerikába, hogy nagy meccseken szerepelhessek, a rájátszásban volt is erre lehetőségem.

– A minap lehetett olvasni arról, hogy egy kimutatás szerint az Egyesült Államokban a labdarúgás népszerűsége már veri a jégkorongét. Megerősítheti ezt?
– Jártam hokimeccsen, remek volt ott is a hangulat, de nem venném a bátorságot arra, hogy a két sportág elismertségét összehasonlítsam. Egy biztos, a mi mérkőzéseinken is szuper a légkör. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ennyire tudnak szurkolni. Azt hittem, kijönnek, felülnek a lelátóra, jól elvannak, aztán hazamennek. Ehhez képest a rájátszásban már fantasztikus atmoszférában játszhattunk. Hogy telt ház volt, talán hozzá sem kellene tennem. Ahogy haladtunk előre, úgy fokozódott a hangulat, kiderült, errefelé is rengetegen szeretik a focit. Vannak csapatok, amelyek szervezett szurkolói csoporttal is büszkélkedhetnek, ott aztán van tombolás. A tűzijáték is majdhogynem kötelező kelléke egy-egy találkozónak, sokszor már a kezdés előtt beindul a pirotechnikai bemutató.

– Az itthoniaknak meddig mesélhet a kinti tapasztalatokról?
– Január tizenhatodikán kezdődik a felkészülés, jelen állás szerint tizenharmadikán utazunk vissza.

– Biztos, hogy visszautaznak?
– Nagyon remélem.

– Csupán azért kérdezem, mert a hírek szerint befutott egy-két ajánlat önért.
– Az év első felében Kispesten, majd Philadelphiában is jól ment a játék, a válogatottban is emlékezetes meccsek vannak mögöttem, aminek nagyon örülök. Ahogyan annak is, hogy volt és van érdeklődés irántam, ám ez nem jelenti azt, hogy klubot cserélek. Persze ha érkezik olyan ajánlat, amely a Union vezetőinek ugyanúgy megfelel, mint nekem, akkor szóba jöhet a váltás, de egyelőre nincs tudomásom ilyen megkeresésről. Úgy készülök, hogy még egy évet mindenképpen Philadelphiában maradok.

– Spanyolországról már nem is ábrándozik?
– Valóban a spanyol foci a kedvencem, a La Ligában szerepelni álomszerű lenne, még nem is tettem le róla. Azzal, hogy Amerikában futballozom, nem hinném, hogy szertefoszlott volna az álmom – a Major Soccer League-ből is igazoltak már játékosok jegyzett európai bajnokságokba. Az esetleges váltásra visszatérve: nem vagyok vándormadár, nem azért szerződtem a Unionhoz, hogy fél év után elköszönjek. Ahol befejeztük, ott szeretnénk folytatni, úgy akarok futballozni, hogy nagy sikerhez segítsem a klubot.

– Az imént röviden már visszatekintett 2021-re. Hosszabban is kifejtené?
– Szíves-örömest, mert karrierem legjobb éve volt! Felejthetetlen pillanatokat éltem meg, klub- és válogatott szinten egyaránt fontos gólokat szereztem, szerintem a teljesítményem is rendben volt. A válogatott két novemberi összecsapásán, San Marino és Lengyelország ellen is győztes csapat tagja lehettem, mindkétszer eredményes voltam, hab a tortán, hogy Varsóban győzelmet érő gól fűződött a nevemhez. Gyönyörű stadionban, hatvanezer néző előtt lőttem, nem is akárkinek, Wojciech Szczesnynek, a Juventus klasszis kapusának. Nagyon örültem a gólomnak, én futottam a cserékhez, a többiek meg hozzám – jó érzés volt együtt ünnepelni. Ez ugyanúgy boldoggá tett, mint az, hogy bár az említett mérkőzések előtt már nem volt esélyünk a továbbjutásra, a két győzelemnek köszönhetően emelt fővel fejeztük be a világbajnoki selejtezősorozatot. Büszke vagyok arra is, hogy mindmáig tizenegyszer ölthettem magamra a címeres mezt, abból hétszer az idén. Talán kijelenthetem, hogy ebben az esztendőben már fontos szerep hárult rám a nemzeti együttesben is. S közben a pályán kívül is jól alakultak a dolgaink, a családom is otthon érzi már magát Amerikában. Nagyobbik fiunk, Danika szeptember óta iskolába jár, barátokat is szerzett, míg Maxim amilyen sokat alszik, olyan keveset sír. Békés, nyugodt környezetben, egy külvárosi lakóparkban élünk, a családos csapattársaim közül többen is ott bérelnek házat, a szabadidőnkben gyakran találkozunk. Rövidre zárva: megszerettük az amerikai életet.

– Nem is lehet jobb 2022, mint 2021 volt?
– Azt nem mondanám! A fociban mindig van feljebb, szeretnék még többet kihozni magamból. Mindent megteszek érte, de hogy sikerült-e, arra térjünk vissza jövő ilyenkor.

– Nincs is hiányérzete az év kapcsán?
– Ami azt illeti, a bajnoki elődöntőt megnyerhettük volna. Aztán a döntőt is... Természetesen az is bánt, hogy az Európa-bajnokságról lemaradtam sérülés miatt. Előtte és utána tagja voltam a keretnek, csak a torna idején nem... Miután kiharcoltuk a részvétel jogát, nagy álmom volt, hogy hazai pályán játszhassak Eb-meccset, sajnos ez nem adatott meg. Hónapok múltán ugyanakkor már felesleges ezen keseregni, ami megtörtént, azon úgysem lehet változtatni. Inkább az lebeg a szemem előtt, hogy ami most nem jött össze, három év múlva megvalósuljon: a németországi Európa-bajnokságon nagyon szeretnék játszani!

