Kilencedik magyar korona

Vajon hány aranyérmet hoztak Fehérvárra?

Normális esetben ez nem lenne kérdés, ám erről a bajnokságról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy normális... Az úgynevezett farmcsapat tagjai közül is sokan itt vannak, de nem a jégen, Ted Sator mester ugyanis semmit sem bíz a véletlenre, a legjobbakat küldi csatába – közülük mindössze az elmúlt mérkőzéseken brillírozó, ám apróbb vállsérülést szenvedő Kovács Csaba van civilben. A bajnokság alapszakaszát, azaz 36 mérkőzést végigjátszó ifjak tehát a lelátón, talán egyszer eljön az ő idejük is…

Most azonban Ocskay, Palkovics és a többi válogatott hokis, no meg persze a külföldiek vannak a középpontban a Raktár utcai csarnokban, amelyet magyar bajnoki összecsapáson először töltenek meg ebben az idényben a szurkolók.

Ünnepelni jöttek. Ünnepelni az osztrák liga második felében dicséretesen helytálló, a honi rájátszásban ellenfeleit játszi könnyedséggel legyőző csapatot. Az urak igyekeznek is bent a jégen becsülettel, a csíkiak szlovák kapusa, Patrik Polc azonban jól tartja magát. Kedden unottan, flegmán állt a ketrec elé (kapott is öt gólt egy harmad alatt…), ezúttal maximális koncentrációval teszi a dolgát. Mi tagadás, van belőle bőven.

Mégsem tudja kapott gól nélkül kihúzni az első harmadot. Felettébb bosszantó lehet számára, hogy az utolsó percben gyakorlatilag a kezei közül kotorja a pakkot a kapuba Sofron István – nála csak a társai dühösebbek, akik válaszul szép kis csetepatét rendeznek. A bunyót kísérő kiállításokból ráadásul ők jönnek ki rosszabbul, s ez a második menet elején sokba kerül: Vaszjunyin Artyom használja ki a hazai emberelőnyt.

A 15 perces szünetet nem számolva 1:29 perc alatt dűlőre viszi a Volán.

Mert hiszi-e egyáltalán valaki, hogy 0–2-ről talpra áll a HC Csíkszereda?

Erről egyébként annyit, hogy egy hete a bajnoki finálé esetleges hatodik (vagy hetedik?) mérkőzésének időpontjára írták ki a Dunaújváros–Alba Volán Szuperkupa-meccset... Többek között azért, mert Újvárosban ebben az idényben egyetlenegyszer sem lépett fel a Volán teljes csapata! A két együttes felejthetetlen csatái után még leírni is meglepő, hogy így alakult.

A nosztalgiázás már csak azért is szívet melengető, mert az idei finálé finoman szólva is sótlan. A csíkiak ismét összeroppannak, Palkovics Krisztián profin befejezett szólója után Polc sem kér többet a meccsből – a helyére beálló, fiatal Fülöp Rajmonddal kész kiszúrás, hogy ebben a reménytelen helyzetben, hitehagyott társak mögött szembeállítják a játékot élvező ördögökkel.

Patrik Bosak is zuhanyozni akar már, ezért hívja ökölvívómeccsre Sofront – fikarcnyit sem foglalkoztatja, hogy öt perc + végleges kiállításával sajátjait hozza még kínosabb helyzetbe. Abba, hiszen Ocskay Gábor, majd Benk András neve is bekerül előnyben gólszerzőként a jegyzőkönyvbe. Így már ötnél tartanak…

A harmadik felvonás sem rejteget izgalmakat, az éneklő hazai tábor tíz perccel a vége előtt fog első ízben a „Bajnokcsapat!

Bajnokcsapat!” rigmusba. A dzsemborihangulatban lassan a hátralévő idő is lepereg, már csak két perc, „robbanásra” készül a csarnok. Sofron azért még a miheztartás végett berámol egyet (csak hogy végérvényesen megállapítsuk: őt nevezhetjük az idei szezon felfedezettjének), 6–0, őrületes különbség.

„Izzik a csarnok!” szól még befejezetlenül a nóta az utolsó percben, amelyet végigtapsol a három és fél ezer ember. Az utolsó tíz másodpercben még egy ilyen fináléban is libabőrös lesz a kívülálló karja – őrületes, hogy mennyire, de mennyire szeretik a jégkorongot Székesfehérváron. S őrületes, hogy itt mennyit tesznek érte.