Válogatott: Mindig beismertem a hibáimat, csak így tudok tükörbe nézni – Szalai Ádám

– Mondhatjuk, hogy a poklot és a mennyet egyaránt megjárta az elmúlt egy évben?
– Az biztos, hogy klubszinten az egyik legmegterhelőbb idény áll mögöttem – válaszolta lapunknak Szalai Ádám, a német élvonalbeli Mainz 33 éves, 74-szeres magyar válogatott támadója. – A legutóbbi évad tükrözi az egész pályafutásomat. Tavaly ősszel a Bulgária és az Izland elleni Eb-pótselejtezős győzelemnek úgy voltam részese, hogy a meccseket megelőző hetekben pályát és labdát sem láttam. Teljesen egyedül készültem, ettől függetlenül Marco Rossi bízott bennem, csapatkapitányként számított rám, a szemem előtt pedig csak az Eb-kvalifikáció lebegett. Aztán nagyot fordult a világ, mert amíg az ősszel olyan papírt tettek elém, amelynek értelmében az edzőpályát sem látogathatom, fél évvel később már a szerződéshosszabbítást szignóztuk.

– Mi történt tavaly ősszel?
– Nem szeretnék belemenni a részletekbe, a klub azt kommunikálta, hogy a pályán nyújtott teljesítményemmel voltak problémák, ezért nem számítottak rám. A koronavírus viszont nemcsak szakmai téren okozott gondokat, hanem más területen is. Akkor kiálltam a csapat mellett, később a társak is mellettem – ezzel kapcsolatban nem szeretnék többet mondani. Az élet bizonyította, helyesen cselekedtem, a hozzáállásom és a kitartásom pedig a megpróbáltatások közepette is erőt adott.

– Miért nem mondhatta el akkor a tényeket? Miért nem beszélhetett az érzéseiről?
– Mert a csapat kieső helyen állt, a társak a bennmaradásért küzdöttek. Nem akartam a gondokat azzal tetézni, hogy a sajtó a köztem és a klub közötti sárdobálástól legyen hangos.

– Mi adott erőt azokban a hónapokban?
– Belül éreztem, hogy nem hibáztam. Az egész karrierem során én voltam, illetve vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, mindig beismertem a hibáimat, mert csak így tudok tükörbe nézni. Annál az esetnél viszont a csapatot és a társaimat védtem, belül tudtam, hogy igazam van. A családomra a nehéz pillanatokban is számíthattam, valamint a játékostársaim is nyilvánosan kiálltak mellettem. Ilyesmire csak egy tökös csapat képes, az is sokat számított.

– Nem lett volna könnyebb távozni? Azt mondani, hogy az edző nem szereti a magyarokat, esetleg elmondani az igazat? Akkor ön lett volna az áldozat, számos csapat pedig tárt karokkal várja…
– Ez nem ilyen egyszerű. A legfontosabb az volt, hogy a válogatottal kijussunk az Európa-bajnokságra. Miután ezt elértük, tudtam, csak akkor segíthetek a nemzeti csapatnak, ha harminchárom évesen a legmagasabb szinten készülök és topligában próbálom kihozni magamból napról napra a maximumot. Olyan bajnokságban akartam szerepelni, hogy abból a válogatott is profitáljon, és nem biztos, hogy a téli átigazolási időszakban találtam volna olyan klubot vagy országot, amely megfelel az elvárásaimnak. Emiatt úgy döntöttem, maradok, és valahogy visszaverekedem magam a csapatba.

– Mikor érezte, hogy kedvezően változik a helyzet?
– Miután a Mainznál új sportigazgatót és új vezetőedzőt neveztek ki, már pozitívabban álltak hozzám. Illetve ahogyan korábban mondtam, az is sokat számított, hogy a többiek kiálltak mellettem. Lehet, furcsa, amit mondok, noha kiraktak az első csapat keretéből, a társaim reakciója miatt azt éreztem, ehhez a társasághoz szeretnék tartozni, segíteni akarok a bennmaradás kiharcolásában.

