A svájciak ígérik, ütött az óra

A sajtófőnöktől kapott kiadványban rögzítettek szerint a gyakorta elhangzó, „Ki lesz a világbajnok?” kérdésre Thomas Lüthi rávágta: Svájc! Majd hozzáfűzte: legalábbis szívből kívánja, hogy honfitársai, a labdarúgó-válogatott tagjai kövessék példáját. A focistáknak nehéz lesz utolérniük a 125 köbcentis motoron a világelsőségig száguldó Thomas Lüthit – és nem elsősorban azért, mert utóbbit Svájc leggyorsabb embereként emlegetik…

A csapat mindenesetre jó tempót diktál Németországban: a Franciaország elleni szokásos döntetlennel (a kvalifikációs sorozatban elért 0–0-t és 1–1-et a stuttgarti 0–0 követte) kezdte a tornát, majd Togo legyőzésével folytatta, így mára odáig „jutott”, hogy a záró kör előtt vezeti a G-csoportot. Ha csak egy pontot szerez Dél-Korea ellen, már készülhet a nyolcaddöntőre – persze a későbbi előmenetel szempontjából nem mindegy, hogy elsőként, netán másodikként végez.

Szóval – mint a franciákkal közös Mont Blanc-ról – a kilátás remek. Ezt maximálisan értékeli a haza: a hírek szerint harmincezer svájci lepi el Hannovert. Nagy szám, kétségtelen, de voltak már többen is: a Togo elleni mérkőzés alkalmával ötvenezren szállták meg Dortmundot. Aki nem teheti meg, hogy a helyszínen szurkoljon (az ottani gazdasági helyzetet ismerve ennek nem anyagi oka van, sokkal inkább az a baj, hogy időnként az ötven-hatvanezres arénák is szűknek bizonyulnak…), az a tévében bámulja a kedvenceket; amíg a törökök elleni pótselejtezőt a nemzet hatvan százaléka izgulta végig a képernyő előtt, ma már nyolcvan felett jár a mutató. Kicsit sajnáltuk is a csütörtökön látott zürichi rádiósokat, hogy rájuk senki sem kíváncsi…

A kollégákkal a Crowne Plazában, a válogatott ideiglenes szállásán futottunk össze. A szövetség ugyanis egy órára a sajtó rendelkezésére „bocsátotta” a keret összes tagját – a forgalom legalább akkora volt, mint a német–svájci határon. Apróság, mégis rácsodálkoztunk: az egyik termet úgy rendezték be, hogy minden játékosnak legyen egy asztala, hogy az, aki faggatni akarja, szemtől szemben megtehesse. Erre adtak harminc percet, a következő fél óra pedig azzal telt, hogy a szimpatikus, első ránézésre ideális nagypapának tűnő szövetségi kapitány, Jacob Kuhn mosolyogva felelt a koreai, német, angol, francia, magyar és természetesen svájci újságíróktól kapott kérdésekre. A Köbi becenéven ismert kapitányt még az sem zavarta, hogy a koreaiak – akik anynyian voltak, mint a kínaiak… – gyakorta ismételték magukat: egyikőjük, például, németül érdeklődött a trénernél, mi a véleménye Pak Dzsi Szungról és An Dzsung Hvanról, majd a másik angolul próbálkozott ugyanezzel. A válasz németül és angolul is ugyanaz volt, magyarul pedig így hangzik: mindkettő kiváló labdarúgó.

A hannoveri találkozóra amúgy a mostanság Svájc 27. kantonjaként emlegetett németországi bázisról, a festői Bad Bertichből érkező delegáció az utcán, pontosabban a Hinüberstrasse és a Volgersweg sarkán hagyta piros buszát, talán azért is, hogy mindenki észrevegye rajta a feliratot: 2006 – it’s Swiss o’clock. Szabad fordításban ez annyit tesz: 2006 – eljött Svájc ideje.

Amikor a miénk fél háromkor lejárt, megállapítottuk: mint mindig, most is jól jár az órájuk… ---- Jakob „Köbi” Kuhn már eddig is legenda volt a svájci futballban: az 1966-os angliai világbajnokságon képviselte hazáját – igaz, Németországtól egy ötöst, Spanyolországtól és Argentínától egy-egy kettest kapott a fehér keresztes alakulat, s 1–9-es összesített gólkülönbséggel pottyant ki –, s összesen 64-szer kapott helyet a nemzeti csapatban. Most éppen a válogatott élén tesz csodát.

A profi futballistából lett szakemberről a hatvanas évek derekán azt írta a Neue Zürcher Zeitung: „Úgy kezeli a labdát, mintha méz lenne a cipőjén.” A mai svájci lapok még a negyven évvel ezelőttinél is hízelgőbb jelzőkkel magasztalják a 62 éves mágust. A hannoveri Crowne Plaza Hotel konferenciatermében angolul, németül, „schwizerdütsch” dialektusban, franciául és olaszul válaszolt a kérdéseinkre.

– Mit szól ahhoz, hogy az ön csapatát tartják minden idők legjobb svájci válogatottjának?
– Néha én is úgy érzem, de csak néha… Viszont az vitathatatlan, hogy a valaha volt legfiatalabb válogatott. Természetesen ígéretes jövővel.

– Kapitányként az ötvenedik válogatott mérkőzésére készül: mire számít a vörös ördögöknek becézett Dél-Korea ellen?
– No, akkor jó sok pokolbéli fajzat lesz a pályán, mert a mieink is ördögök. Amúgy pedig mi másra, mint óriási küzdelemre számítok. A koreaiak négy éve elődöntőt játszottak, nagyon erős a válogatottjuk. Borzasztóan kell összpontosítanunk, mert egyetlen hiba végzetes lehet. Ha kikapunk, kiesünk. És akkor a Franciaország és a Togo elleni jó játékunk és eredményünk csak röpke lábjegyzet lesz Svájc futballtörténetében.

– Kit szeretne a nyolcaddöntőben: Spanyolországot vagy Ukrajnát?
– Remélem, hogy Ukrajnát kapjuk – persze ha megnyerjük a csoportot. A spanyolokkal nem volt szerencsénk az utóbbi időben.

– Az első meccsükön, Franciaország ellen szereztek egy pontot, vagy elveszítettek kettőt?
– Azt hiszem, a franciák és mi is nyertünk egyet-egyet. Mindkét csapat megérdemelte a döntetlent – minimum!

– Mivel motiválja játékosait?
– Nem hiszem, hogy különösebben motiválnom kellene őket. Az Arsenalban légióskodó Philippe Senderos példája bizonyítja, hogy aki felhívja magára a nagycsapatok kémeinek figyelmét, az milyen karriert futhat be. Márpedig annál hatékonyabb játékosbörze nincs, mint egy világbajnokság.

----