Rácáfoltak Linekerre

Oroszország volt az első (4–1), majd az utolsó előtti áldozat (3–0). A szbornaja egyáltalán nem ijedt meg a seleccióntól, sőt. A nyitó fordulóban éppen úgy ráijesztett a spanyolokra, mint később a görögökre, a svédekre és végül az esélyesebb hollandokra is – azzal a különbséggel, hogy Luis Aragonés emberei nem hagyták, hogy az oroszok rúgják az első gólt.

A sorban Svédország következett, amelynek csak néhány másodperc hiányzott, hogy pontot szerezzen, de az első meccsen mesterhármast jegyző David Villa ezúttal sem hagyta cserben övéit: újabb gólja negyeddöntőt ért (2–1).

S ha már egyszer biztos a továbbjutás, Don Luis nem kockáztatott a görögök ellen, így Andrés Iniesta kivételével kicserélte a teljes kezdőcsapatot. (A derék barcelonai is pihent volna, de nem akadt senki a kispadon, aki pótolni tudta volna.) A csereegyüttes teljesítménye ugyan jócskán elmaradt az „alapcsapatétól”, nem érhette szó a ház elejét: a végjátékban ezúttal is sikerült kicsikarnia a győzelmet (2–1).

A négy közé jutásért viszont meg kellett szenvedni a sikerért. A spanyol válogatott az Európa-bajnokság során csak ekkor, az olaszok ellen nem szerzett gólt – s amikor Herbert Fandel hármas sípszava tizenegyespárbajra szólította a feleket, a selección szurkolói ijedten kaptak a fejükhöz. „Fújt a bőrgyár!” – gondolhatták, hiszen Spanyolországot a nemzetközi tornák negyeddöntőjében és a tizenegyesrúgások során is balszerencse kíséri: miért éppen ez a meccs lenne a kivétel? Pedig az volt!

A végén pedig következhetett a finálé, a legfőbb erőpróba; a németek ellen kezdetben bizony úgy tűnt, a spanyolok ezúttal embereikre akadtak. Ám az első félidőben megszerzett vezetést (1–0) az Aragonés-legénység nagy tornák döntőjében ritkán látható bátorsággal őrizte, s ezzel rámutatott, hogy még ma sem kopott el a régi igazság: a legjobb védekezés a támadás.

A neves spanyol sportpszichológus, José Carrascosa szerint azonban nem csak a támadó szellemű játék vagy a nagyszerűen felépített taktika diadalmaskodott az alpesi országokban.

„A magyarázatot sokkal inkább a pszichológiában, mintsem csupán sportszakmai tényezőkben érdemes keresni – kezdte elemzését a valenciai szakember. – A selección ugyanis belső értékeit, »kultúráját« használta ki, amikor versenybe szállt a sikerért. A csoportoknak megvan a saját életük, fejlődési pályájuk, növekednek és éretté válnak, úgy, mint az egyének, csak közösségi dimenzióban. Vannak érzelmeik, gondolataik, értékeik, személyiségük. Futballistáink rátaláltak erre a közösségi szellemre, ami erővel vértezte fel őket, és ez megmutatkozott az Európa-bajnokság, majd az azt követő ünneplés alatt a pályán belül és kívül egyaránt. Valamennyien átengedték a főszerepet a csapatnak: összetartottak a győzelemben, és alázatosak maradtak a sikerben.”

Hasonlóra utalt a később a torna legjobb játékosának megválasztott Xavi is, aki még az alpesi túra előtt beszélt arról, hogy az öltözőbeli egység, a remek csapatszellem és a győzni akarás a spanyol csapat három kiemelt jellemzője. A barcelonai középpályás összesen hat pontban foglalta össze, miért érdemes hinni a selecciónban, a lélektani mellett így a Carrascosa által háttérbe szorított egyéb tényezőkre is kitért.

Xavi szerint ilyen például a világosan kirajzolódó stratégia: a 4–4–2-es felállás, amely valójában 4–1–3–2-t jelentett az Európa-bajnokságon, hiszen a „Sao Pauló-i Fegyverhordozó”, Marcos Senna általában a védő- és a középpályássor között játszott. David Villa sérülése után nem okozott gondot az egycsatáros játékra való áttérés sem, Cesc Fabregas csapatba kerülésével a taktika alapvetően nem módosult .

A katalán játékszervező hasonlóan fontosnak tartotta az Eb előtti erőpróbákat is, amelyeken a selección hibátlanul teljesített: a spanyol csapat – a tizenhatos mezőnyben egyedüliként – minden 2008-as felkészülési meccsét megnyerte. S ami még fontosabb, legyőzte a mindig veszélyes franciákat és a világbajnoki címvédő olaszokat (mindkettőt 1–0-ra), így kellő önbizalmat szerzett a nyári, már „éles” küzdelmekre is.

Végül, de nem utolsósorban úgy vélte, a spanyol válogatott legfőbb vonása a magas szintű játéktudás, a színvonal, a technika és a tehetség. Bizony, gondoljunk csak Iker Casillasra, aki mindössze két gólt kapott (a harmadikat Pepe Reina „jegyzi”). A szinte áthatolhatatlan védelemre – Sergio Ramos, Carles Puyol, Carlos Marchena, Joan Capdevila –, amely öt mérkőzésen csupán tizenhárom kapura tartó lövést vagy fejest engedélyezett az ellenfeleknek, ráadásul az elődöntőben és a fináléban csak egyet-egyet. (A görögök ellen pályára lépő Álvaro Arbeloa, Raúl Albiol, Fernando Navarro, Juanito kvartett sem vallott szégyent, csak háromszor engedett utat a csatároknak.)

Aztán gondoljunk a középpályásokra: a már említett Marcos Sennára, az időről időre helyet cserélő szélsőkre, Andrés Iniestára és David Silvára vagy éppenséggel a csapat lelkére, Xavira. No meg a támadókra, a csereként is zseniális Cesc Fabregasra vagy Dani Güizára, a tizennyolc kísérletből a kaput tizenkétszer eltaláló, négyszer eredményes David Villára és persze a szemtelenül elegánsan futballozó, ráadásul Európabajnoki címet érő gólt szerző Fernando Torresre.

Ők tehát azok, akik az 1984-ben ezüstérmes gárdával ellentétben nemcsak felébresztették a reményt a nagy trófea után sóvárgó spanyol szurkolókban, hanem végre valóra is váltották az 1964-es Eb-diadal óta visszavisszatérő álmot. Ők azok, akik bizonyították a világnak, hogy a korosztályos válogatottakban letett alapokra – ahogy e sorozatunk első részében említettük – lehet várat építeni. S ők azok, akikről manapság azt tartják Spanyolországban, hogy még az oly sokszor emlegetett linekeri mondást is megcáfolták – hiszen ezúttal is huszonketten játszottak, mégsem a németek nyertek…