– No és az új Bozsik Arénában?
– Egyszer még ott is. A régi stadionban nőttem fel, szép emlékek fűznek hozzá, de ahogy elnéztem az újat, élmény lehet ott futballozni. Persze megvárták, amíg jó messzire mentem, csak aztán adták át... A Honvéd mindig is a szívemben lesz, folyamatosan követem a meccseket, a régi csapattársak közül jó néhánnyal tartom a kapcsolatot, mondhatni, naprakész vagyok a kispesti eseményekből. Ha ma még nem is tudom megmondani, mikor, egy napon szeretnék visszatérni. Meglenne a bája annak, hogy ott fejezem be élvonalbeli pályafutásomat, ahol elkezdtem.

– Hatos mezben?
– Ha egy mód van rá, abban. A Honvédban azt viseltem, a Philadelphiában szabad volt – amikor kezdték sorolni, hogy mely számok közül választhatok, és elhangzott a hatos, szóltam, hogy köszönöm, ne is folytassák! Tudni érdemes, hogy a családunk a labdarúgás bűvöletében élt és él, édesapám és a bátyám hobbi szinten játszott, nagybátyám ugyanakkor az NB II-ig jutott. Mivel a falumhoz, Petneházához közeli Nyíregyházát erősítette, gyakran kimentünk a meccsére. Ő játszott mindig hatos mezben, innen a kötődés.

– Olybá tűnik, Philadelphiában is ragaszkodnak – önhöz. A minap került fel a klubportálra a „védettségi lista”, amelyen szerepel az ön neve is. Ez pontosan mit jelent?
– Azt, hogy a bajnokság újonca, a Charlotte nem csaphat le a játékjogomra. Új beszállóként megvan a joga ahhoz, hogy bármelyik csapatból elvigyen játékost az úgynevezett feltöltési draft keretében, de minden klub levédhet a keretéből tizenkét futballistát, aki ezáltal „érinthetetlenné” válik. Nem titok, örültem, hogy engem magához láncolt a Union, Charlotte bizonyára szép város, de nem szívesen költöztem volna oda. Jó helyen vagyok én most!

– Ezt a Halloweenkor készült fotó is bizonyítja!
– Az volt az első nagy ünnepünk Amerikában, Danikával az élen roppant mód élveztük. Hálaadáskor pedig egy magyar családnál vacsoráztunk – az előzményekről annyit, hogy amikor megérkeztem Philadelphiába, az egyik közösségi fórumon rátaláltam egy magyar hölgyre, aki már harminc éve ott él, és az ingatlanszakmában dolgozik. Mivel lakást kerestem, megkértem, hogy segítsen, meg is találta nekünk a megfelelő otthont. Azóta összebarátkoztunk, de nemcsak vele, hanem a gyerekeivel is, akik rendszeres vendégek a hazai mérkőzéseinken.

– Amikor még a Chicago Fire-t erősítette, Nikolics Nemanja mesélte, bárhol is lépett pályára az Egyesült Államokban, felbukkantak magyar drukkerek a lelátón...
– Ezt csak megerősíteni tudom! Philadelphiá­tól nem messze működik a Magyar Tanya, akik járnak oda, kijönnek a meccsemre is. Akárhova utaztunk, láttam magyar zászlót lobogtató szurkolókat, ha lehetőségem nyílt rá, a lefújást követően odamentem hozzájuk, hogy megköszönjem nekik a biztatást. Az orlandói túra különösen emlékezetes volt. A bemelegítés közben egyik csapattársam a lelátóra rúgta a labdát, éppen oda, ahol egy Honvéd-mezes srác állt. A végén vele is váltottam néhány szót, sőt szeptemberben a philadelphiai meccsre is eljött. Hiába, a világ minden pontján vannak Kispest-szurkolók.

– New Yorkban is találkozott velük?
– Nem, de lehet, hogy azért nem, mert csupán három napot töltöttünk ott. Régóta terveztük, hogy családostól ellátogatunk New Yorkba, ám szezon közben erre nem volt mód, így a hazajövetelünk előtt iktattuk be ezt a programot. Nagyon szép volt, jól el lehet ott lenni, csak sok pénzt kell vinni...

– Mi az itthoni menetrend?
– Elsősorban családlátogatás, az ország egyik végéből megyünk a másikba, ugyanis mi szabolcsiak vagyunk, míg Gréta rokonsága Szentgotthárdon él. Szenteste ott leszünk, a két ünnep között pedig „átruccanunk” Petneházára. Lesz disznóvágás is! Sajnos hajlamos vagyok a hízásra, ezért figyelnem kell arra, miből mennyit eszem – szóval falatozom majd, de csak óvatosan. Ennél jóval fontosabb, hogy ez az első karácsony, amikor négyen leszünk. Danika várja a legjobban, már hetek óta kérdezgeti: „Apa, nem voltam rossz gyerek, ugye?”

– Ilyenkor mit felel?
– Azt, hogy de, olykor rossz voltál kisfiam, ám azért reméljük, valamit hoz a Jézuska...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 18-i lapszámában jelent meg.)