Ez egy új Nani Roma

– Gondolta a verseny előtt, hogy a pihenőnapon az élen áll majd?
– Csak reméltem. Nagyon nehéz szakaszok vannak az idei versenyen, de én próbáltam végig nyugodt maradni és koncentrálni. Nem akartam mindenáron szakaszokat nyerni, és mégis vezetek. Igaz, nem sokkal, hiszen a címvédő Richard Sainct mindössze három és fél perccel van mögöttem. Régóta ismerem őt, nagyon nehéz ellenfél.
– De gondolom, nem adja meg magát?
– Persze, hogy nem! Bár elsősorban az a célom, hogy beérjek Dakarba. Ha ez sikerül, nagy baj már nem történhet.
– Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik. Ez egy új Nani Roma?
– Minden ember változik az évek folyamán. Nekem is egyre több tapasztalatom van, már másképp látom a dolgokat. Korábban az volt a fontos, hogy húzzam a gázt, ahogy csak bírom, most azonban már mérlegelek, próbálok okos döntéseket hozni.
– Miért döntött úgy, hogy a tavaly használt, kéthengeres KTM-et visszacseréli egyhengeresre?
– Azért, mert a KTM nem csinált több kéthengerest, márpedig mi a Repsol-csapatban hárman vagyunk. És szerintem nem túl jó, ha a háromból egy másféle motorral megy, mert akkor a többiek nem tudnak neki segíteni. Sokkal könnyebb, ha számíthatunk egymásra. Ráadásul ezen az útvonalon az egyhengeressel egyszerűbb is motorozni, mint a súlyra jóval nehezebb kéthengeressel.
– No meg a nagyobb motor nem is hozott igazán szerencsét tavaly. Babonás?
– Nem igazán. Megpróbálok mindennap jól menni, jó helyen végezni. Persze, nem minden múlik rajtam. Egyszer fenn, egyszer lenn – ilyen a Dakar. Főleg ez a mostani. Ez igazán kemény verseny.
– Örült annak a pluszpihenőnek, amit a fegyveres fenyegetettség miatt a rendezők rendeltek el?
– Nem feltétlenül, mert így nemcsak én pihentem, hanem az ellenfelek is. Ha valakinek megy a szekér, az nem szeret lepihenni néhány órára.
– Fabrizio Meoni negyvenhat éves, és még mindig csodálatosan motorozik. Ön még csak harminckettő. Mit gondol, mit csinál majd tíz év múlva?
– Nem tudom. Ha felvirrad a nap, amikor úgy ébredek, hogy nincs kedvem edzeni, hogy nincs kedvem motorra ülni, akkor abba fogom hagyni. Tudja, én húszéves koromban, tehát elég későn kezdtem motorozni, akkor Jordi Arcarons és Stéphane Peterhansel volt a példaképem. Olyan volt nekem, mint egy álom, amikor először versenyezhettem ezekkel az emberekkel, és sokszor még most is úgy tűnik, álmodom, amikor itt vagyok a Dakaron. Egyelőre még roppantul élvezem!