A főszerepben: Ronaldinho

A legvisszafogottabb beharangozó tudósítás is előrehozott döntőnek titulálta az angol–brazil derbit, de akadt orgánum, amely nemes egyszerűséggel az évszázad meccséről írt – tekintve, hogy még a század igen tekintélyes része előttünk áll, talán kicsit korai volt ez a nagy hozsannázás. Érdekes, hogy míg a világsajtó a két, eddig viszonylag jó formában lévő csapatot emelte a Paradicsom közelébe, addig az egykori brazil sztárok, úgymint Socrates és Jairzinho csak az angolt. Hm, nagy érdeklődéssel figyelnénk, miként emésztené meg Anglia, ha mondjuk Bobby Charlton és Gary Lineker az ellenre fogad…

Pedig az előjelek brazil sikert, méghozzá igazán nagy brazil sikert jósoltak, hiszen eddig a világbajnokságokon háromszor (1958, 1962, 1970) találkozott a két válogatott, és azokon a tornákon valamennyi alkalommal a selecao nyerte el az aranyat. Egyszerűsítve: ha az angolokat kiverik a brazilok, övék a világbajnoki cím.
Ugye, hogy előrehozott döntőről van szó?

Fájdalom, a vb-finálék mostanság nem mindig a szép játékról maradnak emlékezetesek. A két fél is inkább taktikusan, mintsem szemet gyönyörködtetően kezdett futballozni, így jobbára kényelmes mezőnyjátékkal teltek a percek. A selecao valamivel aktívabbnak tűnt, de ez a fölény helyzetekben aztán végképp nem realizálódott. Az angol bekkek dicséretes buzgalommal követték a legveszélyesebbnek ítélt Ronaldót és Rivaldót, akik így sokáig nem is tudtak értékelhető megmozdulást produkálni. Először a 19. percben jegyezhettük fel a két csatár összjátékát, de Ronaldo középre tartó lövése után David Seaman magabiztosan bukott a labdára. Szemközt már jóval nagyobb eredményt hozott az első igazi angol akció, mert egy Heskey, Lúcio, Owen kombináció végén a liverpooli csatár megszerezte a vezetést. A trió közbülső emberének személye kicsit meglepőnek tűnhet, lévén Lúcio eredetileg brazil, ám olyannyira higgadtan tette le a labdát Owen számára, minta évek óta egy támadópárost alkotnának. Az alakítás persze akkor lett volna igazán elismerésre méltó, ha Lúcio még tiszteletkört is fut az angolokkal…

A hátrányba került brazil csapat ezután már kissé komolyabban vette a mérkőzést, és a 27. percben egyenlíthetett volna, amennyiben Ashley Cole pazar megforgatása után Ronaldo nem Seaman lábába küldi a labdát. Aztán Roberto Carlos aktivizálta magát, a tizenhatos bal sarkától ágyúzott kapura, ám Seaman bölcsen visszakapta a kezét – egyrészt a labda úgyis csak az oldalhálóba ment, másfelől pedig bizonnyal odakozmált volna a tenyere egy ilyen löket megszelídítése után.

Nyomtak a brazilok, míg az angol csapat nem favorizálta a támadásokat, igyekezett a felezővonalnál tartani a labdát. Mindez a félidő hosszabbításáig sikerült is, ám a négyperces ráadás közepén jelezte Ronaldinho, hogy az eddig tapasztaltakkal ellentétben ő is a pályán van. Négy védő között vágott ki egy jó harmincméteres sprintet, egy biciklicsellel arrébb zavarta Cole-t, majd remekül passzolt Rivaldo elé, aki higgadtan gondoskodott a jobb öltözőbeli hangulatról.

A kis örömből aztán hamarosan nagy öröm lett: öt perc sem telt el a második félidőből, amikor Ronaldinho újfent hallatott magáról, és Seaman igen hathatós támogatásával előnyhöz juttatta a brazilokat. Az angol kapust utoljára nyolcéves korában vághatták át egy beadásnak álcázott kapura íveléssel, ám akkor legfeljebb heti nyalókaadagját vonhatta meg tőle az edzője, míg most sokkal nagyobb leszúrást érdemelne, lévén – mint utóbb kiderült – sikerült kiejtenie a hazáját. (Azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Seaman kapott már hasonló gólt pályafutása során. Mégpedig az 1995-ös KEK-döntőben, amikor a zaragozai Nayim a hosszabbítás utolsó percében a felezővonal környékéről bikázott az Arsenal hálójába.)

Az Eriksson-banda nem tudott mit kezdeni az ellennel, pedig még Ramos Rizo játékvezető is besegített kissé. Az 57. percben ugyanis megint Ronaldinho lett a főszereplő, ám most nem a rasztafejű brazil villant, hanem a mexikói sporttárs kezében a piros. Merthogy Ronaldinho egy összecsapás során belevájta stoplijait Danny Mills bokájába, és bár nem tűnt szándékosnak az eset, a bíró kapásból negatív hőssé alacsonyította az addigi legjobbat. Ramos Rizo egyébiránt következetes maradt, hiszen a csoportmeccsek során ugyanilyen szabálytalanságért zavarta le a francia Thierry Henryt. Így megállapíthatjuk, kicsit szigorú fickónak tűnik a mexikói, nem szívesen gondolnánk bele gyermekei lelkivilágába, amikor a biológia hármasról beszámolnak. A tíz emberrel játszó brazilok a hátralévő félórában azt tették, amivel ugyan nem nyerték el a világ szimpátiáját, mégis eredményes megoldásnak bizonyult: derekasan húzták az időt. Rivaldo például többet feküdt a gyepen, mint egy jó házőrző a lábtörlőn, és gyakorta tűnt úgy, hogy a Barcelona támadója inkább a bíró megetetése, mintsem a valódi fájdalom miatt szenved. Igaz, estek az angolok is, egy alkalommal a büntetőterületen belül akadt össze David Beckham lába a védője térdével, de elmaradt a tizenegyes. Még szerencse, hogy a vb-n jól bevált szokás szerint nem kapott műesésért sárgát…

El tetszenek hinni, hogy a fenti büntetőgyanús jelenet volt az angolok legnagyobb esélye a gólszerzésre? Mert így van. Hiába játszott több mint harminc percen keresztül emberelőnyben a csapat, képtelen volt bármiféle veszélyt jelenteni a brazil kapura. Így pedig teljesen megérdemelt a canarinha győzelme, még akkor is, ha Scolari mester alakulata ezúttal a belgák ellen mutatott, igen felejthető játékot elevenítette fel.

Na de kit érdekel a gyengébb produkció, amikor a négy közé jutott Brazília? Pláne, hogy megint megverte az angolokat. És tudjuk, hogy ez mit jelent…