Lukas Podolski gólja Ecuador ellen nem sokat számított, a német csapat enélkül is első helyen végzett volna csoportjában, Lukas Podolski mégis csaknem kirohant a világból. Milyen lelki tehertől szabadult meg? Az alábbiakban a Lukas Podolski-jelenséget vizsgáljuk.
A Lengyelországból származó futballista hatalmas tehetség, ám ami Lukast speciális helyzetbe hozta, az talán egy érdekes hullámnak is köszönhető. A 2002-es labdarúgó-világbajnokságon a német csapat jókora meglepetésre masírozott el a fináléig. A siker fő letéteményese a döntő második félidejének közepéig hibátlanul védő Oliver Kahn és a fontos gólokat szerző Michael Ballack volt. A többi szorgalmas futballiparos, de semmi különös.Könnyű megbolondítani a közönséget
Az ifjú sztár és a kapitány tánca
Az ifjú sztár és a kapitány tánca
A vb után a német média gyakorlatilag pillanatok alatt megbolondította saját magát és a közönséget: a két rutinos sztár az akkor távolinak tűnő 2006-os vb-n is ott lesz, de kell valaki, egy fiatal tehetség, aki visszaadja a német szurkolók hitét, élő bizonyítékként, hogy nemcsak a Bundesligát ellepő külföldiek tudnak futballozni, hanem a németek is az elit tagjai.
Új sztár kell, friss arc, akit el lehet adni a médiának, akit még nem untak halálra, aki új, aki más…
Sebastian Deisler volt az első jelölt. Sztárolták, dicsőítették, sokat vártak tőle: ám ha nem ment neki kimagaslóan a játék, az frusztrálta, és Deisler utóbb a pszichiátrián kötött ki, és még térdsérülései is a mentális gondok számlájára írhatók. Olyan szituációkba hajszolták bele, amilyenekbe nem lett volna szabad: amikor esélye sem volt a labdaszerzésre, akkor sem fogta vissza magát, meg is sérült. Aztán pedig idő előtt akart visszatérni, hogy bebizonyítsa, igen, ő az, ő a megmentő – és következett az újabb sérülés, a lelki önmaracngolás: lesz még belőlem futballista?
A minden németet megrázó Deisler-esetek sokakat felébresztettek: a fiatalok vállára felelőtlenül rakott felelősséget nem mindenki bírja el. De sztár, igazi német sztár a médiának, a kereskedelmi tévéknek, az újságoknak továbbra is kellett, és a gólokat szerző Miroslav Klose nem volt az igazi: nem hajlandó a Skodáját Mercedesre cserélni, hiába tehetné meg, és azzal sem lehetett sokat kezdeni, hogy egy csendes, falusi tónál a haverokkal pecázni a legjobb mulatság: a jó Miroslav nem az a típus, aki kettesével kergeti a szupermodelleket az éjszakai bárban, a bulvárlapok legnagyobb megelégedésére.
A Bayern Münchenbe beépülő Bastian Schweinsteiger barátjának, Sebastian Deislernek a kálváriáját közelről látva, őt a kórházban meglátogatva tudatosan kerülte ezt a szerepet – mígnem felbukkant Lukas Podolski. A tini, aki hatalmas gólokat rúgott harminc méterről, aki erős és gyors, emellett jóképű, sármos, bejön a csajoknak és több korosztálynak is – ő lett a kiszemelt.
A Podolskit övező őrületre egy jellemző eset; a Köln kiesett, a lapok azonnal feltették a kérdést: hova igazol? A Bayern, a Dortmund és a Werder is jelentkezett érte. A brémaiak fogadták a kölnieket, és szemkápráztató futballal 6–0-ra nyertek, Miroslav Klose villogott, gólokat rúgott, gólpasszokat adott. A közönség pedig üvöltött: „Lukas Podolski! Lukas Podolski!” Aki a megsemmisítő vereséget elszenvedő ellenfélben a labdát sem találta – őt ünnepelte a győztesek drukkerhada. Mintha a Megyeri úton egy 6–0-s Újpest–Pápa meccsen nem a triplázó Rajczi Pétert és Kovács Zoltánt, hanem Mishek Lungut éltetné a lila tábor…
A szokatlan népünnepély az érintettet is zavarta (őt éltetik, miközben bucira verik őket?), bátortalan mosollyal integetett vissza a brémai tábornak. Végül a Bayernt választotta, de ahhoz tudni kell valamit, hogy ilyen emóciót váltson ki az ellenfélből.
Ölelés a kapitánynak a bátorításért
Lukas Podolski megkönnyebbülten ugrott Jürgen Klinsmann nyakába
Lukas Podolski megkönnyebbülten ugrott Jürgen Klinsmann nyakába
A világbajnokságon minden német honpolgár kiemelkedő teljesítményt várt Lukas Podolskitól, aki, ne feledjük: 21 éves. Még csak. És akinek jó megoldásai voltak Costa Rica és Lengyelország ellen, de lövései elkerülték a kaput, passzai egy ütemet késtek, vagy a társ nem akkor indult be – látszott, hogy a szó legnemesebb értelmében vett futballistáról van szó, csak éppen nem sikerülnek a húzásai.
A média támadott: mi van vele? Miért nem brillírozik? Nyugi! – intette le a forrófejűeket Jürgen Klinsmann szövetségi kapitány. És jött az Ecuador elleni találkozó, amelyen a közönség tudta, a kritika bizonnyal nem segít a pechszérián. „Lukas Podolski! Lukas Podolski!” – skandálta a berlini arénában hetvenezer szurkoló. Nem lehet nem demagógnak lenni: az amúgy tán nem jogtalan fütty helyett érkező bátorítás adhatta azt a lendületet a dél-amerikaiak szöglete után, amellyel végigszáguldott a pályán, és a csaknem nyolcvanméteres sprint végén ő érte el Bernd Schneider beadását – gól!
Lukasból hihetetlen energiával szabadult fel a felgyülemlő feszültség, hogy magához ölelte Jürgen Klinsmann csapatfőnököt, hogy megnyugtassa a szakvezetőt: bírja a nyomást, képes gólt szerezni. Az agyonhajszolt médiasztár abban a pillanatban megint boldog kisfiúvá vált.
A találat nem kis részben az őt a gólja előtt, a hibái ellenére éltető berlini közönségé.
Talán a brémai szurkolóké is.
És legbelül Lukas Podolski is érzi: valamennyire Sebastian Deisleré.
