Az Afgán Beckham

Az "Afgán Beckham” becenevet tulajdonképpen nem is a honfitársai ragasztották rá, de bemutatkozását ettől függetlenül fokozott várakozás előzte meg az ünnepi díszbe öltözött Gudeok-stadionban. Hogy odáig eljutott, azt már egy meseszerű álom beteljesüléseként élte meg a becsvágyó és tehetséges fiatal labdarúgó – becsületes neve egyébiránt Sayed Tahir Shah – még annak ellenére is, hogy a debütálás aztán, ne is szépítsük a dolgot, lényegében totális kudarccal járt, már ami az eredményt és ráadásul azt a további szomorú tényt illeti, hogy a mérkőzés 62. percében mérsékelt teljesítménye miatt lecserélték. n A dolgok jobb megértéséhez sok minden tartozik, amit nekünk is illő mérlegelnünk, mielőtt ehhez a gyászos találkozóhoz – amelyet a Dél-Koreában zajló Ázsia-játékok nyitó napján játszottak – a történet teljessége érdekében visszatérünk. n Nos, erre a szomorú, ám mégis boldog ifjú focistára néhány hónappal ezelőtt a CNN jóvoltából az egész világ – még ha ha névtelenül is – felfigyelhetett. Az amerikai hírtelevízió az afgán fővárosból, a kabuli Gazi-stadionból számolt be az afgán alkalmi válogatott mérkőzésről, amelyet a Nemzetközi Biztonsági Segédcsapatok (ISAF) együttese ellen játszott a harcok elcsitulása után, mintegy a béke visszatérésének hamisítatlan és meggyőző megnyilvánulásaként. A nemzetközi társaságban szereplő hajdani angol focisták aggatták rá az "Afgán Beckham” nevet. Valóban ügyesen mozgott, igaz, a tálib uralom ideje alatt iráni menekülttáborban élt, a kétségtelen tehetség ott tett szert haladó futballismeretekre. n Válogatottságra, nemzetközi szereplésre gondolni sem mert, nemhogy az Ázsia-játékokra. Bajnokság nincs, a pályák közül még a Gazi gyepszőnyege is csak fele részben használható, a lelátók romosak, felújításra szorul a létesítmény, felszerelés sehol, még labda is csak elvétve akad… n De a foci elpusztíthatatlan, s jóllehet csaknem a nulláról indult el a sportág újjászerveződése, a régi hűséges hívők visszatértek, az emlékek nem felejtődtek. n Az Afgán Labdarúgó-szövetség 1933-ban alakult, s 1948-ban már tagja a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek (FIFA). Az első – még nem hivatalos – válogatott találkozót 1941-ben játszotta, majd 1948-ban a londoni olimpiai játékokon Luxemburg együttese ellen lépett pályára (6–0-s vereséget szenvedett). Az Ázsia-játékokon labdarúgásban utoljára 1954-ben vett részt. Az országban 23 évig tartó háborúskodás, és főként az 1996-ban uralomra jutó tálib kormányzat szélsőségesen bigott felfogása az iszlám vallásról szinte megsemmisítette nem csupán a labdarúgást, hanem a teljes sportéletet. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1999-ben kénytelen volt felfüggeszteni az Afgán Olimpiai Bizottság tagságát a szervezetben, például azért, mert több lényeges pontban is megsértette az Olimpiai Charta előírásait. Elsősorban azokat a paragrafusokat, amelyek szavatolják a nők egyenlő jogait és lehetőségeit az olimpiai mozgalomban… A tálib sportirányítási felfogás furcsaságáról csak egy jellemző esetet: egy alkalommal az Afgán Labdarúgó-szövetség engedélyt kapott, meghívhatta a szomszédos Pakisztán válogatottját kabuli vendégszereplésre. A ritka csemege iránt óriási érdeklődés nyilvánult meg, amely azonban végül elmaradt. A pakisztániak ugyan elfogadták, hogy a hazaiak a mezüket az utcai viseletükre húzták rá – a buggyos hosszú gatyáikra (shalvar) a sortot – a vallásos afgán sportvezetők viszont kifogásolták a külföldi vendégek, egyébként a nemzetközi előírásoknak tökéletesen megfelelő, szabályszerű, de úgymond "lenge öltözékét”. A tálib uralom és a labdarúgás kapcsolatáról még valamit a létesítmények kihasználását illetően: a stadionokban mérkőzések helyett nyilvános kivégzéseket tartottak. n A tálib uralomnak vége – már csak imitt-amott ropognak a fegyverek, történik egy-egy merénylet –, s jóllehet az élet még ha nem is tért vissza a sporttal egyetemben a normális kerékvágásba, a helyzet számottevően javult. A vágy, a remény, a szándék nem hiányzik. A pénz annál inkább, a szegénység bénítóan akadályozza a kibontakozást. A júniusi dél-koreai–japán világbajnokság idején Abdul Abin Kokisztani, az afgán szövetség elnöke felkereste a FIFA elnökét, Sepp Blattert, s támogatást kért a legelemibb szükségletek kielégítése érdekében: "Nézze, elnök úr! – mondta. – Nem csak a futballról van itt szó… A mi sokféleképpen és szerencsétlenül megosztott hazánkban a labdarúgás az egyedüli sport, sőt az egyedüli olyan dolog, amelynek egységes szeretete reményt adhat ahhoz, hogy a fiatalokat a labda varázsával távol tartsuk a fegyverektől és a kábítószerektől.” (Afganisztán magasan a világ legnagyobb mák-, azaz ópium-heroin termelője, idei teljesítménye 2000-2500 tonna között várható). n A FIFA megértőnek bizonyult. Az Ázsia-játékok labdarúgótornájára, miután Mongólia visszalépett, az afgán válogatott kapott meghívást. Blatterék nagyvonalúan nyomban 40 ezer dolláros segítséget nyújtottak az elengedhetetlen felszerelések megvásárlásához és az utazás finanszírozásához. Azon túl, hogy az ember fejében kérdőjelek kavargását idézi elő az említett irdatlan mennyiségű ópium elképesztő dollárértéke – főként pedig az, hogy ebből akár közvetett vagy netán láthatatlan, kideríthetetlen úton sem jut semmi a focira – hagyjunk most fel az ez irányú kétes fejtegetésekkel. A lényeg, hogy végül is az "Afgán Beckham” és társai ott rúghatják a labdát Puszanban az Ázsia-játékokon. Jócskán megkönnyebbültek, amikor valahára megérkeztek. Öt viszontagságos napig tartott ugyanis az utazásuk: busszal Kabulból Pakisztánba, onnan repülővel Bangkokba, majd Szöulba, s újabb autóbuszozás Puszanba. n Ha itt fejezném be, akár felhőtlen happy enddel is zárulhatna a történet. A valóság azonban ritkán ad tökéletes megoldást. Azon a bizonyos első mérkőzésen éppen az 1998-ban a játékokon aranyat nyert társasággal hozta össsze a sors(olás) az afgánokat: Irán–Afganisztán 10–0. De higgyék el, ez most tényleg azon kivételekhez tartozik, amikor nem igazán az eredmény a fontos.