Női vérfrissítés olasz módra

Vagyunk néhányan, akik már borzasztóan régen ott vagyunk az élvonalban, én például már tizenhét éve indulok az Európa-bajnokságokon, s elképzelhetőnek tartom, hogy akadnak olyanok, akik már engem is unnak. Most végre jött néhány jól játszó fiatal, ráadásul olyan nemzetekből, amelyek eddig nem nagyon juthattak a kontinensbajnoki dobogó közelébe” – magyarázta Bátorfi Csilla még hétfő este, közvetlenül az olasz győzelemmel zárult női csapatdöntőt követően. A házigazdák sikere egyébként mindenkit meglepett, hiszen szinte a semmiből robbantak be az élvonalba, ám abban mindenki egyetértett, hogy nem érdemtelenül lettek elsők: az a csapat, amely két nap alatt legyőzi a németeket (3:2), a magyarokat (3:1) és a horvátokat (3:1), bármennyire is fájó leírni, de igenis megszolgálta a sikert. Igaz, némi szépséghiba, hogy az olasz válogatottban Laura Negrisoli az egyetlen született olasz, mellette három kínai (Tan Wen-Monfardini, Ding Yan, Wang Yu) és egy bolgár (Nikoleta Stefanova) származású játékos alkotja a csapatot, de hát ez senkit nem érdekel, különösen nem itt, Courmayeurban. A helybéliek (mind a nyolcszázan…) pokolian büszkék arra, hogy az ő falujukban született meg a sportág történetének első olasz Eb-aranya, amit Courmayeur összlakosságának mintegy fele, azaz körülbelül 400 lelkes pingponghívő annak rendje és módja szerint meg is ünnepelt hétfő este a helyi sportcsarnokban.

Mivel a sportban az öröm törvényszerű velejárója a csalódás, így természetesen a boldog olaszok mellett pokolian szomorú horvátokat is lehetett látni a nézőtéren, ami különösen annak tudatában érthető, hogy gyakorlatilag az európai ranglistavezető Boros Tamarán úszott el az aranyuk: a Statisztikánál légióskodó játékossal immár nem először fordult elő, hogy egy nagy verseny döntő pillanataiban összezuhan. Igaz, ez ügyben most a mieinknek is vannak tapasztalataik, hiszen a magyar–olasz elődöntőn Tóth Krisztina olyan szétesően és dekoncentráltan játszott, mint talán azt megelőzően még soha. Nem csoda, ha a csalódottak táborát Tarján András, a csapat szakvezetője is erősítette.
"Tudom, mostanában már olimpiai szemüvegen keresztül néz mindenki mindent, és az ötkarikás versenyek programjában szereplő egyest és párost rangosabbnak tartják, ám én még azon régivágásúak közé tartozom, akiknek a csapat a legfontosabb. A legrosszabb az egészben az, hogy nem is hivatkozhatunk semmire, nem mondhatjuk, hogy nagy csatában kaptunk ki az elődöntőben, csak éppen nem volt szerencsénk. Nem, erről szó sincs. Az az igazság, hogy Bátorfi Csilla győzelmét leszámítva nagyon simán vertek meg bennünket az olaszok” – kesergett a szakember, aki a történtek után vélhetően kénytelen lesz átértékelni magában még az Eb rajtja előtt tett azon kijelentését is, miszerint "négy éremmel elégedett lennék, öttel pedig már boldog”…
A verseny első három napja után egyébként azon furcsa helyzetbe került a magyar küldöttség vezetősége, hogy miközben a női csapat bronzérme felett kesergett, addig a férfiak által megszerzett 17. helyért elismerően tapsolt.
Hadd tegyem gyorsan hozzá, teljes joggal. Nem elsősorban a számszerű helyezésért, bár az, hogy a belgáktól elszenvedett vereség után az izraelieket, a románokat és a norvégokat is legyőzték a mieink, az ő szintjükön nagyon jó, sőt kiemelkedő eredménynek számít, hanem sportszerűségük miatt. Mert nem törődtek az európai szövetség tökéletesen ésszerűtlen döntésével, miszerint a következő, 2005-ös, dániai Eb-re kiírt selejtező 16 fős szuperdivíziójából csak 12 csapat harcolhatja ki az Eb-részvételt, míg a fennmaradó négy helyből egy a házigazdákat illeti meg, három pedig a másodosztály selejtezőjének dobogósainak jut. Ennek alapján könnyen kiszámolható, hogy a két osztály határán mozgó csapatok most jobban jártak azzal, ha a második vonalban maradtak, és majd a selejtezőből kvalifikálják magukat az Eb-re, mert a szuperdivízióban a legjobb 12 csapat közé kerülni gyakorlatilag képtelenség. A Temes Péter irányította együttesnek a könnyebb úthoz csak még egy vereséget kellett volna összeszednie, ám a válogatott nem taktikázott, hanem becsületesen küzdött, s a játékosok láthatóan minden pontért "megszakadtak” az asztalnál. A mentalitást jól tükrözi Pázsy Ferencnek a norvégok legyőzése utáni azon kijelentése, miszerint "nem baj, mert így legalább a szuperdivízióban játszhatunk, igazi sztárokat hozhatunk el Magyarországra, akiktől ráadásul még tanulhatunk is”.
Nos, ez a mondat lehet az alapja annak a folyamatnak, amelynek végén a magyar férficsapat ismét ott lehet Európa élmezőnyében.
Ahol egyébként most a nőkhöz hasonló váltást hozott Courmayeur: miközben a belgák a 15., a franciák a 13., a hollandok a 8., a lengyelek a 7. és a zseniális Waldnert nélkülöző svédek csak a 3. helyet szerezték meg, addig a horvátok már az ötödikek, a csehek pedig a svédekhez hasonlóan harmadikok lettek, míg a fehéroroszok egyenesen Eb-döntőt játszottak…
Mit játszottak? Nyertek! Jó, van nekik egy Szamszonovuk, de akkor is… Ez legalább akkora meglepetés, mint az olasz nők aranyérme, bár az is lehet, hogy mostantól ez lesz a trend, erre kell felkészülni: eljött a nagy bumm, az európai generációváltás ideje. A fehérorosz férficsapat fejlődése egyébként több mint bámulatos: nem egészen tíz éve, 1994-ben még csak huszonegyedikek voltak, majd azt követően sorrendben tizenötödikek, tizennyolcadikak, tizenharmadikak, tavaly már hatodikak, és az idén ugyebár az Európa-bajnoki dobogó tetejére állhattak. Mindettől függetlenül azért váratlan a német férficsapat döntőbeli veresége, hiszen Rosskopf ugyan már leszálló ágban van, ám Fejer-Konnerth, valamint különösen Boll viszont a jelent és a jövőt képviselik. A jövőt, amelyben talán már lesz helye – tekintsük követendő példának a fehéroroszokat – néhány magyar férfi játékosnak is…