Minden a feje tetejére állt

Kétség sem férhet hozzá, szép, sőt, nagyon szép hely a Mont Blanc lábánál fekvő település, ahová bármikor el lehet menni üdülni, síelni, vagy egyszerűen csak kikapcsolódni. Na de egy kontinensbajnokságot oda vinni…?!
Valljuk be, baklövés volt.
Ezzel a véleménnyel persze lehet vitatkozni, s lehet ellenérveket találni, de attól a vasárnap délutáni pillanattól kezdve, amikor a szervezők hivatalos tájékoztatást adtak arra vonatkozóan, hogy hány jegyet értékesítettek, már nem lehetett kérdés: igenis hibázott az európai szövetség vezérkara. Az említett kommüniké szerint ugyanis a kilenc nap során 1268 napi belépőt és 148 bérletet sikerült eladni…
Ezzel nem szabadna dicsekedni, mert ez szégyen.
Igaz, annak tudatában, hogy Stefano Bosi, az ETTU elnöke – minő meglepetés – olasz, s hogy az Európa-bajnokságokon korábban a dobogó harmadik fokának közelébe is csak ünnepnapokon jutó taljánok egy arany- egy ezüst- és egy bronzéremmel zárták a versenyt, biztosra vehető, hogy a fentebb említett adat egy pillanatig sem érdekelte a vendéglátókat. Nekik így volt jó.
De vajon a sportágnak is?
Azzal, hogy az európai asztaliteniszben eddig nem nagyon jegyzett versenyzők egyik pillanatról a másikra reflektorfénybe kerültek, még nem is lenne baj, időnként – ezt egyébként a tizedik Európa-bajnokságán indult, kilencszeres Eb-aranyérmes Bátorfi Csilla is elismerte – tényleg nem árt a vérfrissítés. A probléma ott kezdődik, hogy ezek az asztaliteniszezők a mostani kiemelkedő eredményüket szinte biztosan a courmayeuri helyszínnek köszönhetik.
Pontosabban a magaslatnak.
Igen kérem, mert ezt az Eb-t közel 1500 méteren rendezték meg. Erre persze egyszerű azt mondani, hogy ez még önmagában nem jelent előnyt, elvégre mindenki a magaslaton játszott, de tessék elhinni, nem ennyire egyszerű a dolog. A verseny első napjaiban még csak "sustorogtak" arról a résztvevők, amit az ötödik nap táján már nyíltan kimondtak: a magaslat igenis kihat a játékra.
"Saját tapasztalatom alapján mondhatom, ez tényleg így van. A labda, miután pattan az asztalon, nem abban az ívben jön tovább, mint a megszokott körülmények között, ami azt jelenti, hogy más ütemben találjuk el, vagyis az éveken, évtizedeken keresztül berögzült mozdulat itt hibás, korrigálni kell. Ez egyértelműen a támadó stílusban játszóknak rossz, miközben a védők előnyt élveznek" – magyarázta szakszerűen Bátorfi Csilla, miközben kézmozdulatokkal is jelezte, hogy pontosan hol is van az eltérés a megszokotthoz képest. Erre is lehet azt mondani, hogy "na persze…", de az azért csak elgondolkoztató, hogy miközben korábban sohasem tapasztalt ütemben potyogtak ki a sztárok, addig a védők minden eddiginél eredményesebben szerepeltek. A Courmayeurban érmet szerzett versenyzők közül az osztrák Chen Weixing, a fehérorosz Jevgenyij Csetyinyin és Viktórija Pavlovics, vagy a szerb-montenegrói Erdélyi testvérek, Szilvia és Annamária is ezt a stílust képviselik, ráadásul az említettek többsége nem is csak egyszer állhatott fel a dobogóra.
Hát normális dolog az, hogy a női egyes első nyolc kiemeltje közül hat még a negyeddöntőbe sem tudja beverekedni magát?
Hogy férfi egyesben az a 30 esztendős német Torben Wosik – aki korábban a felnőttek között még a nyolcaddöntőig sem jutott – egészen a döntőig menetel?
Hogy az olaszok hipp-hopp előkerülnek a semmiből, és azonnal megnyerik a női csapatversenyt, s mellé még két másik érmet is begyűjtenek?
Hogy a női párost leszámítva az első helyen kiemeltek még döntőbe sem jutnak?
Hogy a svédektől kezdve a franciákon át egészen a német nőkig minden sztár egyszerre van rossz formában?
Még ha egy-egy meglepetés születik, az elfogadható, sőt természetes. De ennyi…?!
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor kifejezetten elégedettek lehetünk, már ami a magyar küldöttség szereplését illeti. Igaz ugyan, hogy a női csapatban remélt arany helyett "csak" bronz született (Tarján András edző is csalódott volt, sőt elismerte, hogy ennél könnyebb dolga mint most volt, valószínűleg sohasem lesz a magyar válogatottnak…), női egyesben pedig még a dobogó közelébe sem kerültek a mieink, Tóth Krisztina viszont az osztrák Werner Schlagerrel az oldalán megszerezte ötödik Európa-bajnoki aranyérmét, női párosban a Bátorfi, Tóth duó ezüstje igazolta, hogy ez az egység még mindig a kontinens, sőt a világ legjobbjai közé tartozik (ráadásul micsoda játékot produkáltak Csilláék a döntőben…!), s bár nem ennyire látványos siker, de ne feledkezzünk meg Pázsy Ferenc produkciójáról se, hiszen férfi egyesben a nyolcaddöntőbe jutni egy magyar játékostól fantasztikusan nagy eredménynek számít. Szóval, így viszszanézve nem rossz ez, de ha őszinték akarunk lenni, lehetett volna még ennél is jobb.
Még ezen a bolond Európa-bajnokságon is…

Az asztalitenisz Európa-bajnokság eredményei, 2003

Asztalitenisz az olimpián