– Ha az utóbbi tíz évet nézzük, számos tehetségesnek vélt magyar támadó a négy nagy európai bajnokság közelébe sem jutott, ehhez képest ön harminchárom évesen, lehetetlen helyzetből küzdötte vissza magát egy Bundesliga-klub első csapatába. Csak az akaraton múlik a karrier?
– Mások pályafutása nem tartozik rám, csak a saját nevemben beszélhetek. Nekem talán az segített, hogy a karrierem során több nehézséggel kellett megküzdenem, mint a futballisták többségének. Többször kerültem olyan helyzetbe, hogy nem én voltam a leggyorsabb, a legtechnikásabb, a legügyesebb játékos, de a mentalitásom és a kitartásom mindig segített. Ahogyan hozzáálltam a fontos meccsekhez, a nehéz helyzetekhez, az a mentális felkészültség, ami az utóbbi évtizedben jellemzett, mind hozzájárult ahhoz, hogy még mindig a Bundesligában szerepelek.

– Tavaly ősszel, a Bulgária és Izland elleni győzelem már előrevetítette a sikeres Eb-szereplést?
– Mindenképpen. Az említett két összecsapás ki-ki meccs volt, az elsőt ráadásul idegenben játszottuk, és az a magabiztosság, amellyel Szófiában futballoztunk, korábban nem volt magától értetődő a válogatottnál. Az Izland elleni meccsen balszerencsés góllal hátrányba kerültünk, de utána végig irányítottunk, jobbak voltunk, az utolsó percekben fordítottunk. Nem a portugál, a francia vagy a német csapat volt az ellenfél, de ahogy elviseltük a nyomást és nagybetűs csapatként futballoztunk, okot adott a bizakodásra.

– A tavasszal már csak a futballra kellett összpontosítania?
– Szerencsére igen. Nem mondom, hogy karrierem legjobb tavasza áll mögöttem, a mellőzés után elsősorban mentálisan volt nehéz felépítenem magam, de éreztem, egyre inkább kezdek közelíteni a megfelelő szinthez. A Mainzcal végül már két fordulóval a vége előtt kivívtuk a bennmaradást, az utolsó két bajnokin teher nélkül léptünk pályára, ez újabb pozitív töltetet adott a válogatott edzőtáborára.

– Előtte azonban még gólt szerzett a Lengyelország elleni vb-selejtezőn. Annál a gólörömnél törtek felszínre az érzelmek?
– Vélhetően igen. Hosszú idő után voltam ismét eredményes, és bár sohasem voltam az a csatár, aki azt hajtogatja, csak a gól számít, nagy energiát szabadított fel bennem az a találat. Ebbe nyilván az őszi szezon nehézségei is közrejátszottak, talán akkor tudatosult bennem, milyen mélyről kapaszkodtam vissza.

– Mi volt a legnagyobb különbség az öt évvel ezelőtti és a mostani Eb között?
– Nekem az, hogy két meccset itthon rendeztek, és beletelt némi időbe, mire tudatosítottuk magunkban, ezúttal nem barátságos meccs, esetleg Eb- vagy vb-selejtező következik. Azért készülünk Telkiben, mert Budapest és a Puskás Aréna Eb-helyszín. A Portugália elleni meccs előtti edzésünket már a stadionban tartottuk, akkor már kezdtük kapiskálni, hogy másnap mi várhat ránk.

