A bajnokok pofont kaptak… (2.)

A debrecenieknek már útban Budapest felé volt okuk az idegeskedésre, ugyanis az autóbuszuk az M3-as autópályán egyszer csak megadta magát. A kezdeti ijedtséget aztán hamar felváltotta a nyugalom: „formula egyes” sebességgel sikerült működőképes állapotba hozni a járgányt, így már csak egy telefonhívást kellett megereszteni Kispestre, hogy késés lesz az eset vége. A kezdőrúgást a tervezetthez képest húsz perccel később végezhette el a Loki, de az első félidőben látottak azt mondatták velünk, hogy megérte várni: ha a színvonal nem is verdeste az eget, az iramra és a küzdőszellemre nem lehetett panasz. Eleinte úgy tűnt, a DVSC a Honvéd fölé kerekedik, a hazaiak – rossz szokásukhoz híven – szendergéssel töltötték el az első tíz percet. Ha a kispesti kaput öt centivel odébb cövekelik le, Dzsudzsák Balázs a 12. percben ünnepelhetett volna – így azonban tehetetlenül nézett az ég felé. Miroslav Beránek ezúttal is balhátvédként vetette be Ibrahima Sidibét, ami egyfelől jó húzásnak bizonyult, hiszen a támadóból lett bekk gyakorlatilag nem hibázott az első negyvenöt percben, másfelől viszont fura volt az előző bajnokság (társ)gólkirályát a védősorban látni: bizony elöl is szükség lett volna a játékára! Ugyancsak az első játékrész krónikájához tartozik, hogy a Loki vezetőedzője nemegyszer reklamálva fogadta Arany Tamás ítéletét, ami talán még rendjén is lett volna, ám az már több volt a soknál, ahogy Fieber Péter viselkedett. A pályaedző tudniillik ugyanúgy ugrált és veszekedett, mint a főnöke – érdekes, a cseh tréner másik segítője, Herczeg András szó nélkül ült a kispadon. Persze ki tudja, Fieber Pétert anno tolmácsként (is) szerződtette a klub, lehet, hogy munkáját maximálisan komolyan véve a negyedik számú játékvezetőnek azonnal magyarra fordította, hogy mit is mond Miroslav Beránek. Nyilván mindkét edző elégedett lehetett az addig látottakkal: a szünetben egyikük sem változtatott. Az 52. percben Miroslav Beránek mégis kénytelen volt cserélni, miután Leandro a sérülése miatt lekéredzkedett a gyepről. Ez a találkozó azonban nem ezért marad emlékezetes a válogatott játékos számára, hanem a 47. percben történtek miatt: akkora erővel lőtt a bal felső sarokba, hogy a hálót kis híján meg kellett foltozni. Kellett kis idő, amíg a Honvéd föléledt, de aztán olyan negyedórát produkált, hogy a lelátón ülők (illetve egy idő után már állók…) közül sokan már a régi idők fociját emlegették. A kispesti parádéban a rutinos Bárányos Zsolt vitte a prímet, a piros-feketék karmestere két gólpasszal, illetve egy góllal vezényelte le ezt az időszakot. Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a három pont sorsa, bár az feltétlenül a Loki javára írandó, hogy a már-már behozhatatlannak tűnő hátránya ellenére egészen az utolsó pillanatig próbálkozott a szépítéssel, illetve az egyenlítéssel. Az időnként nívós, mindvégig hajtós és szórakoztató öszszecsapáson a Honvéd megérdemelten győzött. Bár ha jobban belegondolunk, nem történt semmi különös, csak érvényesült a papírforma, hiszen az éllovas fogadta a harmadik helyezettet – nem mellékesen persze a még aktuális bajnokcsapatot.