A név kötelez

Még úszni sem tudott, mégis állandóan a medencébe kéredzkedett. A családi nyaralások során előfordult, hogy a szőke kislány órákat töltött a mély vízben, rendszerint a kötélbe kapaszkodva. Ha véletlenül eleresztette, nem ijedt meg, nagy levegőt vett, s lebukott a víz alá.

Pedig édesapja, Verrasztó Zoltán nem akarta, hogy úszó legyen gyermekéből. Pontosabban gyermekeiből.

Aztán mindketten azok lettek.

A név kötelez – tartja a mondás. S valóban: a Verrasztó névvel nem is köthettek ki máshol a gyerekek, mint az uszodában. Dávid és Evelyn ma már nap mint nap róják a hosszakat a Komjádiban. El sem tudják képzelni az életüket egymás és persze víz nélkül. Jó testvérek módjára azért időnként „ölik egymást”, ám teljesítményüket nagyban meghatározza, hogy mi van a másikkal. Számíthatnak egymásra, és kötődnek egymáshoz.

Edzéseken mindketten hihetetlenül keményen dolgoznak, edzőik azt mondják, sokan el sem hinnék, mekkora a teherbírásuk. Ma már Evelyn is ilyen szívós, bár néhány évvel ezelőtt volt egy rövidke időszak, amikor nem nagyon dolgozott az edzéseken.

Édesapja, aki egyik edzője is, felajánlotta neki, menjen haza, vagy menjen el sétálni, mert arra semmi szükség, hogy megfázzon a medencében. Evelyn pedig engedelmeskedett – nem esett nehezére, hiszen éppen erre vágyott. Hamar rájött azonban, hogy hiányzik neki az uszoda, s néhány nap elteltével jelezte édesapjának: „Apa, ez így nem jó...”

Ma már nem akar sétálni menni az edzések helyett.

Ma már győzni akar – mindig és mindenütt.

Leginkább saját magát akarja legyőzni, s az elmúlt években egyre nagyobb sikerrel teszi: nemigen találunk olyan versenyt a közelmúltban, amelyen ne úszott volna egyéni csúcsot a fiatalabbik Verrasztó gyermek.

A kiváló időeredmények pedig most már érmekkel is együtt járnak.

Tavaly, a debreceni rövid pályás Európa-bajnokságon ugyanis megtört a jég: Verrasztó Evelyn bronzérmet szerzett 200 méter vegyesen. A medencéből kilépve nem törődött senkivel és semmivel, egyre csak édesapját kereste. Potyogtak a könnyei (végre sikerült felállnia a dobogóra felnőttvilágversenyen!), s mint egy kisgyermek, egyre csak azt hajtogatta: „Hol van az apukám?” Amikor végre egymásra találtak, sírva borultak egymás nyakába.

A cívisvárosban megszerzett éremmel valóban megtört a jég – Verrasztó Evelyn felnőtt. Ma már nem görcsöl egy-egy világverseny előtt, ma már nem nyomja mázsás teherként a vállát, ha esélyesnek kiáltják ki.

Mára megtanulta ezt kezelni.

Rijekában tökéletesen vizsgázott. A rövid pályás Európa-bajnokság előtt Verrasztó Evelynt több számban is éremesélyes versenyzőként emlegette a szövetségi kapitány, s az edzők, a szakemberek többsége.

Evelyn is tudta, hogy felléphet a dobogóra, ám az esélyesség nem nyomasztotta.

Ellenkezőleg: motiválta.

Sorban megdöntötte az országos csúcsokat: 200 méter vegyesen az előfutamban, majd a döntőben is elsülylyesztette a korábbi rekordot, és 100 vegyesen is átírta a magyar csúcsot már az előfutamban, aztán az elődöntőben, végül csattanóként a fináléban is.

Pedig csak a hozzá legközelebb állók tudták, végtelenül szomorú volt, hogy a mindössze tizenegy hónappal idősebb bátyja 400 méter vegyesen lemaradt a dobogóról, hogy klubtársa és barátnője, Mutina Ágnes „csak” az ötödik helyen végzett 400 méter gyorson.

Értük is úszott – nekik is nyerte a két ezüstérmet.

S persze szüleinek, akikre mindig hallgat. A 100 méter vegyes döntője után nemcsak ezüstérmet akasztottak a nyakába, külön jutalmat is kapott.

„Apukám azt mondta, úgy versenyeztem, ahogyan kell. Végre azt tettem, amire képes vagyok. Hozzátette azt is, hogy öröm volt nézni a finálét. Számomra ez mindennél többet jelent, hiszen ha apa valamire azt mondja, hogy jó, akkor az valóban jó.”

Az édesapa, az egykori világbajnok úszó elismerésére méltán lehet büszke a jelen kiválósága.