Maxi Rodríguez lett a bombázó

Maxi Rodríguez fényesen meghálálta régi mestere bizalmát, s nemcsak a középpálya jobb oldalát tartja szilárdan fennhatósága alatt, hanem három góljával eddig az argentin válogatott legeredményesebb játékosa is, Hernán Crespóval holtversenyben. (A mexikói Jared Borgetti szombati öngólját végül hivatalosan Hernán Crespónak adták – a szerk.). Olyannyira, hogy az Argentína–Mexikó nyolcaddöntő után a FIFA szakértői a meccs legjobbjának választották.

Nézzük, ki is az a játékos, aki olyan bombagólt lő, hogy elkápráztatja a világot.

Maxi Rodríguez már 17 évesen bemutatkozott a rosariói Newell’s Old Boys felnőttcsapatában, s ezzel párhuzamosan bekerült a korosztályos argentin válogatottba, amely részt vett a hazai rendezésű U20-as világbajnokságon 2001 nyarán. Maxi Rodríguez meghatározó embere volt a világbajnoki címet szerző csapatnak: minden mérkőzésen pályára lépett a jelenkori szövetségi kapitány, José Pekerman gárdájában, és csak egy alkalommal fordult elő, hogy nem a kezdő tizenegyben kapott helyet. Ő szerezte az argentinok első gólját a tornán (a finnek ellen), illetve az utolsót is a Ghána elleni döntőben, összesen négy gólt elérve a korosztályos világbajnokságon.

A következő idényben már klubcsapatában is alapembernek számított, az aperturában (ez az argentin bajnoki alapszakasz, a nyitány) kilenc, a clausurában (ez a bajnoki küzdelmek zárása) pedig hat gólt ért el. Több európai egyesület is csábította, végül az Espanyol lett a befutó, és a barcelonaiak nagyon jól jártak vele. 2005 nyarán azonban továbbállt az Atlético Madridhoz, ahová honfitársa – az időközben már menesztett edző – Carlos Bianchi csábította. A 2005–2006-os idény Maxi Rodríguez eddigi legjobb spanyolországi szezonja, hiszen harminc bajnoki meccsen tízszer talált a kapuba, holott nem is csatárposzton szerepel.

A világbajnokságon mind a négy alkalommal a kezdő tizenegy tagja volt, összesen 374 (!) percet töltött a pályán, és most már nagyon valószínű, hogy a továbbiakban is kirobbanthatatlan tagja marad az nemzeti csapatnak.

A mexikói kapusnak, Oswaldo Sáncheznek rúgott ballábas bombáját „álmai góljának” nevezte a mérkőzés után – nyugodtan mondhatjuk: teljes joggal.

Elképzelhető, hogy a levétel után félfordulatból a kapu jobb felső sarkába zúdított bomba lesz a világbajnokság legszebb gólja.

Mint ahogy lehet, hogy az argentinok is megcsókolják a lipcsei stadion füvén a játékos lába nyomát, hiszen ő lőtte tovább a válogatottat a negyeddöntőbe. ----
A Hannover és Lipcse között közlekedő intercity szerelvény méregzöldben és halványkék-fehérben pompázott. Több száz latin szurkoló száguldott a szombat esti dél-amerikai derbi, az Argentína–Mexikó nyolcaddöntő helyszíne felé. A tudósító egy decens középosztálybeli mexikóiakból álló csoport kellős közepén találta magát. Két órán keresztül a nagy meccs volt a téma, s ami az egészben a legmeglepőbb: szinte mindenki argentin továbbjutásra tippelt. Ezt hívják a lángoló soviniszta visszafogottság – egyszersmind a jövőbe látás – bájos megnyilvánulásának: Argentína hosszabbításban valóban legyőzte Mexikót, kínkeservesen 2–1-re.

A középkorú férfi Guadalajarából érkezett, és amikor szóba hoztam a magyar kapcsolatot, azonnal felcsillant a szeme: „Hát persze, Árpád Fekete, az El Bombero (Tűzoltó – a szerk.), a Chivas legendás edzője! Mindig akkor hívták Guadalajarába, amikor kiesésre álltunk, de ő mindannyiszor bent tartotta a csapatot. Hej, ha ő vezetné most a válogatottunkat, egy percig sem aggódnék. De Ricardo La Volpe?!”