– A maximumot nyújtotta a csapat, vagy van önben hiányérzet?
– Ez is egy nagy különbség az öt évvel ezelőtti érzésekhez képest. Ha a csoportunkra, a stábtagok hozzáállására, a befektetett munkára, a csapategységre, a küzdelemre, a minket segítő szurkolótáborra gondolok, valamint arra, hogy hat perc hiányzott a továbbjutáshoz, mindenki megérti, miért éreztem hatalmas csalódottságot Münchenben. Csak ültem az öltözőben a lefújás után, teljesen üresnek éreztem magam. Végig küzdöttünk egymásért, csak néhány perc hiányzott, mégsem sikerült. Az az érzés később, a pihenőm idején is elkísért. Ha a televízióban futballt láttam, egyből továbbkapcsoltam. Örülök, ha sokaknak örömet szereztünk és büszkék voltak ránk, de bennem a csalódottság volt a legerősebb érzés.

– Mikor dőlt el, hogy egyáltalán játszhat Münchenben?
– A fejsérülésem után nem éreztem magam százszázalékos állapotban, volt olyan pillanat, amikor kevés esély mutatkozott a játékomra. Itt most megint csak a családtagjaimhoz kanyarodnék vissza, a tőlük kapott támogatás rengeteg erőt adott. Nekik és a Jóistennek köszönhetően végül pályára léphettem, és az utolsó hat percet leszámítva minden remekül alakult.

– Melyik volt az Eb-legszebb pillanata?
– Az egyik, amikor a Franciaország elleni lecserélésemet követően kórházba szállítottak, és miközben a fejsérülésemmel a kivizsgálásra vártam a többi beteg között, azt láttam, hogy a televízióban nézik a meccset, és az orvosokkal együtt szurkolnak a válogatottnak. A másik emlékezetes pillanat Münchenben volt, noha csak néhány ezer szurkoló kísérhetett el minket, amikor kifutottunk melegíteni, valóságos falat láttunk a kapu mögött, csupa fekete pólót Magyarország felirattal. A világ legjobb szurkolótábora a miénk, ma is libabőrös leszek, ha arra gondolok, mit éreztünk, amikor megláttuk őket az Allianz Arenában.

– Több mint tíz éve szerepel a Bundesligában, amelyben ötvenhárom gólt szerzett. A válogatottban nagyjából tíz éve alapember. Öt évvel ezelőtt felejthetetlen gólt szerzett Ausztria ellen, az Allianz Arenában gól és gólpassz volt a mérlege. Ezek után mennyire érzi méltánytalannak, hogy Marco Rossinak időnként még mindig magyaráznia kell, miért szavaz bizalmat önnek?
– A karrierem során mindig kaptam kritikákat, vélhetően azért, mert a pályán rászolgáltam. Ám amíg ezek a vélemények a mostani kereteken belül maradnak, semmi gondom sincs velük. Sokkal többet jelent, hogy Egervári Sándor, Dárdai Pál, Bernd Storck és Marco Rossi mindig kiállt mellettem. A kritikusokat egyébként is csak a játékommal hallgattathatom el, azzal nem, ha felhúzom magam a véleményük miatt.

– Meddig látjuk még címeres mezben?
– Nem szeretném életkorhoz vagy eseményhez kötni. Azért maradtam a Bundesligában, hogy a legmagasabb szinten készüljek, mert így tudom a leginkább segíteni a válogatottat. A mostani Eb-n nálam idősebb játékosok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. Ha a jövőben rendszeresen lehetőséghez jutok, és továbbra is tartom a szintet, sokáig segíthetek még a nemzeti csapatnak.

– Hogyan látja az esélyeket a vb-selejtezőben?
– Nehéz helyzetben vagyunk, mert Lengyelország ellen megnyert meccset adtunk döntetlenre, sajnos nagyon fontos két pontot veszítettünk. A következő ellenfél Anglia lesz, az Eb-n mindenki láthatta, milyen képességű játékosok alkotják, az sem lesz egyszerű feladat. Ugyanakkor ha a mostani csapatszellem a folytatásban is megmarad, ha továbbra is ilyen munkamorál jellemez minket, illetve ha támadásban bátrabb és kreatívabb futballt nyújtunk, jó néhány meccs után énekelhetjük még a Himnuszt a magyar szurkolókkal.