Szalay rátalált a jó ritmusra

Szalay Balázs már alig várta a szavannás szakaszokat. A kilencedik Dakar-raliját teljesítő pilóta mindig rajongott a gyors pályákért, és általában jól is megy rajtuk – ezt csütörtökön is bizonyította.
S hogy mi a legfőbb élvezet ezekben a ralis pályákban?

Hát az, hogy kanyarból kanyarba lehet csúsztatni az autót, amely a 257 kilométer megtétele során talán csak néhány pillanatot tölt el a menetiránnyal megegyezően, a többit kilinccsel előre. Természetesen itt is szükség van az egészséges önkontrollra, hiszen ha az ember ész nélkül száguldozik, könnyen megeshet, hogy eltalál egy fát.

Szerencsére ilyesmi nem történt Szalayval, bár saját bevallása szerint kissé nehézkesen kezdődött számára a nap, mert a szerdai pihenés (Ajun el-Atruszig csak egy összekötő szakaszt teljesített a mezőny) kizökkentette a versenyritmusból. Néhány kilométer megtétele után azonban már újra minden a régi volt, bár az egyik kiszáradt patakmedren átkelve rossz irányt választottak Bunkoczi Lászlóval, az eltévedéssel végül nem veszítettek túl sok időt. A szakaszon a 30. helyen végeztek az Opel Antarával, és ezzel ők voltak a jobbik magyarok.

„Valami szemmel láthatóan megváltozott: már a szakasz közben is a bőrünkön tapasztaltuk, hogy Maliban vagyunk, a falvakban az összes lakos ott tombolt a pálya szélén, parázs hangulatot teremtve” – mondta Szalay, aki a majomkenyérfa egyik termését viszi haza erről a szakaszról emlékbe. Egyébként mindennap gyűjtött valamit: hol egy gyönyörű sáskát, hol a Szaharában honos tüskés bokor egyik ágát...
Palik László és Darázsi Gábor eddig nem mutatott gyűjtögető hajlamot, a páros mindkét tagjának az a legfőbb vágya, hogy újabb kis medáliát vihessen haza a Rózsaszín-tó partjáról, rajta a jellegzetes tuareg fejjel, amely évekkel ezelőtt vált a Dakar-rali védjegyévé. Ez ugyanis azt jelentené, hogy harmadszor is teljesítenék a Szaharát átszelő viadal távját.

Már napok óta mindent ennek rendelnek alá, az összetettbeli pozíciójával (25.) elégedett a pilóta, és hiába kínálják magukat a pályák, hiába csábítanak a száguldásra, Palik próbál folyamatosan uralkodni magán. Azt tartja szem előtt, hogy két és fél nap múlva, ha minden jól megy, megérkezik Dakarba.
Kátai Péter napját eltévedések tarkították, az összetettben azonban így is javított egy helyet – kiesett előle a holland Frans Verhoeven.

Kamionosaink közül egyik sem élvezte különösebben a pályát, mert túlságosan is veszélyes volt a tíztonnás MAN-ok számára. Ezen a napon is a Darázsi Zsolt, Szalai Norbert, Laklóth Aladár trió volt a gyorsabb (19.), bár a pilótának egyetlen porcikája sem kívánta a gödröket és az ugratókat. Reggel fájt a térde, és persze még a keze sem jött rendbe (néhány napja a kormány letépte róla a bőrt), úgyhogy nincs valami daliás állapotban. És a kamion is kezd hasonlítani a gazdájára: a felépítmény (magyarul a doboz) megint „szabadulóművészest” játszik, meglazult, eltört egy-két helyen, úgyhogy kár lenne kockáztatni. Darázsi még jól emlékszik, mennyire kényelmetlen volt a helyzet egy évvel ezelőtt, amikor körülbelül öttucatnyi spaniferrel kellett rögzíteni a dobozt az utolsó napokra.

Szobi Balázs kifejezetten kedveli a ralis szelektíveket, de most kórusban perlekedett vele a legénység másik két tagja, hogy ne kockáztasson túl sokat. A 20. hely ezek után nem rossz, főleg hogy a trió az összetettben is előre lépett egyet (19.)

A fentiek után talán nem meglepő, hogy Szaller Zoltán sem szerette különösebben ezt a szakaszt. Nagyon sok fa lógott be az útra, olyan volt, mintha gépi autómosóban lettek volna. A pilóta becsületére legyen mondva, hogy egyetlen tükörlap sem tört össze, bár saját bevallása szerint a nagy óvatoskodásban a 257 kilométer legalább ötszáznak tűnt. Főleg, amikor meglátta azt a fát, amelyet elhagyva tavaly búcsúztak a versenytől, és utána három napot töltöttek a sivatagban.
A szakasz végén azonban a három MAN teljes legénysége jobb kedvre derült egyszerűen csak attól, hogy mosolygó, ünneplő embereket láttak körös-körül… ---- A ---- K