Elkerekedett a szemem: hát ennyire népszerűtlen lenne választott hazájában a két évtizede Mexikóban élő argentin szakember?

„Hát hogyne, amikor egy neveletlen bugris, és nem is ért a futballhoz!”– vette át a szót egy kökényszemű menyecske, aki láthatóan otthonosan mozog a labdarúgás világában, s Tabasco tartományból érkezett. Kérdésemre elárulta, hogy tizenkét napos, 5800 dolláros (egymillió-kétszázezer forintos!) turistaút keretében, amely a meccsjegyeket is magában foglalja. Igaz, a csomag csak a csoportmérkőzések végéig szólt, az utazási iroda nem bízott a továbbjutásban, Lipcsébe már egyénileg utazott a hölgy: „A múltkor az egyik sportlap riportere készített vele interjút, s valami olyasmit talált kérdezni La Volpétól, ami úgy felidegesítette a trénert, hogy lelocsolta egy üveg vízzel az újságírót! Balszerencséjére tettét rögzítette a fotóriporter, s a kép meg is jelent a portugál újságban.”

A monterreyi vendéglős is csatlakozott a panaszáradathoz: „A csapat-összeállítás sem az erőssége. Itt van Andrés Guardado az Atlasból, tizenkilenc éves, és a futballunk legnagyobb reménysége. La Volpe következetesen kihagyja az El Chavót, ugyanakkor például olyan kutyaütőt szerepeltet, mint José Antonio Castro az Américából. Kíváncsi vagyok, most is elfeledkezik-e Guardadóról…”

Egy órával később, immár a Zentralstadion sajtószobájában, választ kaptam a költői kérdésre: nem, La Volpe ezúttal nem feledkezett el Andrés Guardadóról, berakta a kezdőbe – igaz, José Antonio Castrót is.

És ők az argentinok ellen nem voltak a mexikói kapitány nyerőemberei... ---- A lipcsei stadion földszintjéről lift viszi fel az újságírókat és a VIP-vendégeket az ötödikre, ahol elmés függőhídakon át lehet bemenni magába a stadionba. Az első ember, akibe belebotlok, egy összetéveszthetetlen külsejű, sárga rasztafrizurás, bajuszos úr. Úgy a negyvenes évei közepén járhat – ez bizony nem más, mint Carlos Valderrama, a kissé megöregedett „El Pibe”!

– Senor Valderrama, mit vár a világbajnokságtól? – vágok a közepébe, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva, hogy már 17 nap eltelt a tornából, s a kolumbiai legenda, három világbajnokság 111-szeres válogatott csillaga azonnal vágja is a választ – nyilván nem én vagyok az első, aki ugyanezt kérdezi tőle.
– Brazil–argentin döntő lesz.

– Miért mondja éppen ezt, azért, mert ön is dél-amerikai?
– Nem, hanem azért, mert ez a két válogatott a legerősebb. Nekem ez lenne az álomfinálé.

– Mivel foglalkozik manapság?
– Már azon kívül, hogy az öt gyermekemet nevelem? Van egy futballakadémiám Kolumbiában, ha éppen nem utazom, azt vezetem.

Azzal belép a liftbe, s már el is tűnik a forgatagban…

Fönt, az ötödiken, a sajtóbejáratnál enyhén kopaszodó, mosolygós, tipikus franciát igyekeznek megakadályozni az ajtónállók abban, hogy elfoglalja helyét. A helyzet kínos, közbe kell avatkozni...

„Miért nem engedik be, hiszen ő a világ legjobb edzője?!” – túlzok, de a blöff duplán bejön. Megnyílik az út, a férfi – Gerard Houllier, az Olympique Lyon mestere – pedig hamiskásan rám kacsintva már nyújtja is a kezét.
– Kösz, mit iszik?!

– Most semmit. De ha már így összejöttünk: mit szól a vébéhez?
– Csodálatos ez a világbajnokság, csodálatos a rendezés! – csippent még egyszer a szemével.

– Ki nyer majd?
– Argentína végül felülkerekedik, de nem lesz könnyű.