Az utolsó nagy hajrára készülnek a pilóták

A szerdát jóformán szünnapnak tekintette a mezőny, bár kellett autózni 280 kilométert Ajun el-Atruszig, csakhogy közúton, és ez az utóbbi napok köves szakaszai után (amelyek kis túlzással kirázták az ember fogából a tömést) ezt lazábban lehetett venni.
Így aztán a tábor sem csendesült el kedd este tíz órakor, ahogy szokott, a versenyzőknek végre alkalmuk nyílt, hogy megvitassák az elmúlt több mint másfél hét eseményeit. Nekünk pedig arra, hogy értékeljük az eddig történteket, a még versenyben lévő magyar pilótákat.

A három motorosunk közül egyedül Kátai Péter van talpon. Neki ez a második Dakar-ralija, és van valami, amit alapvetően másképp csinál, mint egy évvel ezelőtt. Akkor újoncként hatalmas hévvel vetette bele magát a versenyzésbe, minden szakaszon úgy küzdött, mintha az élete múlna rajta, erőn felül is sietett. A vége az lett, hogy elesett, és eltört a combcsontja. Ez jó lecke volt számára, megtanulta belőle, hogy a sivatagi show-n az embernek be kell osztania az erejét, és a motorjára is figyelni kell. Az idén eddig egyetlen napon sem mondta, hogy a maximumot hozta ki magából, és ez azt jelenti, kellően óvatos. Persze így is nagyon gyors, összetettbeli 24. helye a valaha volt legjobb magyar motoroseredmény.

Palik László és Darázsi Gábor áll jobban a megmaradt két autósunk közül az összetettben (26.). Ez többek között annak köszönhető, hogy az ezüst Nissan pilótája sohasem vállalt túl nagy rizikót (illetve ha megpróbált, a navigátora figyelmeztette, el kell jutniuk Dakarig). Egy hosszabb ásást leszámítva – amelynek végén Darázsi Zsolt kamionja húzta ki őket a homokból – nem veszítettek időt, ennek tudható be a jó összetettbeli pozíció. No és annak, hogy Palik az elmúlt évek során rengeteg tapasztalatot szerzett a sivatagi versenyzésben – Vk-pontjai révén ő az egyetlen, akinek nemzetközi A-prioritása van a magyarok közül –, és vezetéstechnikailag is sokat fejlődött. Arról nem beszélve, hogy kipróbált technikát irányít, az autója majdnem három év után már nem nagyon tudja meglepni.

Szalay Balázs és Bunkoczi László a 40. helyen áll az összetettben. Ennél már volt jobb helyezésük az elmúlt évek során, és valószínűleg még lesz is, de nem lehetünk elégedetlenek, hiszen teljesen új autóval versenyeznek. Az Opel Antara alig több mint két hónap alatt készült el a csapat budapesti műhelyében, és a Dakar előtt már nem volt lehetőség hosszabb tesztre. Ehhez képest az Antara kiválóan alkalmazkodott a sivatagi körülményekhez. Szalay pedig remekül használja a korábbi nyolc Dakaron szerzett tapasztalatait a dűnéken, a gyors, ralis pályák pedig az autójának fekszenek.
A három magyar kamionos triót nagyjából ugyanazzal a mércével kell mérnünk, hiszen mindhárman MAN-nal versenyeznek. Más kérdés, hogy a tíztonnás szörnyetegek között a technikai különbség (már csak a koruk miatt is) elég nagy.

Mégis a legöregebb gép van legelöl: és ez annak tudható be, hogy Darázsi Zsoltnak „arany keze” van. Vele született tehetsége révén hihetetlen érzékkel kezeli az ezüst-sárga monstrumot, és öt nappal a vége előtt még sosem állt ennyire jó helyen a Dakaron (17.).
Szobi Balázséknak ez a második évük a sivatagi viadalon, és mivel a verseny nehezén már túl vagyunk, jó esélyük nyílik arra, hogy kettőből kettő legyen a mérlegük. Ez itt nagyon jónak számít. Csakúgy, mint a huszadik összetettbeli pozíció. A trió szervizes tagja, Éder Attila bevallotta: neki a viadal elején az volt az óhaja, hogy benne legyenek a legjobb húszban. Ez eddig megvan (20.).

Szaller Zoltán számára nagyon új még a MAN, a régi öreg Merci után bizony okoz neki fejtörést bőven – egyszerűen nem tudja, meddig mehet el vele. De napról napra több tapasztalatot szerez, és bár egyáltalán nem kockáztat, a hosszú szakaszokon már tényleg jó teljesítményt láthattunk tőle.
Így állunk most, következhetnek az ultragyors mali és szenegáli pályák – szám szerint négy. ---- Emlékeznek még Katajama Ukióra? Igen, ő az a japán pilóta, aki hatalmas bukásairól vált híressé a Formula–1-ben. És ő az, aki megmászta a Mount Everestet, második lett a Le Mans-i 24 órás megbízhatósági versenyen (1999) és évek óta – így az idén is – a Dakar-rali résztvevője.
Azt mondja, az új dolgok felfedezése teszi boldoggá. Például az, hogy megmászta a Himaláját. Igaz, hogy az a kaland két hónapos kórházi kezeléssel végződött, és azóta nem érzi a lábujjait, mégis azt mondja, megérte.

A Dakar is az egyik szenvedélye. Immár ötödször van itt, s most igazán különleges küldetést teljesít: Toyotáját a konyhában, főzéshez használatos olaj hajtja, amelyet már a kiotói buszokban is használnak. A gond csak az ezzel a bioolajjal, hogy a Toyota húsz százalékkal kevesebbet bír, mint a többi dízelautó a mezőnyben, és ez kicsit frusztráló.

De Katajama nem veszíti el a lelkesedését és a lendületét. Azt mondja, legközelebb motorral áll rajthoz a Dakaron. ---- A Dakar-mezőny napról napra fogy – a Lisszabonban rajthoz álló 245 motoros közül 101 már elbúcsúzott –, ezért hihetetlen adat, hogy a motorral induló hölgyek még mind a hatan versenyben vannak.

Van köztük olyan (Patricia Watson-Miller), aki már legalább tízszer volt résztvevője a Szaharát átszelő száguldásnak, és van, akinek ez még csak a második versenye. A legjobb közülük (ahogyan azt már az elmúlt években megszokhattuk) Ludivine Puy. A szőke francia motoros igazán nőies és bájos, bár a sivatagban töltött évek úgy megedzették, hogy szkanderezni aligha akarna vele bárki is.

Nagy respektjük van egyébként a Dakar-indulók körében a gyengébbik nem képviselőinek, hiszen mindenki, aki vállalja, hogy több ezer kilométeren át áll a motorja nyergében, elismerést érdemel.

De nehogy azt higgyék, hogy csak a motorosok között akadnak nők: az autósok, sőt a kamionosok között is találunk néhányat. Hogy mást ne említsünk, itt van Jutta Kleinschmidt, a Dakar első (és máig egyetlen) női győztese, vagy éppen a franciák lesikló-világbajnoka, Carole Montillet (ő éppen a keddi szakaszon búcsúzott) és még sokan mások.

Azt mondják, a Dakar a legférfiasabb kaland, de nagyon úgy tűnik, a nőket sem zárják ki belőle.